Beköszöntött az ősz. A bolognai botos módszerhez ideálisak a feltételek, hiszen a termetesebb halak ilyenkor kezdenek energiát gyűjteni a hosszú télre. Nincs más dolgunk, mit elővenni a bolót és megkeresni őket. Ehhez próbálok meg néhány hasznos tanácsot adni.
A bolognai botos horgászat igazi szezonja az ősz. A legtöbb „darabos” hallal ilyenkor akasztja össze horgát a szerencsés pecás. A folyók letisztultak, csupán a hulló falevelek vitorláznak a feszített víztükrön. A felszín alatt azonban gyülekeznek a téli éhkoppra készülő halak. Az aprónép ekkorra többnyire eltűnik, vagy a testesebb fajtársaktól nem fér a horog közelébe. Nézzük, mi a teendőnk, hogy a horgunk ott is legyen a potyalesők orra előtt.
A vízpartra érve tanácsos szemlélődéssel kezdeni a horgászatot. Olyan helyeken is felbukkanhatnak halrajok, ahol eddig talán nem is találkoztunk velük. A folyó lakói ebben az időszakban szívesen kutatnak élelem után, emiatt lényegesen nagyobb utat tesznek meg, mint korábban.
Az etetőanyag előkészítésével már korábban foglalkoztunk, ezért most rögtön belekezdhetünk a horgászathoz kapcsolódó tudnivalók taglalásába. A botot különös gonddal húzzuk szét. A gyűrűket állítsuk egy vonalba. Ez kicsit óvodásan hangozhat, de aki próbálta már a bolognai boton a spicc felőli csúszó gyűrűket egy vonalba rendezni, az tudja, ez bizony sokszor nem sikerül valami szépre. Az első körben én mindig finoman húzom szét a tagokat, majd a spicc felől a nyéltag felé kezdem el kiigazítani a gyűrűsort, miközben a tagokat is rendesen széthúzom.
A kellő erővel szétnyitott bottal elkerülhetjük azokat a kellemetlen pillanatokat, amit a bot összecsúszása okozhat. A damilt itt is gondosan fűzzük át a gyűrűzeten, ellenőrizzük, hogy valóban minden gyűrűn átfut. (Ez is mosolyogni való tanács lehet, de egy kimaradt gyűrű miatt horgászat közben újra szerelni már nem annyira mulatságos.) Ha ezzel készen vagyunk, a vízhez kiválasztott úszót helyezzük fel a zsinórra, állítsuk össze az ólmozást, és végezzünk néhány próbaúsztatást. Ha a szerelékünk kész, elkezdhetjük a meder feltérképezését. Ezt én a következőképpen végzem:
Mélységmérő nehezéket nem szoktam használni, mert egy esetleges elakadásnál könnyen odaveszhet. A meder feltérképezéséhez az ólmokat egy csomóba húzom, majd a bedobás után figyelem az úszót. A szerelék végére nem kötöm fel egyelőre az előke rögzítésére szolgáló végfület. Ha az ólom aljzatot ér, akkor az úszó egy pillanatra tétován imbolyog. Nyilván a sodrás ereje ezután elmeríti, de annyi időnk van, hogy a kellő mélységet beállítsuk a szereléken. Amint ez megvan, ráhúzok kb. 30-40 centit a beállított mélységre, az ólmozást elrendezem, és végigúsztatom a pályát. Az úszó útját figyelve megkeresem a mederben fekvő nagyobb köveket, akadókat. Ezeken az ólom felakad, amit az úszó elmerülése jelez. Természetesen néha a jelzőólmunk elakadhat a kövek között, de ilyenkor csak ezt veszítjük el és nem az egész szereléket. Mivel ennél a módszernél visszatartott, lassított szerelékkel horgászunk, az etetésünket - az előző részben részletezett szempontok szerint - célszerű a horgászhely alatt kialakítani. A bedobásnál inkább lassú, íves dobást alkalmazzunk, hiszen a hosszú bottal bajos az energikus, gyors mozdulat, nem beszélve arról, hogy a bot egészségének sem használ. A dobás során itt is lassítani kell a szerelékünket, hogy az kiterülve érjen vizet.
A hosszú bottal ez könnyen kivitelezhető. A dobás utolsó fázisában az orsó dobjára ráfogva lefékezzük a szereléket, és a botot kicsit megemelve az úszót a repülő ólmozás mögé segíthetjük. A víz felületén egyértelműen látható a kiterített szerelék keltette gyűrűzés. Ha a cucc egy csomóba ér vizet, érdemes inkább újat dobni, mert az egy pontba érkező szerelék az esetek többségében gubanccal jár. Mindig a horgászhelyünk fölé dobjunk. Az orsó felkapókarját hagyjuk nyitva, hogy a szerelékünk minél hamarabb beálljon. Mire a víz elénk sodorja a montázst, a horog, ólom, úszó már megfelelő pozícióba kerül ahhoz, hogy megkezdhessük az ellenőrzött csalivezetést, amit ráadásul pont az etetési sávon tudunk végezni.
A bottal minél hosszabb zsinórrészt emeljünk a víz fölé, ne engedjük, hogy a víz sodrára ráülő damil megelőzze úszónkat, hiszen ekkor semmit nem tehetünk a csali lassabb vezetése érdekében. A horgászat kezdetekor szabadon, lassítás nélkül kezdjünk el úsztatni. Ekkor a felkapókart kinyitva, ujjunkkal a dobról lefutó damilt fékezve eresztjük végig az úszót a horgászhelyen. Egész hosszan érdemes leengedni a felcsalizott horgot, hogy a folyó által elsodort etetőanyag szemcséire gyülekező halak minél előbb megtalálják. Kapás esetén ráfogunk a dobra és bevágunk, majd egy gyors mozdulattal lezárjuk a felkapókart. (Kis gyakorlással mindenki ráérez erre a mozdulatsorra.) A következő csalivezetési mód a lassított, visszatartott úsztatás.
Ekkor a lefutó zsinórt lefékezve, botunkat megemelve kényszerítjük az úszót megállásra, aminek a következményeként a csali fellibben a fenékről. A visszatartást egy pillanatig tartsuk meg, majd engedjük tovább az úszót. Ha sokáig tartjuk megállítva a szerelékünket, az elkezd a part irányába sodródni. A klasszikus bolognais úszóknál sajnos a lassítás során is tapasztalni fogjuk ezt a part irányába történő vándorlást, de ha a halak az etetésen tartózkodnak, egy ilyen megállítom-elengedem játékot, többnyire nem hagynak szó nélkül. A legszebb példányokat tudjuk így horogra csalni. A szabadon úsztatást és a visszatartást a horgászat során váltogatva kiismerhetjük, hogy éppen melyik csalivezetési módra buknak a halak.
A kapások gyakoriságából tudunk erre következtetni. Vannak halfajok, amik inkább a szabadon úsztatott, enyhén lassított csalira ugranak (karikakeszeg, bagolykeszeg, laposkeszeg, paduc, jász), míg mások a megállított és egészen lassan vezetett csalit veszik fel szívesen (dévérkeszeg, márna, ponty).
A kapások zöme az úszón gyors lerántásként vagy komótos elmerülésként jelentkezik. Előfordulhat, hogy azt vesszük észre, hogy az úszónk szokatlanul lassan, a sodrás sebességétől is lassabban úszik, esetleg közben remeg. Ilyenkor biztosak lehetünk abban, hogy egy gyönyörű dévér vette fel a csalit és a vízzel vitetve magát komótosan falatozik. A mi dolgunk csak annyi, hogy ennek egy határozott bevágással vessünk véget. A megakasztott halak általában vehemensen védekeznek, igyekeznek a folyó erejét kihasználva menekülni. Egy tenyeres karikakeszeg is remek ellenfél. A fárasztás során ügyeljünk arra, hogy ne akarjuk idő előtt a felszínre kényszeríteni a halat. A még ereje teljében lévő ellenfelünk a felszínen könnyen levergődheti magát a horogról.
A hosszú, rugalmas bot már önmagában is felőrli a hal erejét, a fék csak különleges alkalmakkor szokott megszólalni. (Kívánom, hogy ilyen alkalom mindenkinek minél többször legyen!) A kifárasztott halat tenyeres méret felett már érdemes szákolni. Egy hosszú (3,5-4 méteres) merítőnyél nagy szolgálatot tehet ebben. Merítőfejnek célszerű a damilból kötöttet választani, mert ebbe kevésbé tud belekapaszkodni a folyó, nem csavarja ki kezünkből. A szákolásnál a bot spiccére különösen figyeljünk, ne engedjük azt túlságosan meghajolni. A halat a haltartóba téve kezdhetjük elölről az egész mókát. Az intenzív bolózásból már 4-5 óra is elegendő. Ennyi idő alatt, ha a folyó kegyes hozzánk, szép zsákmányra tehetünk szert. A kezdőknek eleinte ennyi idő is elegendő lesz ahhoz, hogy egy kis izomlázat kapjanak, de tekintsük ezt ráadásnak! Egy jót horgászunk, közben erősödünk. A bolognaizás bizony állandó készenlét, figyelem. Néha (pl. egy etetőanyag sorozat után) tartsunk szünetet. Egy kis lazítás nem árt, és közben gyönyörködjünk a folyóban. Ha ad halat, ha nem, a látvánnyal sokkal többet nyújt annak, aki nyitott szemmel és szívvel figyeli.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók és ábra: csabio
