Nincs mit tenni. Az ősz lassan, de biztosan tör magának utat a naptáramban. Sorra peregnek a hetek határidőnaplómban. Most azonban még ragyogó idő van. A hajnalok már csípősek, a víz sem több 10 fokosnál, a vérem hőmérséklete pedig a forráspont közelében van. Meg kellene próbálni a Csürhést. Hátha már gyülekeznek a halak, mielőtt téli szállásukra vonulnának.
A sok vezetéstől megfájdult a hátam. Az orvos mindenféle csodakencét javasolt, amivel kenegetem is bőszen, de a nyavalyám csak nem akar elmúlni. A rakózás most kilőve, nem hiszem, hogy élvezném a dolgot. Ha sok a teher, könnyítsen magán az ember! - jutott eszembe egy barátom bölcselete. Ideje elővennem a bolognai botomat, az idén még úgysem volt a kezemben, rám fér egy kis gyakorlás. A bolózásban csak nem fogok megrokkanni! A hétvégét szüleimnél töltöm, ezért meglátogathatom egyik kedvenc helyemet is. Indulás előtt gyors infó gyűjtés. Megtudom, hogy az erőmű a hétvégén csak alapjáraton üzemel, így az idegesítő vízszintingadozástól nem kell tartanom. Egy pillantás a vízállásra, és szemem előtt máris szép dévérek lebegnek. A vízállásjelentés szerint is minden reményem meglehet a halfogásra. A garázsban a cuccok között matatok. Mit vigyek magammal? A „csak a legszükségesebbeket” mondásomat most komolyan kell vennem, mert a horgászhelyig gyalog-galopp lesz.
Az etetőanyag-keverő vászonedénybe 3 kiló kaját és csalit dobok, egy kis oldaltáskába pedig kényelmesen elférnek az úszók, horgok, ólmok, és a biztonság kedvéért bekészített esőruha is. A haltartó kérdését is leegyszerűsítem. Nincs kedvem a hosszú versenyszákot cipelni, egy ezeréves, klasszikus haltartót gyömöszölök a táskába. Ha szépen jön a hal, a fotóalanynak szánt példányok ebben is ellesznek a szabadulásig. Hogy a garázsba ne felejtsem, azért a botot és a merítőt is bedobom a hátsó ülésre. Bot nélkül nehéz lenne.
Megint vezethetek. Hurrá. Néhány kilométer után már indul is a fájdalom végig a hátamon. Kínomban derékszögbe állítom az ülést. Király, most úgy festek, mint aki éppen átharapni készül a kormánykereket. A fejem csupán néhány centire a szélvédőtől. furcsán néznek rám a szembe jövők. Arcomon nem a vidám motorosok életérzése ül, fogalmazzunk úgy, mosolyom most nem őszinte. Meg kell állnom. Kipasszírozom magam az ülésből, majd 10 perc után már tudok újra járni. A táskából előkeresem a csodakencét, és alaposan bedörzsölöm a derekamat. Ez az én formám. Félig lecsúszott gatyával szerencsétlenkedek, az arra járók nem kis örömére. Pár tornagyakorlat, és máris jobban érzem magam. A kocsiban nem sajnálom az időt az ülés helyes pozíciójának megtalálására. Az időt nem sajnálom, de nem találom. Újhargitánál már gyülekeznek a darvak.
Minden évben itt találkoznak, vagy csak egy rövid reggelire álltak meg? Ki tudja? Ők is az őszt idézik. A gólyák, fecskék már elköltöztek, a kócsagok, gémek még kitartanak. Hamarosan ők is útra kelnek. Erőt veszek magamon, és a sok pihenővel tarkított út végén elismerően állapíthatom meg, hogy most sikerült 3 óra alatt leküzdeni az egyébként 1,5 órás utat. Hurrá, végre ágyban vagyok. Nyugtalanul alszom, de a vekkert azért beállítom reggelre. Holnap már biztosan jobb lesz!
Nem sietek az indulással, csípős még a reggel. A kávémat kortyolgatom, a csészéből sokat sejtető párapamacsok kígyóznak. Hideg van. Szüleim pulija is összébb húzza magán a bundát, pedig a pulik bírják a hideget. Én nem annyira. Magamra húzom a fél ruhásszekrényt. A kocsiban maxira állítom a fűtést. Végre a gáton vagyok. A nyáron zajos part most csendes. A kikötőből is eltűntek a hajók. Helyüket horgászok vették át, többen is a kikötő környékét vallatják. Eszembe jutott apukám esti története a szárnyon akasztott kárókatonáról. Előző héten történt a nagy fogás, pont itt. Hogy a csukának szánt kishalat nézte-e tápláléknak, vagy csak rosszkor volt rossz helyen a madár, nem tudni, de apunak élvezetes fárasztásban volt része. A jelző nagyot koppant a boton, amit határozott bevágás követett. A fater lelki szemei előtt megjelent élete hala, gondolatban már az újságok címlapját is kibérelte. A nagy „hal” ekkor méltatlankodó vartyogással törte át a víz felszínét. Nem tudom, ki ijedhetett meg jobban, de a kezdeti rémület helyére az ádáz ellenállás költözött. Apu szerint a kormorán remek sporthal, azaz -madár. Számos trükköt bevetett, rendesen próbára tette a felszerelést, és apu idegeit. A végkifejletig nem jutott el a dolog, mert a szákolást megelőző pillanatban kipattant a horog. Nem semmi csörtétől kímélte meg ezzel magát az öreg, mert akár az amur, a kárókatona is tud érdekes dolgot művelni a szákban. Megvigasztaltam, hogy nem baj, hogy elment, úgyis büdös a húsa annak a madárnak, a csirke jobb. Azért a szememet könnyesre röhögtem, míg elmesélte az öreg élete madarát. (Az eddigi rekordot egy sirály tartotta, de ez a kormorán sokkal nagyobb volt.)
Most is elmosolyodok, ahogy eszembe jut a sztori, már csak azért is, mert a vízen ringatózó fekete „csónakok” pont az imént említett „halak” csoportjába tartoznak. Jó lesz vigyázni, uraim!
Elkanyarodok a tározótól. Keskeny, szűk úton porzik a kerék, míg végre megérkezem a jól ismert rámpához. Gyorsan kirámolok, és felrántom a csizmát. Innen csak az apostolok lován tudok begaloppozni a vízhez. Átverekedem magam a szűk kis ösvényen. Előttem az álmok vize. Letisztult, csendesen ballagó folyó. Letáborozok a szokott helyemen. Gyorsan összekavarom az etetőanyagot, amihez csak kevéske PV-1-et adok. Ahogy elnézem a vizet, nem kell különösebben megsúlyoznom a kaját.
Úszóból is elég lesz egy 6 grammos. Kicsit sajog a derekam, de valamiért most ez nem foglalkoztat annyira. Figyelmemet a bot apró gyűrűi kötik le: Nehogy egy is kimaradjon. Az úszót gyorsan besúlyozom, néhány próbaúsztatással belövöm az eresztéket, és mielőtt etetnék, felcsalizott horoggal eregetek néhányat. Ha eleve itt vannak a kicsikék, minek bombázzam szét őket? Nincsenek itt. Egy pöccintés nem sok, annyit sem tudok kicsikarni. Átmozgatom a kaját, kevéske vízzel még igazítok a tapadásán, és meghintem egy pár marék csontival. Hat kétkezes gombócot készítek, és hangos csobbanás kíséretében küldöm őket a 4,5 méteres vízbe.
Szusszanhatok kicsit. Megpróbálom komfortosabbá tenni a helyem. Kövekből kis stéget hordok össze, hogy ne kelljen a sárban cuppogni. Lassan, óvatosan dolgozom, nem szeretnék derékszögben maradni. A kis testmozgás határozottan jót tett. Még pár peca, és megugrom a hátra szaltót. A víz meseszép. A feszített tükröt csak néhány balin rablása spricceli szét. A meder közepén márnák fürdenek, élvezik az utolsó őszi napok melegét. Én is ledobom az irhám egy részét, könnyített ruházattal kezdem a horgászatot. A hátam mögött leselkedő fák miatt óvatosan dobok be. Az úszó nem akar beállni. Fél teste kilóg a vízből. Mi a szösz, talán leesett pár sörét?
Kitekerem, azaz csak kitekerném. Ahogy megemelem a botot, egy erőteljes rúgást kapok, jelezve, nem figyeltem eléggé. Szebb dévér köszönt el ezzel a rúgással, az előke teljes hosszában nyálkás. Sebaj, most már jobban figyelek! Színes csontikból kötök csokrot, hogy ezzel is kedveskedjek. Nem is tudnak nekem ellenállni. Szebbnél szebb feltolós kapással hálálják meg a figyelmességem. Szemet gyönyörködtető a látvány. A szereléket, ahogy beér az etetési sávba, amennyire csak tudom, lefékezem. Egy pillanatra megállítom, majd a botot leengedve hagyom, hogy az úszó újból elinduljon. Ekkor jön a legszebb pillanat. Ahogy a bottal megengedem az úszót, az szinte kipattan a vízből. Kicsit kiélvezem a pillanatot, és bevágok. Szebbnél szebb dévérek a mutatvány előadói. Néhányukat a fotó kedvéért szákba teszem, a többieket nyomban visszaengedem.
A lassan már megszokott feltolós kapások közé néhány mohó, hirtelen lerántás-szerű kapás is keveredik. Ekkor jászokat fogok. Nem nagyok, de nagyon szépek. Vöröslő uszonyaikkal kis színt visznek a dévérek bronzosságába. Ajándék ez a nap. Hogy ne erőltessem meg nagyon a derekamat, pihenőt rendelek el. Néhány gombóccal pótolom a fogyóban lévő eleséget. A szemközti part felerősítve veri vissza a csobbanó gombócok zaját. Leülök egy kőre, és csak nézem a vizet. Már száraz falevél-csónakokat pörget az örvény. A küszöbön álló télre gondolok. Hogy fognak ezek a percek hiányozni, mikor mindent markában tart a fagy! Most kell feltöltődni élményekkel, hogy kibírjam tavaszig. Pihentetésképpen összerakom a feeder botomat. Az ugrándozó márnák azért csak piszkálják a csőrömet. Jókora gilisztacsokor kerül a horogra. Egy szolgafára feltámasztom a botot, és várok. Egyelőre hiába. A spicc mozdulatlanul őrzi a vizet. Ellövök néhány képet, hátha az agyam már nem tárolja úgy el azokat, mint régen. Ezt a napot nem szeretném elfelejteni.
A botomon hirtelen egy merész ütés fut végig. A spicc nem bólint, inkább csak folyamatosan reszket. Egy tenyérnyi kárász kebelezte be nem neki szánt termetes falatot. A márnákról lemondok, újra kézbe veszem a bolognai botot. A kis szünet csak merészebbé tette a keszegnépet. Sorra szedegetem őket. Beköszön néhány igazán szép, öreg, mohos hátú dévér nagypapa is. Nincs szívem a haltartóba tenni, inkább egy barack kíséretében engedem vissza őket. A keszegek mohón falatozzák az etetőanyagot, csak úgy dől belőlük. Erőt gyűjtenek ők is a zordabb téli napokra. Ők testnek, én léleknek szükséges táplálékot igyekszem raktározni.
A balinok egyre szemtelenebbek, ezért veszem a bátorságot, és felballagok a kocsihoz a pergető botért. Van ebben a pergető életformában valami. Nagyon alapszinten engem is megérintett, de nem szeretnék jobban belemélyedni. Inkább csak az íze kedvéért dobálok. Nem is fogok semmit, de ez abszolút nem zavar. Legalább járok egyet. A horgászhelyem felett egy fát a vízbe döntött az idő. Remek ragadozó tanyának vélem. Ha én lennék a „predátor”, bizony, csakis itt állnék lesben. A harmadik dobásra beszakadok a fába. Rá kell jönnöm, nem én vagyok a ragadozó.
Ők máshol állnak lesben. A kövek mögé sem bújhattak, mert ide is betépek egy kanalat. Erről ennyit mára. A ragadozás szele megcsapott, pénztárcám 600 forinttal pedig megcsappant. Még szerencse, hogy csak olcsó vasak voltak. A balsából jobb nekem, ha úszót gyártanak. Lassan összepakolok. A halakról készítek egy búcsúfotót. A folyó gyorsan kisimítja ábrázatát, amit az eliszkoló halak szabdaltak össze. Egy aprócska örvény képében rám kacsint. Már a derekam sem fáj. Néhány brekkencs ijedten veti magát a vízbe, ahogy felszuszogok a meredek emelkedőn. A szűk kis ösvény hamarosan elrejt a folyó elől, de a derekamon még most is érzem a simogatását. Nem értem. Csak egy kis lelki masszázs volt. Az orvostudománynak még van mit fejlődnie.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Polyák Csaba (csabio)
