Amikor eljön a nyár, a kánikula, és ránk szakad az iskolaszünet, sok mindent, egy csomó értelmes dolgot is lehet csinálni. Például horgásziskolába járni, a mesterhorgászoktól könnyedén eltanulni e csodálatos hobbi, sport csínját-bínját… A Vajdaságban harmadik éve működik teljesen díjmentesen a „fogd ki és engedd vissza” elvű, modern pontyhorgászattal foglalkozó ókéri nyári horgásziskola.
Augusztus 12-én útba ejtettem az Újvidéktől harminc kilométernyire, Ókér (Zmajevo) falu peremén fekvő téglagyári agyagbányákból rekreációs központtá csinosított kirándulóhelyet. Szerettem volna kideríteni, mi minden történik a természet rejtelmes csodavilágában, legfiatalabbjaink hogyan érzik magukat mamától-papától távol a két nap, egy éjszakás bojlis horgásztáborozáson. Már a természetvédelmi terület ágakkal-bokrokkal szegélyezett keskeny ösvényén kanyarogtam, pontosabban a park egyik bányatava, az öthektárnyi területű Sárga-tó bólogató nádszálkisasszonyai és csillogó víztükre mellett, amikor megragadó látvány tárult elém. A lombok résein átlopakodó napsugár fényében, a túloldali bokrok mentén, a frissen kaszált zöld pázsiton zsibongó, játékos, sárga lepkerajt pillantottam meg. Legalábbis arra emlékeztetett a nyár zöldjéből villogó csupa sárga trikós, piros sapkás gyermeksereg. Voltak vagy százan.
Azaz, ahogyan utóbb kiderült, nyolcvankilenc 4 és 15 év közötti pecás tanonc sürgött-forgott a tóparton. Nyakukban névvel, címmel, telefonszámmal ellátott kis cédula lógott, és csapatonként két-két oktató állandóan mellettük volt. A biztonság kedvéért az elsősegély-kocsi is ott vesztegelt a horgászlak előtt, igaz, benne nem gyöngéd nővérke, hanem szúrósbajszú, vicces kedvű, belevaló bácsi volt az ügyeletes. Jó kezekbe kerültek a gyerekek. Mint szervező a verbászi Aranykárász és az ókéri Jegrička horgászegyesület vigyázott rájuk.
Miodrag Vasiljević, a verbászi SHE elnöke elmondta, hogy a bojlis táborozás elsődleges célja a gyermekek nevelése és a „fogd ki és engedd vissza” mozgalom ápolása. Utóbbi persze nem jelenti azt, hogy sem mi, sem a gyerekek ne együnk halat, hanem, hogy adjuk vissza az életet az utóbbi tíz évben elnéptelenedett, kifosztott vizeknek.
- A horgászegyesületek ivadékkal halasítanak; mi, pontyfogók viszont igyekezünk úgy-ahogy megőrizni annak esélyét, hogy a pontyozó horgász 10-15 kilogrammos pontyot és kifoghasson, amelyet vétek lenne megölni - mondotta Miodrag. - Védett horgászoázisokat gondozgatunk, mint például ezt az ókéri Sárga-tavat, ahol még a gyerekek is kifoghatnak kapitális pontyokat. Filozófiánk a következő: fogd ki élvezettel a nagy halat, készíts fotót róla, így élményed megmarad, de a halat engedd vissza a vízbe, hogy tovább éljen. A jövő miatt. A többi már magától jön…
Az oktatás viszont nagyon unalmasan kezdődött. Együtt volt a piros sapkás, sárga trikós társaság, mindenki igyekezett csöndben maradni. A világbajnok Pedja Šimšić, no meg a verbászi SHE elnöke, Miodrag Vasiljević bácsi pedig felváltva tömték a fapadon veszteglők fejét a modern pontyfogó horgászatban járatos „tök furcsa” kifejezésekkel.
Aztán meg megtapogattatták velük a legkülönbözőbb nehezékeket, szerelékeket, szerszámokat, a pontyozó horgászatban szükséges megannyi kellékeket. Később az asztal alá is benyúltak, nejlonzacskós gyári bojlikat szedtek elő, de ezekről - hála istennek - nem kellett túl sokat megtanulni. Kissé felcsillantak a szemek, amikor Pedja bácsi friss tojásokat, alapmixet, aromákat szedett elő és bejelentette, hogy most egyedül fogják elkészíteni a bojlikat. Lett is pillanatok alatt nagy tumultus. Kézerdők gyúrták a ragadós masszát, majd golyókat formáztak belőle.
A frissen készített bojlikat megfőzték, és míg száradtak, szétváltak a csoportok. Persze azon nyomban nekiestek a bojlis világ igen fontos tennivalójának, azaz felépítették és berendezték a tóparti otthonukat. Mert ugyebár nem egy ötperces horgászatról volt szó… sőt, idő előtt egy picurkát ki is próbálták. Mármint a sátrak hűsében a székeket és ágyakat
Majd következtek a szerelgetések. A forgókapocstól kezdve egészen az etetőrakétákig. Aki gyorsabban tanult, az előbb célozhatott a dobócsővel a kiszemelt helyre. Persze kezdetben a haszontalan bojligolyók szanaszét repültek, és össze-vissza bluttyogtak a tóba.
Amikor már mindenki tökéletesen el tudta készíteni a szereléket, jött a bojlis fűzőtű.
Horgásziskola ide, horgásziskola oda, a munkában csak megéhezik az ember. Még az a szerencse, hogy ínycsiklandó illatok terjengtek a horgászlak felől. Ezúttal Dragan Gojovnak, az ókéri Jegrička horgászegyesület elnökének a fakanál jutott. Szakácstehetségének köszönhetően ő volt az, aki a látogatásom napján 150 személyre virslivel, szárított oldalassal készülő bablevest kavarintott. Persze a tananyag igen fontos, ezért ebéd előtt egy-két dolgot még elsajátítottak a gyerekek a pontyfogás tudományából.
- A horogkötés és csalizás már jól megy, de hogy mi történik, ha nagy hal akad a horogra, azt nem tudom - jegyezte meg aggódva a tizenegy éves Suzana Guzina, aki úszózó szerelékkel már fogott kárászt és vörösszárnyú keszeget, de termetes pontyot még soha. A négyéves Nemanja Šimšić olyan volt, mint a futótűz. Mindenbe belenyúlt, minden érdekelte: a horogkötés, az etetőanyag összedolgozása, a nyeletőfékes orsók terhelhetősége... A kétannyi idős Sonja Vladisavljević, Verbász város úszós kupaversenyének bronzérmese megmagyarázta, eljött az idő, hogy a pontyhorgászatot is kitapasztalja. Kíváncsiskodó kérdésemre az idősebb korosztály legényei megkomolyodva, magukat kihúzva, spártaiasan válaszolgattak. „Komolyan elhatároztam, hogy megtanulok pontyot fogni”, mondogatták. A lányok persze bőbeszédűebbek voltak. „Az idén ősszel Újvidéken kezdem a középiskolát. A tájépítész szakot választottam. Szeretek horgászni, és ha kitanulom a szakmát, a legszebb horgászhelyeket fogom megtervezni”, csicseregte a tizenöt éves verbászi Ivona Kerkez.
A hétvégi vidám hangulatról a „picit” idősebb, kibicelő horgászok viccelődése is tanúskodik. Amikor a hetvenéves Miroszláv Nyáradi eldicsekedte, hogy ő már 1957 óta pecázik, és a verbászi Aranykárász horgászegyesületnek minden posztját megdolgozta, az asztalánál ücsörgő Muharem Kiseljak röviden válaszolt:
- Csak ez az Aranykárászos zubbony rajtam 30 éves. A nyolcvanadik életévem töltöm, 75 éves horgászgyakorlatom van, és még ma is aktívan járok a Duna-Tisza-Duna-csatornára kárászozni.
A gyerekek az orsókat és horgászbotokat is megvizsgálták, összeszerelték a rod-podokat, kipróbálták a swingereket, sőt rájöttek, hogy miért muzsikálnak azok más-más dallamot. Befűzték a damilt a botok gyűrűibe, és felkötötték a csalival már ellátott végszereléket. A jól sikerült bevetés után a kapásjelzőket is beállították. És a szakszerűen beetetett horgászhelyeken, megfelelő szerelékkel, a jól elkészített bojlikkal halat is fogtak.
Még egy 12 kilós ponty is „megbánta”, hogy bekíváncsiskodott a bojlisuli udvarába. Igaz, az oktató bácsik a szákolásnál egy picurkát segítettek, de a horgászbotokhoz nem nyúltak. A táborozáson pedig mindannyian összebarátkoztak, a gyerekek egymást túlharsogva mesélgették élményeiket, a legfontosabb mozzanatokat többször is. A tóparti iskolanapok végén a szülők már türelmetlenül várták az újdonsült bojliszakértőket, alig akartak elindulni, még akkor sem akaródzott nekik hazamenni. Nagy nehezen és fájó szívvel, azon szülői ígéret után, hogy jövőre is itt lehetnek, ez mégis megtörtént.
A pontyfogó gyermektábor szervezésének nem volt szépséghibája. A házigazdák három év tapasztalat után, jövőre már nemzetközi jellegű pontyfogó iskolában gondolkodnak. A részvétel pedig akkor is teljesen díjmentes lesz.
Érdemes volt és jövőre is érdemes lesz ide ellátogatni.
