Késő ősszel, tél elején, amikor a folyóvizek tartósan alacsony vízállása a jellemző, a sekély vizű parti helyek gyakorta szárazra kerülnek, vagy annyira lecsökken a vízszint és letisztul a folyó, hogy termetesebb hal már nem marad meg ezeken (az egyébként év közben sok szép fogással kecsegtető) haltanyákon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs értelme a horgászatnak! A megoldás egyszerű: bentebb, a meder mélyebb területein kell a halakat keresni. Ehhez „csupán” egy csónakra van szükségünk. Kapva kaptam az alkalmon, amikor horgászbarátom, Papp József egy nem hétköznapi dunaföldvári csónakos horgászatra invitált. Nem volt nehéz dolga, azonnal igent mondtam!
A hely sajátossága, hogy a dunaföldvári híd alatti szakasz (horgászatunk színhelye) nem csak a partszélen, hanem szinte a meder közepéig kisebb-nagyobb kőkupacokkal és óriási sziklákkal tarkított. Itt alacsony vízállásnál rendkívül körültekintően és lassan haladnak a hajók, mert könnyedén zátonyra futhatnak. Ezek a mederben megbúvó tereptárgyak olyan víz alatti labirintust hoznak létre, amelyet el sem tudunk képzelni.
Komoly helyismerettel vagy radaros helykereséssel megtalálhatók azok a „folyosók”, amelyekben a halak tartózkodnak. Ha jól választottuk meg a horgászhelyünket, fantasztikus fogásban lehet részünk. De a sikeres horgászatot az esetleges nullázástól, gyakorta csak 1-2 méter választja el! Tehát a jól megválasztott hely itt talán fontosabb, mint bárhol máshol. Gyakorlott, a vízterületet jól ismerő horgász nélkül soha nem merészkednék ide. Papp József olyan jól ismeri a terepet, hogy radar és GPS nélkül is hajszálpontosan a legjobb helyekre állt. Amikor megkérdeztem Józsit, hogy miért nem használ GPS-t, csupán annyit válaszolt mosolyogva, hogy „nincs rá szükség, mert itt van a fejemben!”. Ekkor érti meg az ember, hogy a vízen eltöltött horgászóráknak mekkora értéke van!
A csónak rögzítése után mindketten bolognai bottal vettük üldözőbe a környék halait. A parttól 40-50 méterre, az összeszűkült mederben nagyon erősen áramlott a víz. Ilyen körülmények között, alapvetően két technika jöhet számításba. Az egyik a feeder, míg a másik a speciális bolognai botos horgászat. Eredendően a bolognai botot úszós horgászatra találták ki, ide azonban olyan nagyméretű (minimum 40-50 g teherbírású) úszót kellett volna bevetni, amely igen körülményessé (és vélhetően kevésbé eredményessé) tette volna a horgászatunkat. Sokkal célravezetőbb az úgynevezett „kopogtatós” módszer alkalmazása, amely rendkívül egyszerű és hatékony. Egy olyan - elsősorban feederezés során alkalmazott - végszereléket használtunk, amely egy 40 grammos pálcikaólommal fixálta a horgot a mederfenéken (lásd a mellékelt rajzos ábrán).
Hogy az úszós szerelék jellegét megőrizzük, és a kapásokat egyértelműen érzékeljük, kapásjelzőnek egy műanyag úszó került a zsinórra. Azonban ez nem ért a vízbe, a vízfelszín felett volt néhány centivel. A kapások a gyors vízben nagyon határozottak és agresszívek voltak. Volt néhány olyan „rávágás”, amely nem csak az úszót merítette víz alá, hanem a bot spiccét is belegörbítette a folyóba. A gyorsfolyású szakaszon a halak megszokták, hogy nincs idejük az ehetőnek vélt finomságok körbejárására. Ha kajának látszó tárgy vagy élőlény közelít, azonnal meg kell enni, különben elviszi a víz! A horgászat különlegessége, hogy mindössze 6 méter hosszú botokkal horgásztunk. Tehát nem messzire eldobva, hanem közvetlenül a botspicc alatt, a csónak mellett, illetve attól 5,5-6 méterre kínáltuk fel a csalit. A halakat nem zavarta közelségünk, és az esetleges csörgés-zörgés. Sőt, ha etetőanyag gombócokat vetettünk be, döbbenetes módon fokozható volt a kapások gyakorisága.
Etetés nélkül csak a környéken „bóklászó” halakat lehetett megfogni, és igen ritkán volt kapás (így kezdtük a horgászatot, ezért tudom ilyen biztosan!). Miután elkezdtünk etetni, az etetőanyag gombócokra felúszó halak és a kapások száma csak nőtt és nőtt! Tehát egyértelműen látszódott, hogy a jól megválasztott horgászhely maximum 50%, ha a sikeres horgászatot 100%-nak tekintjük. Újabb 20% lehet az etetőanyag és 20% a megfelelő felszerelés. 10%-ot adok a horgásznak, mert végül, de nem utolsósorban némi gyakorlat is kell, hogy végül szákba kerüljön a hal. Mint említettem, egyre több hal gyűlt össze előttünk, ahogy fokoztuk a ráetetés ütemét. Kezdetben, a legelső halak óriási, 3 kilót meghaladó kapitális méretű dévérkeszegek voltak.
A legnehezebben talán őket lehetett megfogni, mert annak ellenére, hogy nem küzdenek erősen, jól kihasználják a víz tolóerejét. Nagyon nehéz volt őket a csónakhoz húzni és végül megszákolni… de ezért sikerült! A dévérek közé azonban gyorsan beverekedte magát a környék uralkodója, a márna. A folyóvizek vad harcosa nem csak kiváló úszómester, hanem nagy „zabagép” is. Ha egyszer ráfekszik az etetésre, más halat nemigen tűr meg maga körül. Csak a nála nagyobb és fürgébb halaknak van esélye a finom falatok begyűjtésére. Miközben a márnákat felváltva fárasztgattuk, titkon abban reménykedtem, hogy feltűnik a Duna „hercegnője” is.
Ezen a környéken nem számít ritkaságnak az egyébként védett leánykoncér. Ezt a csodálatos, de ritka keszegfélét gyakorta óriás bodorkának, jászkeszegnek vagy domolykónak nézik. Pedig Ő bizony egy önálló, nagyon jól megkülönböztető jegyekkel ellátott halfaj. Egy nyurgaponty erejével és a márna sebességével úszik és küzd a vízben. Ez alapján el lehet képzelni, hogy egy 2 kiló feletti „keszegecske” mire képes! Ezen a napon a sok szép dévérkeszeg, márna és paduc között 2 hercegnő is felbukkant. Mindkettő vendéglátóm horgára akadt.
A csodálatos halak egy gyors fotó után, az összes többi lakótársukkal együtt visszanyerték szabadságukat. Fantasztikus horgászat volt egy nem hétköznapi helyszínen! Köszönet érte, Duna, köszönet érte, Józsi!
írta és fotózta: Döme Gábor
ábra: Takács Péter
