Géb. Ezzel a rövid (szitok)szóval minden megmagyarázható. Legalábbis a Dunán. Az még hagyján, hogy ott is jött, ahol azelőtt nem, olyan csalira is harapott, amire eddig nem… de a Vén Folyam vízállása sem alakult megfelelően; felment-lement se nem túl magas, se nem eléggé alacsony szintre, ahol még és/vagy már nem lehetett elérni a halakat. Szóval mielőtt igazán kínlódássá fajult volna az „önfeledt” dunai peca, és nem mellékesen a beinduló turistahajózási „szezon” az őrületbe kergetett volna, hirtelen felindulásból megvettem a Balatonra a legolcsóbb, part menti I-es területi engedélyt. Bár nem hallottam túl jó híreket e sekély, körülbetonozott, túlságosan is lelkesen halászott, de ettől függetlenül lenyűgöző tóval kapcsolatban, a Duna megtanított arra, hogy sohase adjam fel. Csak néha.
Így hát „ejtettem” a Dunát, készültem a Balatonnal való találkozásra. A dunai évek után (illetve közben) igazán üdítő hatású olyan horgászvizeken hajkurászni a halakat, ahol a telhetetlen gébnéppel nem találkozni, vagy csak elenyésző mértékben. „Mindegy, csak géb ne legyen!”, lehetne a mottóm.
A Balaton régi nagy kedvencem, zsebpecás kicsi gyerekkoromtól kezdve hosszú éveken át nyaranta hódolhattam szenvedélyemnek; a „versenyszerű” snecizésektől, naphal-aprításoktól a sirályokat szemmel tartó, élő kishalas - vízigolyós elven működő - balinozásokon át egészen az éjszakai „kiülős” fenekezésig mindenféle módon hajkurásztam a legkülönfélébb halakat. Életem első angolnáját, gardáját máshol aligha láthattam volna horgomon, de pontyokban, kárászokban sem szűkölködtem, a keszegfélékben valósággal tobzódtam. Azóta persze eltelt majd egy évtized, szebb éveket is megért „tengerünk” abban hasonlít talán (egyre jobban) a Dunára, hogy (már) itt sem fenékig tejfel az élet, azaz a horgászat. Vannak ugyebár a túlbuzgó halászok, a fogyatkozó nemeshal-állományok, az el-, le-, ki- és bezárt, gondosan betonozott partok, a számos helyen tiltott zónának számító kikötők, mólók, hogy csak a főbb problémákat említsük. Lévén egyszerű mezei (azaz parti) horgász, a csónak, mint olyan az elérhetetlenség távoli homályába burkolózik, ha lenne is, eléggé foglalná a helyet a panellakásban. :-) Marad a part, bár eléggé korlátozott szakaszokon - és ahogy a nyár befűt, a főszezonban a fókák módjára strandolók tömege is kellően háttérbe szorítja a horgászati lehetőségeket, különösen a déli oldalon. Lehetetlent nem ismerve mégis lelkesen pakoltam össze a cókmókot.
Feeder, úszózós pálca (a Dunán már úgy-ahogy bizonyított bolognai, de annak 4 méteres, törpe változata), angolnára meg egy durva fenekező készség, inkább harcsára, mint a „kélgyóhalra” méretezett tűrőképességgel. A három botból álló kollekciót kiegészítette egy jókora hátizsák, benne a szokásos inni- és ennivaló, a szűk kilónyi olcsóbb, alapos - több éves - tesztelésen átesett, vaníliás ízesítésű etetőanyag, a horgász-aprócikkek, pulóver, esőkabát, bottartó villák, csonti, giliszta, csemegekukorica, haltartó és merítő szák. Ja, meg az engedély, illetve a vonatjegy Siófokra.
Május eleje általában még nem nyújt a vízbe vágyó többség számára fürödhető hőmérsékletű Balatont, de ez a halakat a legkevésbé sem aggasztja, pláne a horgászokat. Én is kaptam a ritkább népsűrűségű alkalmon, s hamar a keleti nagy mólón találtam magam. A szépen kéklő víz majdnem tükörsimán terült el sekély ágyában, a távolban halkan duruzsoló hajók kisebb hullámai lustán simogatták a vöröses, itt-ott moszattal, vándorkagylóval borított sziklákat.
Nosza, a terv szerint első számú célhal az angolna. Ha már Balaton, legyen kövér, akarom mondani, fogjunk angolnát. Meg gardát, meg süllőt, meg… De ennyire ne rohanjunk előre. Az angolna fura egy jószág. A Magyar Tengeren még ma sem rendkívüli zsákmány ez a síkos hal, annak ellenére, hogy az 1991-es halpusztulás óta nem telepítik. Sokáig, évtizedekig elél, egyes egyedei megmaradnak a szolid 30-40 centis „nagyság” mellett, van keskeny- és szélesszájú változata, és juszt se hajlandó édesvízben szaporodni. Elvileg kövezés mellé dobva, fenekezve, úszózva, gilisztával, halszelettel, de élő kishallal is jól fogható, akár viharos időben is. De a gyakorlatban…
Nos, a gyakorlatomban az angolnázónak „leminősített” harcsázó bot készen állt, én is a csalihalfogásra. A küszök azonban érdekes módon nem lelkesedtek túlságosan a csali szerepért, mondhatni minden jött a felhős etetésre, csak sneci nem. Araszos balinok, apró bodorkák, kölyök sügérek, mohó naphalak közül nem kis munkával kerítettem elő két piszét, bár a „munka” szórakozásnak is beillett a tarkabarka sokaság kipecázása során. Különösen a sügérek jelentős számának örültem, ezek a sajnálatosan kicsi, de nagyobb megbecsülést érdemlő ragadozók valószínűleg az angolnák ritkulásának köszönhetik terjeszkedésüket.
Csalihalnak elraktam egy bodorkát, meg a két snecit a később, csak este induló rablózáshoz. Az angolna mellett második számú célhalként a garda állt, noha régi, hosszú évekkel ezelőtti, talán már nem is igazán aktuális tapasztalataim azt súgták, ennek a különös halnak a fogása olyan bizonytalan, mint - ahogy mondani szokás a szigorodó állatvédő törvények ellenére - a kutya vacsorája. Mindenesetre annak idején a nyári meleg éjszakákon a gyakran térdig érő vízben körülbelül minden negyedik-ötödik horgászatra jutott garda, néha párban, de inkább szólóban, csontitól a kukorica csaliig, etetőkosaras, karika kapásjelzős fenekezőre. A gardahiányt viszont bőségesen ellensúlyozta a dévérek áradata, ebben bíztam most is „ha ló nincs, szamár is jó” alapon.
Az etetőkosár itt is megvolt, de a kapásjelzőt javarészt a feeder spicce szolgáltatta, később a közeledő alkonyatra világítópatronnal ékesítve. Nem bonyolítottam túl a dolgot, a végólmos verzióra gyártott, gúla alakú kosár került rövid oldalzsinórra; a csontkukacokkal spékelt horog hosszabb, a főzsinórnál valamivel vékonyabb, 16-os előkén fityegett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a modern eszmék mellett még mindig erősen gyökereznek bennem a „sárgavégű”, de legalábbis teleszkópos beidegződések, ezért a vékony, ám erős feederpálca mellett szerepet kapott a dunai menyhalazásoknál már jól szerepelt öreg Goldstar bot is az itt elengedhetetlen karikával. A finomszerelékes „etetőgúla” 20-25 méterre csobbant a 70-80 centinél nem mélyebb vízbe. A veterán, „hagyományos” csúszó etetőkosaras, de azért a másikhoz hasonlóan 16-os előkével rendelkező cájg sem repült messzebbre. Kíváncsian vártam, melyikük felel meg „minél több halat fogni és elengedni, méret nem számít” elvárásaimnak. :-)
Istenem, sehol egy fürdőző! Szokatlan látványt nyújtottak az üresen tátongó strandok, bár Siófok így sem hasonlított kísértetjárta, ördögszekeres vadnyugati deszkavárosra, a hidegebb éghajlathoz szokott németek hébe-hóba beszálltak a rendszeresen kipöfögő tömzsi sétahajókra; de a sétát szárazföldön, jelen esetben a mólón is művelték. Kirakatpeca ide, látványhorgászat oda, a kibicelőkre nem sok ügyet vethettem, erről gondoskodott az első, sikerrel megakasztott jelentkező (merthogy eleinte csak az üresre szopogatott csontibőrökkel szembesültem mindkét boton), egy termetes, ámbár sápatag „feederes” bodorka. A sikeres megakasztáshoz vezető trükk mindössze abból állt, hogy az először használt 5-6 szem nyüvet lecseréltem 2-3 darabra, mellé körítésnek egyetlen kisebb trágyagilisztát tűztem. A balatoni keszegek (főleg a dévérek) komálják a gilisztát, fehérhalazásnál jó, ha van nálunk belőle.
A következő vacsoravendég (6 óra felé járt az idő) a dévérkeszegek egyik - noha a dunai fajtársakhoz képest kissé soványka - képviselője volt, ezúttal a hagyományos fenekezőre. A vén teleszkópos boton látványosan jelentkezett a kissé anorexiás dévér: az erősödő hullámzásnak köszönhetően picit jojózó kapásjelző karika fogta magát, és lesüllyedt a vízfelszínre, egyébként ezen a tavon elég gyakran tapasztaltam efféle ejtős kapásokat. Ezek után még két hasonló, de sikertelen bevágással honorált „ejtős-átejtésen” estem át, ezért inkább a kissé erősödő hullámok ritmusára hajladozó feederspiccre szegeztem tekintetem. Balra, majd vissza, megint balra, ismét vissza - tornázott a bot vége, de az egyhangúságot gyenge, ám észrevehető szöszmötöléssel egy újabb testes bodorka törte meg. A továbbiakban a feeder „porba döngölte” a teleszkópost, annyira, hogy elérkezettnek láttam a lassan alkonyatba forduló időt az angolnák ételre hívásának. A snecifarokkal csalizott, csúszó ólmos fenekező készséget pár méterre dobtam be a kövezéstől, mintha csak otthon, a Dunán menyhalaznék.
Persze keszegéknél nem állt meg az élet, a második bodorkát egy karikakeszeg, majd kizárólag dévérek követték, ha nem is „ömlesztve”, de azért pár percenként rezegtették a finom spiccvéget. A tenyeresnél valamivel nagyobb dévérkeszegek egyes egyedei dorozsma „sapkát” hordtak, a part szélén azonban egyelőre nyoma sem volt ívásnak. Dacára az érzékeny összeállításnak, finomkodóan pöcögtetős jelzésekkel szembesültem, egyik hal sem vállalkozott „botgörbítős” kapásra, ilyesmit művelő pontyoknak meg se híre, se hamva nem volt az egyébként horgászokkal gyéren benépesült parton. De ha ponty nincs, keszeg is jó, naná, hogy jó! Végre sehol egy géb! :-)
Ahogy közeledett az est, a keszegek egyre inkább megfeledkeztek óvatosságukról, gondolni sem lehetett két bottal végzett horgászatukra. A „ragadozós” bot egyelőre egykedvűen heverészett, a karika meg sem moccant, az angolnák még várattak magukra.
A keszegnépségen kívül sajnos a szél is magára talált, a botspiccen addig komótos, kényelmes reggeli tornázást pattogós aerobic követte, ezt már nem bírtam higgadt figyelemmel kísérni, ha volt is kapás, nem lehetett észrevenni (még a felerősített világítópatron sem segített, talán még rontott is a helyzeten).
A kikötőben bezzeg csendesen derült rajtam a Balaton, talán egy kicsit kárörvendve, hogy most akkor jól kitolt velem, szegény parti, a belső kikötőkből kitiltott horgászon (e lesújtó hírt nem sokkal „partraszállásom” előtt tudtam meg, de késő bánat, a területi éves engedély már megvolt). Szóval szemeztem az „ígéret földjével”, azaz a kikötővel, haboztam, de nem sokáig. A hajóforgalom leállt - elvileg üzemidőn kívül lehet pecázni, a vízi közlekedést nem zavarva -, egy próbát mindenesetre megért a dolog. Estére egyébként rajtam kívül gyakorlatilag teremtett lélek nem maradt a mólón, még horgász se.
Fogtam az egész hóbelevancot (az addig fogott keszegekkel nem kellett bajlódnom, visszaengedtem őket), áttettem a bázist a móló belső oldalára, kissé közelebb a Sió zsiliphez, ahol testvérek közt is legalább 2,5-3 méteres vízmélységgel számolhattam.
A második helyszínen az angolnázó bot rögvest csúnyán leszerepelt, első dobásra „bedobta a törülközőt” az akadóba, az eltört horog bánta a dolgot, újrakötni már nem volt kedvem (legalább a szakítópróbán sikerrel átesett zsinórral nem volt probléma). A feedernek azonban be kellett szállnia a játékba, ahogy a csalihalazásnál használt bot úszójára is rögzítettem egy „szentjánosbogarat”. Az előbbinek megtömött kosarát úgy 7-8 méterre ejtettem be, míg az utóbbival a partszéli, sekélyebb, de azért így is egy-másfél méter körüli mélységeket pásztáztam pár kisebb gombóc bepottyantását követően.
Meglepődtem, amikor pár perc múlva lassan, de ellentmondást nem tűrően görbült a finomra hangolt fenekező bot vége. „Ponty! Ez ponty lesz!” gondolattal vágtam be óvatosan, a telefonáló kilétére mégis kíváncsian - hiszen pontyon kívül lehet szinte bármi a horgon. A ponty-elméletem a megakasztást követően is fennállt, halam elég szépen mocorgott, de talán 1-2 perc múltán már feltűnt a pontyos „oldalazom balra, tekergek jobbra, megint balra, hátha így sikerül leráznom a gonosz horgászt” taktika hiánya. Nem is tévedtem, egy csodás, 30-31 centisre taksált ezüstkárász keringőzött kifulladva a horgon.
Őkelmét követte egy dévér, szépen eltüntetve az úszó zöld jelzőfényét. Nem részletezem, a dévérek itt is derekas étvágyról tettek bizonyságot, némelyikük pontyot meghazudtolóan heves kapást produkált a feeder spiccén, vagy emelték szívdobogtató magasságokba az úszót. De hol voltak a pontyok? A Balatonon ezt nyilván inkább költői kérdésnek foghattam fel, de a „hátha” mindig ott van a horgász tarsolyában, ezért megyünk le néha (vagy gyakran) akkor is, ha „úgyse jön semmi”. A hátha be is jött, éjfél után nem sokkal gyanúsan, maszatolósan érdeklődött valaki az aljzaton felkínált giliszta-csonti szendvicsre, a kényes kapást bizony egy 33 centis tükörpotyka művelte, fárasztáskor szépen jobbra-balra úszkálva, ahogy valamirevaló pontyoknál illik. Nem csalás, nem ámítás, itt is van, ni:
A pontyok életében (sajnos, nem mindig) sorsfordítónak számító 30 cm-t meghaladó tükrösnek mázlija volt a tilalmi idővel, remélem, sok kis utóda nő fel, de legalábbis kel ki az ikrából… ha lesz hova ívnia a pufók horogra kerültnek. Lehet, hogy árulkodott is a többi halnak odalent, de ettől kezdve éhségsztrájkba kezdett a kikötő halállománya, egy éjszakai naphal tett pontot a belső terepen tett kísérlet végére. Ismét irányt vettem a móló vége felé.
Éjjel 1 óra körül kezdődött a harmadik felvonás „Angolnára megyünk” címmel. Lassan, fejlámpásan helyrepofoztam az angolnázót, legott be is dobtam egészen a sziklák mellé, most bodorkából hasított filével. A hullámzás már nem volt olyan zavaró, ezt díjazhatták a dévérek is, ugyanis kékesen derengő lámpafényem remekül feltárta előttem életük legfontosabb, fajfenntartási célú tevékenységét, a nászt. Magukból teljesen kivetkőzött példányok bonyolult manőverekkel hajkurászták egymást, alighanem alapos zúzódásokat is szerezve a szerelem lázától elvakultan - elég sok kifogott halam testén találtam kisebb-nagyobb pirosas foltokat. Fröcsköltek, csobogtak, olykor talán még szárazra is vetődtek a nagy tolakodásban, az egészen szűk járatokba, résekbe is bepasszírozták magukat. A nagy orgiának persze híre kelt, vágyott első számú célhalaim, az angolnák is meghívatták magukat, egészen más szándéktól vezérelten. Szép is lenne, ha angolnanásztól csobogna az édesvíz partja, a kígyóhalak egyszerűen csupán a gyomrukra gondoltak, lelkesen falva a finom dévérikrát. Nem túlzok, egy nagyjából 30-40 méteres partszakaszon legalább 7-8 tekergőző egyedet láttam, akadt alig 50, de akár 70-80 centis is. Lelkesen fényképeztem, de itthon letöltve a képeket csak szürkés, kolbászszerű, azonosítatlan úszó objektumokat pillantottam meg a monitoron, nagyjából olyanokat, mint amelyeken a skóciai „Nessie” szerepel. :-)
Az elkövetkező majd 3 órában ugyanolyan sikerrel jártam, mintha Loch Ness turistacsalogató lakóját akartam volna megtalálni - azaz egyetlen angolna nem sok, annyit sem fogtam. Próbáltam a kaviárzabálók orra elé lógatva, a parttól kicsit távolabbra, vagy egészen a sziklák közé engedve, sőt úszózva is, de egy szépen elszúrt, karikát a botig csattanva felhúzó kapáson, meg egy úszóra érkezett gyanús mozgáson, majd beakadáson (próbáltam elhitetni magammal, hogy az angolna vitte kő alá) kívül nem termett babér számomra. A kapástalanságban kevésbé üdítő változatosságot jelentett egy néhai, az élet problémáival, a szelektív lehalászással, planktonhiánnyal már rég nem foglalkozó, 8-10 kilós busa; erősen oszladozó és foszladozó tetemét az egyre csendesedő hullámzású Balaton folyton elém tálalta, mintha csak gúnyolódva velem. Egy kapóra jött hosszú faággal egy darabig odébb terelgettem a szagló húshalmazt, de a mindig visszatérő kadávernek valamiért vonzónak találtattam, ezt a kínos helyzetet csak úgy tudtam megoldani, hogy két szikla közé szorítottam a „vízihullát”. Nos, a busa-problémát imígyen megoldva, feladtam a meddő angolnázást, 4 órakor indult a negyedik akció, a „Hajnali keszegezés”.
Lévén túl sok időm nem maradt a fél hetes vonatig, repertoáromat leszűkítettem a feederre, az így valamelyest csökkentett számú kapások mellett maradt egy kis időm a napfelkeltében is gyönyörködni. Sajnos, a keszegfogáskor valahogy felgyorsult idő gonoszul véget vetett a szórakozásnak, de élményekben nem volt hiány, egyetlen géb sem ejtett csorbát az idei első Balatoni horgászatomon.
Hogy mi történt a további két siófoki kiruccanásomon? Semmi különös. Az angolnák továbbra sem méltattak figyelemre, a keszegek, kárászok vigasztaltak (nem mellékesen akadt ponty is, de nem Siófokon, ez már egy másik történet), és gébbel is találkoztam. De még neki is tudtam örülni, mert a Balatonnak angolnamentesítő, busatetemmel zaklató, hullámzást keltő gáncsoskodásai ellenére mégis sikerült megszerettetnie magát, hála a derék keszegeknek, kárászoknak, pontyoknak. :-)
Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
