Hát, ma már nem folytathatom ezt a dalt. Változnak az idők, ami egykor felszabadulás volt, az megszállássá változott, a hősökből démonok lettek. Minden generáció annyit ért a történelemből, amennyit abból átél, vagy amennyit a tankönyvekből megtanul. Ja, hogy a tankönyvek is mindig az aktuális nézőpont szerint íródnak? Én ahhoz a szerencsétlen generációhoz tartozom, aki általános iskolában még felszabadulásról tanultak, de az érettségi tételnél már nem biztos, hogy ez volt a szerencsés megfogalmazás. Nekem a gimnáziumi történelemkönyvem a II. világháborút lezáró békekötés után már nem adott több ismeretet, egyszerűen nem vettük tovább az anyagot, hiszen még nem tudták eldönteni, hogy 1945 után milyen világ is volt születőben, hogyan is kell átírni azt, ami volt, és mivel kell megtámogatni azt, ami csak majd lesz. A történelem, pontosabban az évek történéseinek megítélése változik, de vannak dolgok, amelyeket nem ír át semmi.
A telefonom naptárába jó előre beírtam a szóban forgó horgászatot. Véletlen, hogy 1944-ben pont ezen a napon hagyta el hazánkat Nemesmedvesnél az utolsó német katona, hogy nyomába egy új hatalom képviselői jöhessenek. Gyerekkoromban a falunk templomának kertjében ezen a napon mindig egy szovjet delegáció koszorúzta meg a „felszabadítás” során elesett katonák síremlékét. Akkor még a közeli katonai repülőtéren állomásoztak ideiglenesen, igaz, majd 40 évig. Gyerekfejjel persze csak az érdekelt, hogy ez a nap is iskolaszüneti nap volt. Ha tehettem, mentem pecázni, kit érdekelt akkor a történelem? Most is horgászatot tervezek, és közben kicsit elmélkedem a múlt dicsőségén, a dolgok változásán. Nem sejthettem előre, hogy ezen a napon a múlt visszatér, pontosabban megidéződik, ráadásul pont halak által. Nem kell izgulni, a végére minden a helyére fog kerülni, megígérem. :)
A horgászat színtere most is a már korábbról megismert, Bugyihoz közel található Aranypikkely Horgásztó. Kitűnő tesztpálya, és hétköznap kimondottan csendes. Nem kellett korán érkeznem, ráérősen pakoltam ki az autóból. Előttem ígéretes fordulások borzolták a felszínt, magamban már dörzsöltem a tenyerem. Egyik kedvenc, finom feederemet hoztam magammal, és a szerelék többi alkotóelemét is hozzá igazítottam. Vékony, 16-os damil, 15-20-30-45 grammos method kosarak, 14-es előke és 10-12-es horog. Nem haltépésre készültem, inkább a fárasztást, a módszert terveztem gyakorolni.
Enyhe szellő fújdogált, felpillantottam az égre. Bevillant egy másik, régi kis dal: „A napkorong az égről nevetve néz le ránk…” Megmosolyogtam magam, úgy tűnik, ma „retrós” napom van, és lehet, hogy a napkorong nevetgél, de ereje nem sok van. Félredobom a felszerelést és gyorsan magamra húzok még egy réteg meleg ruhát. Kellemesen átjár a puha polár adta melegség. A botba a közepes erősségű spiccet illesztem, majd nagy gonddal fűzöm be a zsinórt az aprócska gyűrűkbe. A kosarak között keresgélve végül egy roppant ötletes, sokak által kedvelt formát választok. Hogy ezek az angolok mit ki nem találnak? A kosárhoz egy töltőszerszám is tartozik, aminek a segítségével koncentrált etetés és csalifelkínálás valósítható meg. Valójában egyszerű az egész, kár, hogy nem nekem jutott eszembe először.
Van, aki kitalálja - nekem most az alkalmazás jutott. Egy 30 grammosat húzok a zsinórra, amit egy forgó és az előke követ. Ez utóbbi rövid, 10-15 centis csupán, hogy a horog a ne kerüljön túlságosan messze a kosártól. Gyorsan végzek a szereléssel, jöhet a kosárba való! Nem tervezek komoly alapozást, jószerivel csak a folyamatos dobásokkal fogok etetni, így csak egy kiló kaját keverek. Most nem egyetlen etetőanyagból állítom össze a keveréket, hanem kiélem kicsit a kreativitásom. A fekete, erősen hallisztes kaját leszitálom, és az így nyert finomszemcsés etetőanyagot nevezem ki alapnak, amihez egy jó marék pellet őrleményt dobok. Ezt a mixet felengedem kevés zöld, igen fűszeres jelleget biztosító etetővel, majd tovább fűszerezem a zöld kajához passzoló aromával. (Az etetőanyag recept pontos megfejtését a szerkesztőségbe várom :)) Több lépcsőben, 10 perces pihentetésekkel dolgozom a vizet a kajába, hogy minél habosabb, jól nyitó etető legyen a végeredmény. A megfelelően előkészített finomszemcsés etetőanyag a lelke ennek a módszernek - ez a kosár csak így működik az elvárásoknak megfelelően. Jó esetben szinte lisztfinomságúvá válik a kész keverék, nekem most egy kicsit „darabosabb” lett, de így is sokkal finomabb a hagyományos keverékeknél.
A készre kevert etetőt félreteszem és leülök kicsit a ládámra. Nem tudom miért, de mostanában nem kapkodom a horgászattal. Valahogy szeretem megélni minden pillanatát, és ez nem csak a halak kifogását jelenti. Tőlem jobbra és balra is, a szélvízben kócsagok figyelnek az óvatlan halakra. Mozdulatlanságuk, nemes fehérségük rabul ejtő. Lopva figyelem őket, hátha tanulhatok valamit. A kitartást, eltökéltséget minden bizonnyal. Ami nekem játék, az nekik maga az élet. Ők azért fogják a halat, hogy legyen holnap, én azért engedem őket többnyire vissza, hogy nekem is legyen. Úgy tűnik, ma jó napjuk van, itt is ott is lecsap valamelyikük, hogy azután csőrében, egy ezüstösen csillogó halacska számára legyen vége a mának. Lassan, komótosan kezdek a pecához. Megtöltöm a kosarat, és bepöccintem a partközeli, 20 méteres sávba. Úgy tervezem, hogy 5 percenkénti újradobással fogok horgászni addig, amíg meg nem érkezik az első érdeklődő. Kényelmesen fészkelődöm a ládán, érdeklődőkre még nem számítok. A következő pillanatban a botot alig bírom elkapni!
A hal vadul megindul, a dobra tekert pár méter damil pillanatok alatt elfogy, és máris a kiakasztott klipsznél jár a madzag! Te jó ég! Ezt csúnyán benéztem, hiába, meg kell még szoknom ezt az akasztgatást. Mire rányúlok a dobra, hogy kiszabadítsam a damilt, halam megcsúfol. Gyorsan jött, gyorsan ment. Magamban morgolódva tekerem fel a damilt, ami pont a kosár előtti forgónál szakadhatott el. Gyorsan újraszerelek, majd - hála a zsinórra korábban tett jelölésnek - újból a korábbi helyemre dobok. Beakasztom a zsinórt, és ezt jól az eszembe vésem, nehogy újból hibázzak. A módszer sajátossága, hogy bedobás után nem szabad húzni, tekerni magunk felé a kosarat, mert a gyorsan leoldódó etetőanyag miatt így pont a falatnyi kaja fölött lebegő csali hatékonyságát veszíthetjük el. A kosár becsobbanását követően a bottal lekísérem azt, majd rögtön a tartóba helyezem a botot. A zsinór szépen végigfut a víz felszínén, mutatva, ahogy beül a szerelék. Nem mozdítok semmit, a halak megteszik helyettem. Apró remegés fut át a gyűrűkön, majd a spicc engedelmesen nyúlik a hal után.
Minden eshetőségre felkészülve bevágok. A bot perecbe hajlik, majd érzem, ahogy a hal a felszín felé igyekszik. Váratlanul egy karcsú test fúrja át magát a víztükrön. Mint egy kardhal, úgy rázza magát, rádől a felszínre. A lebukó hal nyomában apró gejzírként tör fel a víz. A bot spiccét gyorsan a víz alá rejtem, nehogy magára tekerje a damilt a menekülő. Tompa rángásokkal tudatja velem, nincsen ínyére a vízen kívüli élet. A tok - mert ránézésre az - sebességet vált. Nem rá, hanem visszakapcsolva alacsonyabb fordulaton pörög, mint egy terepbe tett váltó.
Lassan, de komoly erőt kifejtve kéri el a zsinórt az orsóról. Készséggel adom is neki, de a bot finom megemelésével megkérem, hogy a tereprallyt inkább az innenső part előtt, és ne a túlpart irányába haladva adja elő. A bot persze szinte nyélig hajolva bókol, de sikerül jobb belátásra bírnom a menekülőt. A merítőbe nem fog beleférni, ezt a vak is látja, ezért leóvatoskodom a víz széléhez és farkánál fogva ragadom meg a problémát. Engedelmesen kinyújtózik és hagyja magát paplanra helyezni.
Váratlan vendégnek tűnik, nem gondolom, hogy többen is lehetnek. Jobban szemügyre véve egy vicsegével akadtam össze. A viza és a kecsege keresztezéséből még a 70-es években a TEHAG-ban „alkották” meg ezt a halat. A nagy Szovjetunió öröksége, nem tudok arról, hogy napjainkban még foglalkoznának tenyésztésével. Egy kis darab történelem fekszik előttem. Néhány fotó, és mehet is vissza. Újból megtöltöm a kosarat, és pottyan a kiszemelt támpont elé. Alig ül be a kosár, máris rezeg a léc. Újabb vicsege az elkövető. „Nagyon ráhangolódtatok a valamikori ünnepre, fiúk!”, mondom magamban. Mindenesetre jól elszórakozunk egymással, néha érdes testükkel elnyírják ugyan a damilom, de nem győzhet mindig az ember. A sokadik után már tompul az ember, figyelmetlenné válik. Ennek azután persze ára van. Jellemzően ugyanis nem agresszív a kapásuk. Előre jelzik, hogy mi várható. Forognak az etetésen, lökdösik a kosarat, aminek pár testbe akadás a következménye, de apró kis mocorgás előzi meg az egyértelmű spicchajlítást, van idő rákészülni. Mi történik, ha valaki átírja a forgatókönyvet? Olyankor könnyen befürdik az ember. Szó szerint. Én is így jártam, mikor egy picit elbambultam. Elmaradt a szokásos mocorgás, helyette valaki vadul megiramodott…
A bot villámgyorsan repül a tartóról, egyenest a vízbe, majd pillanatnyi habozást követően én is követem. Térdig csobbanok a hirtelen mélyülő jéghideg vízbe, de a víz alatt távolodó nyelet még idejében elkapom. Magamra kicsit dühösen kászálódok ki a vízből, és fárasztom a halam. A szemben horgászók minden bizonnyal jót röhöghettek rajtam, de megérdemlem. Miért nem figyelek jobban?! Mozgásából ítélve nem vicsege, hanem ponty lehet a kis cseles. Bosszankodom, mert húzásából ítélve nem egy kapitális példány viccelt meg, hanem egy kis siheder.
Igazam lesz, morcos pontyfi méltatlankodik hamarosan a merítőmben. A horog a bajuszkája szélében ül, nem csoda, hogy így megiramodott. A horgot elég viseletesnek ítélem, itt az ideje a cserének. Idei szerzemény az előketartóm, amit a téli estéken apránként feltöltöttem kedvenc horgaimmal, így gyorsan megy a hadművelet. Az előre megkötött hajszálelőkés horgaim száma igen megcsappant a mai nap folyamán, lehet újból pótolni. A bravúros vetődésekkel menekülő vicsegék sokszor megcsúfoltak. A nagyobb méretű kosarakból is kifogytam, veszem számba a további veszteségeket, de valamit valamiért. Egy ehhez a vízhez már alapvetően kicsi, 15 grammos kosárba gyúrom az etetőanyagom.
Kosárból kifogytam, de kajából még van bőven, igen takarékosak ezek a kis angolos öletek. Fogok még egy szép jaszkót, színesítve a mai zsákmányt, és egy szép duci kárász is bekéredzkedik a vicsegék közé, pontyot azonban nem fogok többet. Ezek a tökös tokivadékok a jelek szerint mindenkit elvernek a táplálék környékéről. Nem hibáztatom őket, rendesen próbára teszik a felszerelést, és gyakorolni is remek társaim. A nadrágom is lassan megszárad, csak a bakancsban cuppog viccesen a lábam. A megfázás nem hiányzik, ezért befejezem a pecát. Számot vetek a győztes és vesztes viadalokról. Szerencsére az előbbiek vannak túlsúlyban, de a vesztes csatákból is tanulhatok, így azokat sem feledem. Komótosan pakolom össze a felszerelést és a tapasztalatokat rendszerezem. Lehet, hogy ma egy áprilisi vicsege gyülekezőbe futottam, vagy a túlontúl fűszeresre hangolt etetőanyag húzta őket elém? Rá kell még erre próbálni, nehogy csak a véletlen űzzön velem gonosz tréfát. Egy biztos, május elsejéig nem fogok várni. „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják…” Hazafelé már kitisztult kék égbolt alatt autózom, csak a távolból, nyugat felől gyülekeznek sötétebb fellegek.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Polyák Csaba (csabio)
