Furcsán indult ez a tél, 1-2 hetes hideg időszakok után jött egy felmelegedés és tavaszt idézően simogatott a napsugár. Általában is nehezen viselem a telet, de ez a változékonyság még inkább megvisel. A Tisza magas, zavaros vízzel hömpölyög, a januárban megszokott esti menyhalazások a megközelíthető partok híján maradnak el, a közeli állóvizeken pedig szinte senki sem horgászik, hiszen a befagyás peremén egyensúlyoznak. Egy-egy hidegebb éjszaka után reggelre jég borítja a tavat, amely délutánra itt-ott enged szorításából. Vagyis azért mégiscsak lehetne pecázni, így nem alszom nyugodtan. Ráadásul a Haldorádón remek cikkek jelennek meg a hidegvízi feederes pontyozásról…
A horgászszezon nálam az egész évet jelenti, de kialakult egyfajta menetrend, amely meghatározza nagy vonalakban, hogy mikor, hol és mire horgászom. Márciustól novemberig, amikor csónakom a Tiszán rendelkezésemre áll, szinte csak ott horgászom, néha csábulok csak el egy holtágas harcsázásra vagy tavi keszegezésre. Az elmúlt esztendőben májustól szinte csak pergettem, így nem vagyok naprakész az egyéb horgászmódszerekben, főleg nem a parti fenekező horgászatban. Ennek ellenére érdeklődéssel olvastam a cikkeket és nagy meglepetésemre arra ébredtem egy péntek reggelen, hogy márpedig én feederezni megyek. Persze nem aznap, hanem szombaton, de szépen előkészülök rá a mai napon. Szerencsére hasznosan telt ez a nap, így legközelebb este jut eszembe, hogy másnap horgászni megyek. Egy pillanatra kétségbe is esem, majd eljátszom a gondolattal, hogy mégiscsak pergetni fogok, hiszen a pergető felszerelések beélesítve sorakoznak az állványon, míg a feederbotok ki tudja, merre hevernek. Első lépésként utánanézek csali és etetőanyag készletemnek. Szinte hihetetlen, de kétfajta etetőanyag is rendelkezésre áll, és csaliból is el vagyok látva: pinki, csonti, giliszta éhezik a hűtőben, sőt kétfajta ízesítésű kukorica is van a dobozban. Nincs mentségem, így előbányászom a szükséges felszereléseket és összepakolok.
Közben azért ránézek az egyik cikkre, hátha pont most látom meg a másnapi halfogáshoz elengedhetetlen trükköt, de csak azt konstatálhatom, hogy valóban régen horgásztam partról, mert eszembe se jutott bottartót pakolni.
Szombat reggel van, egész éjszaka rázta a redőnyt a szél, és azt álmodtam, hogy reggelre akkora hó esett, hogy ki kell ásnom az autót. Gyorsan az ablakhoz lépek és nagy örömömre szembenézek a felkelő nappal. Sajnos a délelőtt még más elfoglaltsággal fog telni, de remélhetőleg harangszóra a vízpartra érhetek. A tervet sikerül betartanom, de az időjárás nem bizonyul megértőnek velem szemben. Mire leállítom az autót a kövesút mellett, felerősödik a szél és elkezd esni az eső. Nem sok esélyt láttam arra, hogy a földúton megközelíthető lesz a tavacska, és ez be is bizonyosodik, így jó 10 perces gyaloglással kezdem a horgászatot.
A thermoruhában vigyázni kell, nehogy megizzadjon az ember, ennek megfelelően komótosan lépkedek a víz felé, közben a megfelelő horgászhely kiválasztásán töprengek. Az elmúlt év márciusában nyitotta meg kapuit a horgásztó, így a téli vermelő helyek még felderítésre várnak. Persze ha világosodáskor egy szélcsendes napon kijönnék, valószínűleg elárulnák magukat a halak, de csak ezért 15 kilométert nem mindig autózom szívesen. Két tippem azért van, az egyik egy félméteres medertörés a tó egyik kiszögellésénél, a másik pedig az a hely, ahol december közepén az utolsó pontyomat fogtam. Végül az utóbbi mellett döntök, de elhatározom, hogy kapás nélkül maximum másfél órát fogok ott tölteni, és ha nem működik, áthurcolkodom. A szél közben még inkább felerősödik és nem túl intenzíven, de esik, ezért első lépésként felállítom az ernyőmet. Jól lekötözöm, hogy a helyén maradjon, majd a szélárnyékba bújva bekeverem az etetőanyagot.
Tipikus téli etetőanyag nem volt otthon, a két lehetőségből egy sárga színű, jól tapadó, édes keveréket választottam. Jó lett volna valamilyen piros, epres, szamócás kaja, hozzáillő kukoricával, no de ez van, ebből tudtam választani. Délelőtt még kacérkodtam a gondolattal, hogy csak egy bottal fogok fenekezni, második botként pedig egy 4 méteres spiccbotot használva a kisebb keszegeket veszem célba, hogy az év első halait biztosan megfoghassam. Most, amikor a szél szinte rám hajlítja az ernyőt, ez a lehetőség eszembe sem jut, így egy pickert és egy feedert szerelek. Azért reménykedem a keszegekben, így a pickeren feederkosaras végszereléket alkalmazok hosszú 12-es előkével, kisméretű horoggal és csak a másik boton használom a filmekben is bemutatott rövid előkés, klasszikus pontyozó végszereléket. Alapozó etetést csak a keszegezőnek kinevezett bottal végzek, a másikkal szerteszét dobálva a kóborló pontyok orra elé próbálom juttatni a csalit. Jó félórába telik, mire mindennel elkészülök és kuckómba húzódva elkortyolgatok egy teát. Fúj a szél, rázza a spicceket, az óvatosabb kapásokat esélyem sincs észrevenni, így szinte meg sem lepődöm, amikor a harmadik újradobásnál kiszívott csontit fedezek fel a horgomon. Ezek szerint éhes hal van a környéken, csak óvatos vagy nagyon kicsi. Még jobban koncentrálok a spiccre, ezért szinte megriadok, amikor a másik boton két-három egyértelmű rántás fut végig, majd kiegyenesedik a spicc. Kissé késve ugyan, de bevágok és örömmel érzem máris, hogy valami hal ellenkezik a zsinór végén. Nemcsak hogy hal, ponty! Mondjuk a kisebb, sőt a picike fajtából, no de az év első halának tökéletes. Meglebegtetett kukoricára kapott, a csali sértetlenül fityeg a horog mellett. Kijár neki a fotó, majd gyorsan visszahelyezem.
Nemsokára a pickeren is észreveszek egy kapást, de megfogni nem sikerül. Hosszabb előkét kötök, egy számmal kisebb horgot, és az egy szem csonti mellé két pinkit tűzök. Meg is van az eredménye: újabb kapás a kukoricás boton és nemsokára a következő kispontyot engedhetem vissza. Kotorászom a csalik között, van ugyan a kukoricás dobozban tigrismogyoró és mega kukorica is, de valahogy rémisztően nagynak látom őket, így inkább két szem csemegekukoricát fűzök a hajszálelőkére. Amíg ezzel foglalatoskodom, belazul a keszegező spicce. Megvan végre a „rágcsáló”, meg sem lepődöm már, egy újabb kisponty a zsákmány.
No, most akkor legyek okos, nem akarom bántani az apróságokat, ám ezen a helyen itt van a hal, és nem biztos, hogy csak a kispontyok. Be is igazolódik feltevésem, hiszen a következő kapás után egy miniatűr keszeget találok a horgon. Mindenesetre eldöntöm, hogy ezen a boton is megnövelem a csali méretét, hátha ezzel a halak egyedsúlya is nő. Giliszta kerül a csonti mellé. Nemsokára vehemens kapással jelentkezik is a következő hal, amely egy még kisebb ponty.
Örülök a halaknak, hiszen jó látni, hogy biztosítva van az utánpótlás, ám azt is tudom, hogy nem tesz jót nekik a zaklatásom. Elhatározom, hogy 3 kisponty még belefér, de utána helyet változtatok. Újradobom mindkét felszerelést, a pickert se az etetésre, hanem kicsit közelebb hozzám, és a giliszta mellé immár kukoricát tűzök. Talán 20 perc is eltelik, már újat akarok dobni, amikor hajlani kezd a botom spicce, bevágásomra kicsit nagyobb erő felel, de ennek a pontyocskának is nőnie kell még 6-7 centit, hogy elérje a méretet. Nemsokára megfogom a testvérét is, és egyre inkább a másik horgászhely felé kacsintgatok. Szinte végszóra veszem észre a következő kapást a két szem kukoricával csalizott boton, sajnos a remény most is csak a bevágást követő másodpercig tart. Egyből érezhető, hogy ez a hal is a pillesúlyú kategóriába tartozik. Készítek róla is egy-két fotót, majd visszaengedem és a botot a tartóba helyezem.
Rezdül a másik spicc - nem meglepő, fúj a szél cefetül, de azért gyanús a dolog -, a szemem sarkából figyelek. Hirtelen visszaugrik 2 centit, majd újra hajlani kezd, de valahogy halasabban, mint ahogy a szél szokta görbíteni, így bevágok neki. Nem érzek nagy ellenállást, így komótosan tekerem az orsó karját, majd jól meglepődöm, amikor két erősebb pumpálás után megszólal az orsóm fékje. Jó-jó, finomra van állítva a vékony előke miatt, de azért egy kispontynak nem szabadna zsinórt lehúznia. Ekkor veszem észre, hogy közeledett ugyan a hal felém, de meg sem közelítette a felszínt, vagyis van reményem rá, hogy egy méretes pontyot köszönthetek a horgomon. Óvatosan bánok vele, nem szeretném, ha fotó nélkül távozna. Nem óriás példány, már itt köröz horgászhelyem előtt, de még nem látom, nem engedi magát a felszínre kényszeríteni. Nemsokára azonban megjelenik a hal: jól sejtettem, bőven méretes ponty rója a köröket. Lenyúlok a szákért, erre elszalad, a frászt hozva rám. „Úgyis visszaengedlek, mit izgulsz?”, motyogom, majd közelebb húzom és alátolom a szákot. Ebben a pillanatban az ég felé vágódik a kosár, hirtelen nem is értem a dolgot, hiszen érzem a hal súlyát, csak most már nem a boton, hanem a merítő szákban. Igencsak vékonyan akadhatott a horog, de kibírta, amíg szükséges volt, bár egy pillanattal sem tovább. Mérem, fotózom a halat, ami az önkioldóval rettenetesen macerás dolog, így amikor óvatosan a vízbe helyezem a pontyot, kissé tartok tőle, hogy nehezen fog erőre kapni. Valószínűleg azonban a hideg időben nem nagyon viselte meg a modellkedés, mert alighogy elengedem, repülőrajtot vesz és a partszéli iszapot felkavarva, villámgyorsan távozik. Elégedetten dőlök hátra képzeletbeli fotelemben és elhatározom, hogy mégiscsak maradok.
Kicsit csendesült a szél, megpróbálok pár keszeget fogni a part előtt. A feedert azért - immár három szem kukoricával csalizva - visszadobom. Előveszem a 4 méteres spiccbotot, majd 3 gombócot dobok etetésképpen. Mély a víz és azért messze nincs szélcsend, ezért másfél grammos úszóval horgászom. Nem kell sokat várnom az első halra, pár centis pirosszárnyú bizonyítja a tavalyi ívás sikerességét. Nemsokára fogok még egyet, majd még egyet.
Kissé állítok az eresztéken, hátha a fenéken fekvő csalira nagyobb hal érkezik, de ez nem derül ki, mert nem áll be az úszóm, egy derék sneci még vízközt elkapja a csontit. A következő bedobás már sikeres, vagyis mégsem, mert kapásom nincs. Sűrűn kell újat dobnom, mert elnyomja a szél a felszerelést, sőt jön a semmiből egy szélroham, amely szinte kiveszi a kezemből a botot. Aztán megjön az első keszeg. Nem nagy, ő is tavaly születhetett. Kezd nagyon tetszeni a dolog, kicsik ugyan a halak, de már rontott kapásom is van, majd a következő bevágásba beleáll a bot. No jó, nem, de a tenyeres keszeg már fut egy kört, mielőtt a kezembe lendíthetném.
A következő percben újabb szélroham támad a semmiből, így kikukkantok az ernyő menedékéből. Sötétkék fellegek vágtatnak felém. Pár pillanatig még lázadok a sorsom ellen, de be kell látnom, mára ennyi jutott, nem szabad elrontani ezt a kellemes napot azzal, hogy bevárom az esőt. Fegyelmeznem kell magam, hogy ne kapkodjak, de azért gyorsan pakolásszak össze. Botzsákba kerülnek a felszerelések, lebontom az ernyőt és az autóm felé indulok.
Elégedett vagyok, szinte mosolyogva bandukolok a tocsogókkal tarkított mezőn. Nem követem az utat, minek? Itt legalább nincs sár. Közben azon morfondírozok, hogy meg kellene írni ezt a délutánt. „Miért?”, tolul elő a kérdés. „Fogtál egy másfeles pontyot? Még annyi se volt.” „Na és”, védekezem, „nem lehet mindig kapitális halakat fogni!”
Szép volt, jó volt, nekem ennyi jutott ma és ennek is lehet örülni. Még mindig jobb fogni egy kis halat, mint ábrándozni csupán a nagy hal fogásáról. Persze azért otthon átolvasom újra a cikkeket, hátha legközelebb fogok egy…
Kiss Gábor (kissgabor)
Fotók: Kiss Gábor
