Túl vagyok az idei kötelező amurhorgászaton. Tavalyi helyem közelében etettem másfél hétig, és a sok rekordlistás méretű dévér mellett több, 10 kg feletti amur is zsákmányul esett. Úgy voltam vele, hogy ennyi elég a torpedókból, ideje megpróbálni a pontyokat is. Valami új helyet kellett keresnem, mert az évek óta jól működő kövezésemet olyan mértékben ellepték a gébek, hogy a kemény kukoricát is megtámadják. Tapasztalatom alapján pedig a konzerv kukoricát és a saját gyártású Magic Corn jól bevált epres variációját előnyben részesítem a pontyhorgászatnál.
Tehát a gébek miatt köves aljú mederrész szóba sem jöhetett. Ezek a kis ördögök ugyanis csak olyan helyen laknak, ahol el tudnak bújni a ragadozók elől (mert a süllő és a harcsa étlapján igen előkelő helyet foglalnak el), illetve ott, ahol rá tudnak tapadni a kövekre, hogy ne kelljen úszniuk. Ismerek néhány puhább, kagylóval teli aljzatú, lassú áramlású partszakaszt, így aztán a délutánom e helyek felderítésével telt. Miután találtam egy nekem tetszőt, vágtam két karót, és azokat a parttól mintegy három méterre letűzve fixáltam a csónakot.
A hatos bolognaim pont elérte azt a kis törést, ahol a meder lejtése a 2,30 m-es mélységben megszűnik. Fontos, hogy a Dunán a pontyot is olyan helyen keressük, ahol van vízmozgás. Nem kell erős folyás, de legyen egy kis áramlás. Úgy ítéltem meg, hogy a kiválasztott helyemet 2-3 g-os úszóval meg tudom horgászni. Hiába, itt is szeretem a finom felszerelést. Sokkal élvezetesebb a kapás, ha látom eltűnni az úszóantennát, mintha a zsebemben, a botoktól távol csipogna egy kínai kütyü, figyelmeztetve arra, hogy valami felakasztotta magát a horogra, és ideje volna kihúzni.
Bekevertem az etetőanyagot, ugyanazt, amit már évek óta eredményesen használok az őszi Dunán, amikor a ponty a tét. Aztán leültem a csónakdeszkára, és figyeltem a vizet.
Mondhatnám, „elpöfékeltem egy pofa dohányt”, de hát nem dohányzom, így maradt a tiszta levegőben való nézelődés. Jó félóra is eltelt, mire az első halmozdulást láttam. Mintha ponty löttyent volna, tőlem olyan ötvenre. Pont nem arra néztem, ezért nem voltam benne biztos, mármint abban, hogy ponty volt. A következő úgy negyedóra múlva azonban már megvolt. Nem volt nagy, de aranysárga teste nem hagyott kétséget. Ez sem volt közel, de hát arra való az etetőanyag, hogy idecsalja őket. Szépen kihúztam a bolognait, majd az etetőanyagot a spicchez szórtam. Még meghintettem a környéket egy kis kukoricával, és mint aki jól végezte dolgát, a kora estében visszaindultam a kikötőbe. A horgászatot reggelre terveztem, addigra az etetés is beérik, odajönnek a pontyok, ha tetszik nekik.
A derengő reggelben a csónak orrát a Dunának fordítom. Élvezem, ahogy szántja a tükörsima vizet.
Mintegy 12 percnyi motorozás áll előttem az előző este etetett helyig. Menetközben előkészítem a botokat és megreggelizek. Már több csónak is van a vízen, pedig azt hittem, elég korai vagyok.
Helyemhez közeledve leállítom a motort, az utolsó 100 métert evezővel teszem meg. Figyelem a vizet, de nincs mozgás. Erős frontot mondott délutánra a „pesti ember”. Remélem, ezt még nem érzik a halak. Óvatosan a karókhoz kötöm a csónakot, és felszerelem a hatos botot. 2 g-os pontyozó úszó, 20-as zsinór, 8-as horog. Eresztékállítás, majd a horogra két szem epres kukorica kerül.
Ráteszem az előző napi etetésre, majd dobok néhány szem kukoricát az úszó környékére. A mozdulatlan úszót bámulom, és azon gondolkodom, ha lenne itt hal, már felvette volna a csalit. Aztán az úszó lassú merülése jelzi, hogy valaki van a helyen, de ez még nem kapás, csak beleúszás. Nekiállok, felszerelem a hetes botot is, hátha az etetés mögött ólálkodik a hal, jól bevett pontyszokás szerint. Erre a botra ugyanolyan típusú, de 2,5 g-os úszó kerül, a felszerelés többi részlete megegyezik a másikkal. A csali is ugyanaz. Szépen beültetem a másik elé. A nap pont szemben van, alig látom az úszókat a víz tükröződésétől. Nyújtogatom a nyakam, hajlongok, hogy lássam, mikor is a hétméteres bot úszója kapást jelez, eltűnik a víz alatt. Gyorsan körülnézek, hogy nem akadt-e el a zsinór valamiben, majd bevágok. A horog határozottan ül, a hal szép komótosan elindul jobbra, a part felé. Gyorsan kiveszem a másik pecát, és minden figyelmem a halra összpontosul. Még mindig nem vette észre, hogy horog van a szájában, szépen sétálgat jobbra-balra.
„Nem nagy”, gondolom, és a féket lefogva megemelem a botot. A hal a fenéken marad és különösebb idegeskedés nélkül a Duna közepe felé veszi az irányt. A keményre fogott fékkel talán ötven métert megy, majd visszafordul. A csónak előtt kezd körözni, és néhány perc elteltével fölfekszik a vízre. „Micsoda monstrum”, jegyzem meg meghökkenve és hatalmas örömmel, majd némi ügyeskedés után beletuszkolom a merítőmbe és a csónakba emelem. „Atya ég, ez van húsz kiló”, villan át az agyamon, ez biztos egyéni rekordom. Legszívesebben ugrálnék örömömben, de nem tehetem, részben, mivel csónakban vagyok, részben pedig a halat kell gyorsan vízbe tennem. De előbb elő a telefont, gyors fénykép az ismerősöknek, köztük Döme Gabinak is, hadd sárguljanak, majd pányvázás és vissza a vízbe.
„Ha ez ilyen gyorsan jött, biztos lesz több is”, gondolom, és visszateszem a pecákat. Az öröm, a hal mérete most kezd tudatosulni. Kívánom mindenkinek, éljen meg hasonlókat! Majd két órát kellett ülnöm a következőért, egy gyenge hármasért. „Mára befejezem”, döntöttem. A helyet jól megszórom, hiszen másnap reggel itt akarok kezdeni.
Kiborítom a tejesládámból a sok kacatot, teszek bele egy kis vizet és beleterítek egy törölközőt, majd lebirkózom újfent a pontyot, aminek csak a fele fér a ládába. Gondosan leterítem egy vizes takaróval, hiszen húsz percet ki kell bírnia, míg kamera elé állhat.
Várszegi Gábor barátom (és most már a paksi boltom vezetője) vár a parton. A pontyot gyorsan vízbe teszem, hogy egy kicsit észhez térjen, amíg váltunk néhány szót. Közben néhány bámészkodó csodálja a halat, teljes megvetésüknek és csodálkozásuknak adnak hangot, mikor közlöm, hogy fotózás után elengedem. Az emberi mohósággal és tudatlansággal kellet most is szembesülnöm... Miközben mindenki a száját nyalogatta és a nagypontyból készült (képzeletbeli) hallét ízlelgette, fel sem fogta, hogy mennyi mindenen kellett átmennie ennek a gyönyörű halnak, hogy egyszer egy szerencsés horgász megfoghassa. Ez a tőponty biztos, hogy idősebb 10 évnél! 10 év az élő Dunán nagyon nagy idő! Mennyi rapsicot, mennyi halászhálót kellett kikerülnie, hogy éltben maradhasson. Mennyi veszély leselkedik rá nap mint nap?! Egy ekkora hal nemzeti kincs, amelyet nem vihet el, nem vághat le a kifogója! Tudom, hogy most még megdöbbenve olvassátok soraim, de amikor majd csak fotókon fogtok 10 kiló feletti pontyot látni, és kizárólag szuperintenzíven telepített tavakon foghattok kapitális halakat, ahol „mellesleg” a kifogásuk után azonnal vissza kell engedni őket, jusson majd eszetekbe ezen gondolatsor! Egyre időszerűbb és sürgetőbb, hogy ne csak alsó, hanem felső méretkorlátozás is bevezetésre kerüljön MINDEN természetesen vízen, amíg nem késő, amíg van mit védeni…! De már most a 24. órában vagyunk!!!
Gyors mérés: 18,62 kg
Egy kicsit fölé saccoltam, de így is rekordom, ráadásul a Dunából, ami számomra igen magasra emeli az értékét.
Aztán irány a túlparti homokzátony és a fotók tömkelege, majd búcsú a HAL-tól. Íme, az eredmény, kommentár nélkül:
Írta és átélte: Papp József
Fotók: Várszegi Gábor és Papp József
