Sokunk megkönnyebbülésére, minden látszat és körülmény ellenére, mégis beköszöntött a várva-várt tavasz. Én személy szerint már alig bírtam magammal, hogy végre lemehessek a vízpartra, hogy az ősz óta elfeledett keszegezés örömeit kiélhessem. Az idei hosszú és viszonylag kemény tél után, még az is élményszámba ment, hogy az állóvizek felszínéről eltűnt a zord jégpáncél, melynek helyén tiszta víztükör verte vissza játékos csillogással a nap első, szemérmes sugarait. Igazi ünnep ilyenkor a horgászat, az új szezon és a finomszerelékek ünnepe.
Jópár éve már annak, mikor István barátommal egy Velencéhez közeli tavacskán horgásztunk. Fogtuk, fogogattuk a halat, de finom matchbotos felszereléseink ellenére közel sem olyan eredménnyel, mint ahogyan azt szerettük volna. Kora délután kilátogatott a vízre egyik neves és eredményes versenyző, Nagy Attila. Profihoz hűen rakóssal dolgozott, mellyel a lehető legfinomabb szerelékkel, legkisebb úszóval és a legpontosabban tudta meghorgászni etetését, mialatt mi csendben csodáltuk szakértelmét és gyakorlott mozdulatait. Számomra a legszembeötlőbb különlegesség az úszó súlyozásában rejlett. Akárhogy próbáltam, csak nagy nehezen sikerült tetten érnem azokat a kapásokat, melyeket ő magabiztosan felismert. Attila amellett, hogy folyamatosan terelgette a kisebb nagyobb halakat szákjába, készségesen választolt felmerülő kérdéseinkre. Az akkor megszerzett ismereteket azóta igyekeztem saját körülményeimhez, felszereléseimhez igazítani, és minden tavaszi horgászat alkalmával szem előtt tartani, most pedig megosztani a kedves olvasókkal.
Tudjuk, hogy a halak tavasszal meglehetősen óvatosan táplálkoznak. Ilyenkor hiába várunk villanós, látványos kapásokat, minden sokkal lassabban, kimértebben zajlik. A nyáron bevált szerelékünkön sokszor rejtve maradnak ezek az árnyékkapások, melyek észlelése csak a végletekig lefinomított összeállítással valósítható meg.
Tudjuk azt is, hogy tavasszal a hal inkább a sekély, könnyebben átmelegedő vízrészeket részesíti előnyben. E két tényezőt figyelembe véve, legeredményesebb módszernek a könnyűúszózás kínálkozik, melyet igazán rakós bottal tudunk hatékonyan művelni. Sajnos azonban a keszegezés eme válfaja az eredményesség mellett árban is felülmúlhatatlan, úgyhogy kénytelen voltam szétnézni meglévő felszereléseim között, hogy mivel is tudnám megvalósítani - ha nem is 100 %-ig - a látott technikát. Arra kerestem a megoldást, hogy rakós bot hiányában miképpen lehet a legkényelmesebben és legpontosabban alkalmazni a pillekönnyű szereléket, az ebben az időszakban eredményes parti sáv meghorgászására. Végül mindent összevetve, egy ún. "kishalas" bolognai bot használata mellett voksoltam és nem bántam meg döntésemet.
A felszerelést a legfinomabb eszközökből érdemes összeválogatni. Én könnyű, 6 méteres bolognaimra 30-as, finoman szabályozható fékrendszerű, mikrofékes orsót teszek, rajta 0,12-es főzsinórral. A 25-35 centi hosszú 0,10-0,08-as előkére 22-18-as méretű, vékony húsú horgot kötök, melyen a csonti és pinki mellett, a szúnyog is felkínálható. Szándékosan hagytam a végére az úszót, mely tulajdonképpen az egész felszerelés és módszer lelkét alkotja.
Lehetőleg olyan típusút válasszunk, mely grafit, vagy műanyag szárral és az átlagosnál hosszabb antennával rendelkezik. Ezek az úszók nagyon érzékenyek és rendkívül precízen súlyozhatók. Teherbírásuk a körülmények függvényében 0,75-2 gramm között változhat és az is rendkívül fontos szempont, hogy az úszótest ne kifejezetten "terepszínű" (kék, zöld, barna), hanem fekete, vagy élénk sárga legyen.
Apró sörétekkel egészen addig növelem a terhelést, míg a legalsó jelzőólom csak 2-3 mm-re teszi láthatóvá a hosszú antennát, tehát gyakorlatilag az úszó egész teste és antennájának 98 %-a víz alá nem kerül. A teherbírásának végső határáig lesúlyozott úszó, már akkor is kapást fog jelezni, ha a hal csak rágondol a csalira.
Tény, hogy így az úszó csúcsát elég nehéz szemmel tartani, de nem is nagyon szükséges, mert a csali súlya (pl. 2-3 szem csonti) és az esetleges kisebb hullámzás miatt, legtöbbször ez a csekélyke rész is víz alá kerül. Ezért sokkal lényegesebb, hogy a felszín alatt jól látszó úszótestet figyeljük, melyen az elvivős, merítős kapások egyaránt jól kivehetők. Ilyen esetekben az úszó szépen követhetően oldalaz, vagy a homályába vész és találatot kapott tengeralattjáró módjára, a mélybe süllyed. Ha pedig a hal megemeli a jelzősörétet, azt látványos antenna kiemelkedéssel közvetíti számunkra.
A vázolt összeállításnak alkalmazása - érzékenységéből adódóan - tulajdonképpen csak állóvízen javasolt. Kipróbálható persze sekély, nagyon lassan áramló csatornán is, de ekkor ügyelnünk kell arra, hogy a csalit ne közvetlenül a talajon, hanem pár centivel fölötte kínáljuk fel, mert a horog legapróbb fenékérintése is félrevezető látszatkapást eredményez.
A másik lényeges kritérium a napsütés, illetve a napsugarak beesési szöge. Értelemszerűen, ha úszónk épp azon a ponton található, ahol a nap élesen tükröződik a felszínről, nemcsak a kapásokról maradunk le, de szemünket is jelentősen megerőltetjük. Ebben az esetben segíthet a polaroid napszemüveg, vagy méginkább a körültekintő helyválasztás.
Mivel a halak ilyenkor a parthoz egészen közel tartózkodnak, szükségtelen a szereléket fej fölött, vagy akár alulról dobni, elég csupán a spicc alatt a vízbe engedni. Kellő hosszúságú bolóval (6-7-8 méter) rakós-technikával, azaz 0,8-1,5 méter rövid zászlót hagyva, közvetlenül a spicc alatt horgászhatunk. Ráadásul az előre-hátra tologatás, top-set szétszedés és csatlakoztatás időigényes műveletét is megspórolhatjuk magunknak. Nem beszélve arról, hogy csalink pontosan az etetés fölött tartható, sőt kisebb emelésekkel még kapást is kicsikarhatunk a finnyás halaktól anélkül, hogy a célzónából elrángatnák a felszerelést, valamint bevágásaink is sokkal hatékonyabban ülnek.
A csalizáshoz, vagy a hal levételéhez szükséges zsinórmennyiséget az orsóról kézzel lehúzva nyerhetjük, melyhez a féket egészen könnyűre célszerű hangolni. Ha ügyesek vagyunk és a fék precizitása lehetővé teszi, azt is elérhetjük, hogy bizonyos méretnél (pl. 15-20 deka), a bevágást követő botemelés közben a hal - kézi rásegítés nélkül - saját súlyánál fogva liftezzen tenyerünkig. Emellett a puhára állított féknek további szerepe, hogy egy-egy nagyobb - akár már merítést igénylő - példányba ne szaggassuk bele a finom előkét, hanem felesleges erőltetés nélkül, azonnal zsinórt adhassunk.
Mindezek tükrében bátran ajánlom a "búvárúszós" technikát tavaszi szárnybontogatás gyanánt, minden horgászatra és halfogásra kiéhezett sporttárs számára.
