Visszavonhatatlanul kezdetét vette a tavasz, s a halnépség is kikecmergett végre hosszú téli dermedtségéből. Néhány hete még jég borította a Duna-ág kiszélesedő, meglassult részeit, s szinte téli idő fogadta a partra tévedőket. Ma pedig? Madárcsicsergés, tíz fok fölötti hőmérséklet, napsütés, lassan, de biztosan melegedő vizek. Szóval tavasz. Ennek a hirtelen jött jó időnek persze meglesz majd a böjtje, hisz nagy folyóink vízgyűjtőin hatalmas hótömegek várták a meleget. A híradásokból kiderült, hogy soha nem látott méretű árvizek zúdultak végig hazai folyóinkon. De hoz magával a tavasz jó dolgokat is, többek közt halat. Sokfélét, sokat.
Évek óta Ráckevén találnak engem a tavasz első napjai. Már a legelső meleg napok mozgásra bírják a keszegek seregeit. A bajuszos népség is befuthat, ráadásul ilyentájt még nagyon nagy csapatokban. Ha fogtunk egyet, jó eséllyel számíthatunk a következőkre. Néha szinte varázsütésre működik a dolog, s az előzőleg csendesnek mutatkozó részen minden figyelmeztetés nélkül rohannak meg minket a halak. Aztán ahogy jöttek, úgy tovább is állhatnak hirtelen. A meleg idő beköszöntének elején a mélyebb vizek több sikert ígérnek. A sekélyebb részeknek kell még egy kevés idő, hogy melegedjenek, hogy kialakuljon olyan hőmérsékletbeli különbség, mely képes kicsalni ide a táplálkozni, melegedni vágyó halakat. Kedves gyékényeseim hát többnyire üresen konganak még, mikor a Duna-ág népszerű, haljárta helyein a szerencsésebb horgászok már könyékig turkálnak a halak között.
Ilyen népszerű és haljárta hely a ráckevei Árpád-híd környéke is. A hídra felvezető töltések, melyek jelentősen leszűkítik a több száz méter széles Duna-ágat, tavasztól őszig remek horgászhelyet kínálnak a finomszerelékes módszerek kedvelőinek. A kövezések lábánál komoly, 4 méter körüli mélységet mérhetünk, az áramlás a töltésekkel párhuzamos, s nem túl gyors. Lehet itt csinálni szinte mindent. Rakózni (igaz, a helyszűke miatt csak néhány helyen), spiccbottal, matchbottal vagy bolognaival úszózni, de egy kicsit nagyobb távolságra feederrel vagy pickerrel is horgászni.
Mint azt talán többen is tudják rólam, nem vagyok igazi spíler a bolognai botos peca terén. Horgász-gyökereim hiába kötnek a nagy Dunához, az elmúlt évtizedekben igencsak „elfajzottam” a folyóvizektől. De tavaly, néhány órányi tiszai úsztatástól olyannyira megrészegültem, hogy azóta sem józanodtam ki teljesen. Tán ez az oka annak, hogy szeretett rezgőspicces botjaimnak búcsút mondva, megfeledkezve hűséges match-pálcáimról, az idei tavaszt bolognaival a kézben kezdtem, s talán csak az első nádban fogható pontyok, amurok fogják letetetni velem. Egyszerűen élvezem! De erre talán kevéssé kíváncsi a kedves olvasó, térjünk inkább a lényegre, vajon mennyire termékeny talajra hullottak Polyák mester türelmes szavai…
Azért egy rövid kitérőt mégis megérdemel az a kérdés, hogy - a lelkesedésen túl - miért pont bolognai? Először is megrögzött híve vagyok az orsós botoknak. Nálam a spiccbot szerepe kizárólag a csalihalfogásban merül ki, a rakóst pedig távolról tisztelem. Igen távolról… Nem tehetek róla, ez van. Matchbotjaim mindegyike 3,9 méteres, ez áll kézre, ezt szeretem. Itt azonban épp olyan vízmélység van, melyet ezekkel a botokkal, sőt, kicsit magasabb vízállásnál a 4,2 méteresekkel is csak csúszó úszóval lehet megfelelőképp meghorgászni. Ráadásul a hosszú (illetve hosszabb) bot sokkal jobb, közvetlenebb kontrollt, csalivezetést biztosít a kövezés nem túl messze eső lábánál. Van persze más módja is annak, hogy megtaláljuk a legcélravezetőbb módszert. Nézzük meg, mivel horgásznak a helyi erők! Elég sok bolognait fogunk látni…
A ládával a kezemben elbotorkálok a partig, leteszem, beállítom. Némi figyelmet igényel ez a művelet, csúnya ügy lenne ládástól borulni a kövek közé. Láttam már ilyet, nem szép látvány, arról nem is beszélve, hogy igen veszélyes. Apropó láda. Sokáig úri huncutságnak gondoltam a versenyládát, ráadásul dög nehéz, kényelmetlen cipelni, meg ilyenek. Nem rakózom, nem versenyzek, hát akkor minek? Így utólag be kell, hogy lássam: tévedtem. Nehéznek nehéz, cipelni most is kényelmetlen. Számtalan előnyét fel lehet persze sorolni, de én igazán egy dolog miatt szerettem meg. Segít koncentrálni. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy mindent előkészítettem és letettem a hátsómat, onnantól kezdve csak horgászom. Nincs sétafikálás, nincs matatás, nincs semmi más, csak peca. Tök jó.
Láda áll, botot biztonságba helyeztem, jöhet a kaja! Komoly tisztelettel viseltetem azok iránt, akik nagy magabiztossággal választanak a boltokban kapható százféle etetőanyag közül, évszaktól, vízhőfoktól, módszertől, fogni kívánt haltól és még számos más körülménytől függően. Több év próbálkozás, sok-sok elköltött forint, sok-sok kiló beszórt kaja után én bizony feladtam. Pontosabban kiválasztottam azt a négy-öt etetőanyagot, amit gyakran látogatott helyeimen használok. Van közte olcsó, van közte elég drága is. A mai kaja alapja egy amolyan mindenidős anyag. Használom tavasszal, nyáron, ősszel. A VDE Record Silverről van szó, mely már évek óta tagja ennek a pár fős válogatottnak. Évszaktól, kedvtől és pénztárcától függően keverem más anyagokkal. 30-40 deka PV1-et teszek a majd’ 3 kilónyi szárazanyaghoz, hogy „baj nélkül” feneket érjenek a gombócok.
6 méteres bolognai, 4 méteres víz. A főzsinór 16-os, horogelőkének 12-es madzagot használok, a horog 14-es, közepesen vastag (vagy vékony?) húsú. Az előkét egyszerű hurokkal kapcsolom a főzsinórhoz, forgó csak akkor kívánkozna közéjük, ha csak csontival csaliznék, de ennek igen kis esélyt adok ma. 4 grammos „duci” úszó, az ólmozást egy pontban helyezem el a zsinóron. Az eresztéket úgy állítom be, hogy az ólmozás a fenék fölött néhány centivel legyen, így a 20 centis előkén lévő horog a fenéken, illetve a lassú, de igen erőteljes áramlásban libegve a fenék közvetlen közelében marad. A mélységmérést a Csabitól tanult módon, horogelőke nélkül végzem.
Alapozásnak tíz nagyobb gombócot, a bekevert etetőanyag felét szórom a kiválasztott részre, a kövezés lábától 2,5-3 méterre. Ennyinek elégnek kell lennie ahhoz, hogy a halakat egy kis maradásra bírjam. Ha feltűnnek, akkor kisebb adagokban, folyamatosan szórom nekik a maradékot, mindig legyen előttük a tányéron valami. Az alapozásba nem jutott csonti, a ráetetésre szánt gombócokba azonban kerül majd az is.
Szerelék belőve, kaja beszórva. Lekecmergek a ládáról, szünetet tartok. Szendvics, két korty tea, cigi. Sétálgatok a parton, megmozgatom a tagjaimat. Az elmúlt napokban csodálatos változáson ment keresztül a környék. Hétágra süt a nap, jégnek már nyoma sincs, bár a reggel még csípett az idő kicsit. Annyira vidám most a látvány, amennyire dermesztő, lehangoló volt nem is olyan régen. Tényleg tavasz van! Ütemes, fütyülő hang üti meg a fülemet. Forgatom a fejemet, míg rá nem jövök, merre is kéne néznem. Vagy másfél tucat hattyú húz el a fejem fölött, szép V alakot formálva. Fényképezőgépet ragadnék, ha nálam lenne, de a masina ott van a láda mellett a tokjában. Sebaj, így is szép. Na gyerünk!
Visszakászálódom a ládára, csalizok. Egy szem csonti és három-négy szúnyoglárva kerül a horogra. Klasszikus tavaszi szendvics. A csonti szerepe sokszor csak annyi, hogy mozgásban tartsa az ügyetlen kézzel horogra szúrt, s így csúnya véget ért szúnyoglárvákat. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a szúnyoggal történő csalizás leginkább embert próbáló része nálam a lárva horogra tűzése. Mert néha bizony - főképp akkor, amikor szépen összejönnek előttem a halak - tovább tart horogra tűzni néhány darabot belőle, mint megfogni a halat. No de most friss vagyok, kipihent, így nem babrálok vele sokat. Néhány óra múlva már nem lesz olyan egyszerű.
Az első néhány úsztatás eseménytelenül zajlik. Csalit cserélek, várok. Lassan bandukolnak velem a percek, s az úszó is lassan bandukol előttem. Néha finoman, pár millimétert meg-megmerül, de ezek csak a fenék kisebb akadályai, melyeket könnyedén vesz a cucc. Aztán egyszer csak volt úszó, nincs úszó. Semmi finomkodás, semmi tavaszi fáradtság, úgy lekapja valami a víztetőről a pedzőt, mint munkába igyekvő honpolgár az első felest. Megemelem a hatos nyelet, rugdalózik is a vége, apró bodorka veret rajta. Ő az első, megérdemli hát a fotót.
A következő órában csak a bodorkák szentelnek nekem némi figyelmet. Zömmel aprók, de méretüket meghazudtoló elánnal küzdenek. Istenem, miért is nem növesztetted ezeket a halacskákat 6-8 kilósra, megtudnák a horgászok, hogy hol is a laksz te tulajdonképp! De ezek a bodrik nem nőttek akkorára, küzdenek hát derekasan, ahogy tőlük telik. Tiszteletem jeléül szórok nekik néhány kisebb, egykezes gombócot, immár csontival bélelve. Hálásak érte, egyre gyakoribbak a kapások.
Elérkezettnek látom az időt, hogy bevessem a titkos fegyvert, mely talán segít növelni a halak egyedsúlyát. Giliszta! A feladat ugyan nem egyszerű, mivel idefelé jövet a horgászboltban csak kettes kampóra való, igazi sportgilisztákat kaptam, amiket a 14-es horoggal maximum megcsiklandozni tudok. De sebaj, mindig keveredik a „terminátorok” közé néhány növendék példány is. Aztán, ha majd elfogynak ezek, legfeljebb vagdosok az óriásokból. Igazam van, találok néhány apróbb darabot, meg is tűzöm az egyiket. A titkos fegyver nem működik. A hatodik vagy hetedik úsztatás után feladom, hisz az eddig sűrűsödő kapások varázsütésre megszűntek.
Csonti, szúnyog vissza, már viszi is a következő jelentkező! De láss csodát, karikát fogok, úgy látszik a bodorkáknak konkurensei érkeztek. Őket is megtisztelem két-három apró gombóccal, az én „asztalomnál” ne éhezzen senki! Nem is panaszkodnak, jönnek hát felváltva, sőt, fogyóban a bodorka. Ha így, hát így, szedegetem őket, egyre tempósabban. Észrevétlenül múlnak velem a negyedórák, csak a ráckevei templomok harangütéseire kapom fel néha a fejem. Szeretek horgászni!
Nocsak! Hosszúkás testen csillan meg a napfény. Arasznyinál épphogy hosszabb, de elegáns, szívesen látott vendég érkezik most a szúnyogra. Szilvaorrú! „Legyetek üdvözölve, egyetek ti is nálunk!” motyogom magam elé, miközben újabb bélelt gombócokat szórok magam elé. A következőkben fogok még vagy négy kis szilvaorrút. Gyűlünk, gyűlünk. A bodorkák visszatértek (talán el sem mentek), a karikák habzsolnak, befutott néhány apró szilvaorrú, s a halhatározó immár egy-két dévérrel is bővült. Mi van itt kérem? Tavasz…
Egyre nehezebben boldogulok a csali horogra tűzésével. A horog hegye kissé megkopott, cserét kér. E szempontból nem egy takarékos dolog ez, hisz az apró gyilok hegyével nem tudok mit kezdeni, ha megkopott, másik kell. A szúnyogot immár csak kipukkadt, rémes cafrangok formájában tudom feltűzni. Tegnap este csináltam néhány előkét, így a csere gyorsan megvan. Látva, hogy sikerei ellenére méltatlan módon száműzni fogom, a régi horog még sértődötten beleakad kabátom ujjába. Civakodunk egy sort, végül sikerül megszabadulnom tőle. Lekecmergek a ládáról, elbotorkálok a szemetesnek kijelölt etetőanyagos zacskókig, beleteszem a viseltes előkét. Delet harangoznak. A fenébe, már ennyi az idő! Ha már így alakult, arcomba tolom a másik szendvicset is, jófajta - Szentséges ég, legalább 30 összetevőt olvashatok az üvegén! - jeges teával öblítem le az utolsó falatokat.
A nélkül jutok el ismét a ládámra, hogy a nyakamat szegném, bár többször is rezeg a léc. Leginkább akkor, amikor egyik lábammal egy imbolygó kövön állva épp átlépni készülök a botomon. Úgy látszik elég stabilan tettem le a ládát, mert meg sem kottyan neki, hogy jobb híján belé kapaszkodom, mielőtt bizonyosan felborulnék. Végre stabilan ülök megint. Csalizok, aztán amikor már bent van a cucc, dobok három gombócot az előttem várakozó halseregnek. Mert ugye megvártak.
Nem vártak meg. Vagy csak szórakoznak velem? Négy-öt úsztatás is elmúlik kapás nélkül, pedig most nem vagyok ehhez hozzászokva. Na mi lesz? Furcsán, nyúlósan tűnik el a víz alatt az úszó. Ráemelek, bár bizonytalan vagyok, nem volt ez olyan halszerű. Botom kemény ívben görbül, de a vége nem eleven. Akadó. Óvatosan húzom meg oldalra, nem akarok kárt tenni a botban. Kis gondolkodás után enged, kíváncsian várom az eredményt. Előke, horog rendben, sőt kapok még némi pluszt is! Styl-ólommal kisúlyozott horogelőkét fogtam. 18-20-as madzag, 8-as körüli, klasszikus pontyozó forma horog. Tán még a nyárról való. Beleborzongok, mi lehet lent a víz alatt, hisz ezen a helyen egész szezonban ülnek, beszaggathattak már egy szakajtónyi végszereléket. Szerencsém volt, 12-es előkémmel általában nem vagyok ellenfél ezeknek az erősebb zsinóroknak.
Újabb sikeremen felbuzdulva fogok egy bodorkát, aztán lassan visszatérni látszanak elém a halak. A kínálat tovább bővül egy hívatlan gébbel és egy eltévedt ezüstkárásszal. Egyre színesebb a mai nap! Aztán a következő óra hihetetlen pörgéssel telik. Szinte minden úsztatásnál kapásom van. Továbbra is tenyeres, vagy annál kisebb halak jönnek, bár beugrik azért egy-egy darabosabb is. Eszméletlen nyüzsgés van előttem, szinte látom, amint egymással versengve vetik magukat a halak a vízbe érkező táplálékra. A lelkesedést fenntartandó, néha küldök be nekik némi csontival gyúrt etetőanyagot is. A kis egyedsúly miatt kilókban kifejezve talán nem olyan jelentékeny a fogás, de a horgászat hihetetlenül élvezetes. Ütemesen fogom a halat, csak a szúnyog tűzésével bírom nehezen a tempót.
Újra gilisztával próbálkozom, de hasonló sikerrel járok, mint korábban. Csontira váltok, de az sem nyeri el a népes közönség tetszését. Nincs szerencsém. Újból 3-4 szál szúnyog kerül az egy szem csonti mellé, s a halak kapókedve rögtön megjön tőle. Néha már nyarat idéző habzsolást produkálnak a keszegek, hisz a tartalmát vesztett, színtelen szúnyog-huzat is eredményt hoz. Azért nem lustálkodom, tűzögetem a csalit szépen. Érdekes, a múlt héten, mikor még jég borította a csendesebb részeket, sokkal nagyobb halak jöttek, bár ritkábban merült az úszó. Pontyokról adtak hírt a Molnár-sziget környékéről, a ráckevei piactérről és a taksonyi híd alól is. Nem lennék elkeseredve tőlük én sem, de úgy látszik, nekem ma nem ez a menü jutott. Így sincs azonban okom panaszra.
Emberes méretű bodorka kapaszkodik végre a botomba, vele már keménykedni kell kicsit, hogy a szákba kerüljön. De szép vagy! Nincs idő azonban ezen eltűnődni, mert a következő úsztatásnál „valaki” feltolja az úszót, s a bevágás után szokatlan hang üti meg a fülemet. A fék! Szinte hihetetlen, meg is feledkeztem róla, hogy az orsón ilyen instrumentum is van. Ellenfelem a hídnyílás felé veszi az irányt, s elég rendesen kapkodhatja az uszonyait, mert a zsinórt gyorsan adagolja az orsó. Erőset ránt a hal a cuccon, aztán vége, botom megkönnyebbül. Csendes szitkot morzsolok szét, ahogy mondani szokták, a bajuszom alatt. A szereléket vizsgálgatom, de nyoma sincs sérülésnek, bármilyen rendellenességnek. Nem akadt jól.
Újabb bajuszosban reménykedem, hisz ilyentájt nem csak a baj, de a pontyok sem járnak egyedül. Megdőlni látszik azonban ez a tétel, mert ismét a keszegnép veszi át a főszerepet. Fél hármat jeleznek a harangok, az órám is hasonlóképp. Mennem kell, otthon már így is jelentősen zuhanhatott a népszerűségi indexem. Elkezdem hát összerámolni a holmimat, mielőtt még a politikusok is megelőznének a képzeletbeli listán. Előbb azonban megszavazok magamnak egy cigit, közben egy kisebb dévérrel búcsúzik tőlem a Duna. Nehéz szívvel tekerem ki a cuccost, hisz a délutánnak még koránt sincs vége, a halak pedig változatlanul itt nyüzsögnek előttem.
Pakolás közben érzem csak, hogy mennyire elfáradtam. A kövek közt piruettezve ízületeim csak nehezen engedelmeskednek. Elbandukolok a szemetemmel a lejáró lépcső melletti kukához. Az edény színültig tele, s felfedezhető még benne a múlt héten itt hagyott etetőanyagos zacskóm is. Nem ürítik túl sűrűn… A rám támadó szagokkal nem törődve préselek bele némi helyet, aztán visszamegyek a cuccaimhoz. Kézmosás, aztán nagy sóhajjal magamra aggatom az egész miskulanciát.
Remek tavaszi nap volt, kívánni sem lehetne szebbet. Ez jár a fejemben a kocsi felé menet. Valaki rám dudál a hídon, nem tudom, hogy ismerős-e, vagy csak a ládám lógott le a járdáról, azért hozza rám a szívbajt. Mindegy. Berámolok az autóba, s közben arra gondolok, milyen jól fog esni otthon, amikor ezt az egészet majd felhúzom a negyedik emeletre. Nem irigylem magam. Újabb sóhajjal ülök a volán mögé, aztán begyújtom a motort.
Czender Miklós (bogyo)
