Miután az évadnyitásnak szánt, tilalom előtti utolsó süllőzés esélye végleg szertefoszlott, figyelmemet inkább, a békéshalak felé fordítottam. Persze mindenki, akit egész évben hajt a csillapíthatatlan horgászvágy, tudja, hogy ilyenkor, március elején elég nehéz megtalálni a megfelelő helyet, ahol eséllyel próbálkozhat. Nekünk szerencsére sikerült.Szerintem a Tatai Derítő tavat keveseknek kell bemutatnom. A Bánhidai Hőerőműből beáramló meleg víznek hála - a tartósan csikorgó hideget leszámítva - a tó egész évben eredményesen horgászható. Én, bár személy szerint kedvelem a Derítőt, legszívesebben mégis télen látogatom a tavat, mikor nem kell cipőkanállal beerőltetnem magam két horgásztárs közé, hanem szabadon körbebóklászhatok és választhatok helyet a szükség kényszere nélkül.
Az év többi részében, inkább a szemérmesen csörgedező Által eret célzom meg, mely visszaadhatatlan hangulatával az igazi vadvizek varázsát idézi, de az egy másik történet...
A tógazda, aki nemcsak általános, hanem konkrét, naprakész információkkal is tudott szolgálni, készségesen válaszolt telefonos érdeklődésemre. Elmondta, hogy kárászra nagy valószínűséggel számíthatunk, de a ponty sem kizárt, bár a nagybajszúak igazán még nem mozdultak ki a tavat átszövő csök rengetegből. Persze nekem sem kellett több, amúgy is ki szerettem volna próbálni legújabb szerzeményemet, egy régóta vágyott feeder botot, ezért pillanatok alatt készen állt a haditerv: szombaton irány Tata! Nem tudom, hogy a lendület heve, vagy a kora hajnali álmatagság okozta, de az indulás után nem sokkal sikerült ráhajtanom egy kátyúra, mely statáriális jelleggel kivégezte jobb első kerekemet. Persze a baj nem jár egyedül. A kerékcsere közben kiújult deréktájéki lumbágóm, melynek köszönhetően nemcsak késve, de a fájdalomtól vinnyogva érkeztem meg a horgásztanya parkolójába. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy velem tartott Miki cimborám, aki nemcsak gyógyszerrel látott el, de magára vállalta a cipekedés oroszlánrészét is.
Az instrukciók meghallgatása után nekivágtunk hosszú gyalogtúránknak a tó túloldalára, a melegvíz betorkolásához. A kiszemelt helyre érve, láttuk, hogy nem feleslegesen tettük meg ezt a nagy utat. A borongós februárt meghazudtolva, az akadósor közelében szabályosan fürdött (!) a hal és nemcsak a kisebbek. Olykor igencsak termetes példányok is fordultak a felszín alatt.
A látvány feltüzelte gémberedett tagjainkat és rekordsebességű szerelésre késztetett. Szívünk szerint úszóztunk volna, de a folyamatos oldalszél miatt a fenekezést választottuk. Reméltük, hogy a sekély vízben ezzel is eredményesek leszünk. Én médium feederemre, 0,18-as főzsinórral feltöltött, közepes matchorsót szereltem, Miki gerinces, de érzékeny pontyozó bottal, távdobó, 50-es orsóval, azon 0,22-es főzsinór próbálkozott. A különbségek ellenére mindketten azonos könnyűfenekező végszereléket állítottunk össze: rövid, tört gubancgátló, rajta csepp alakú, műanyag kosár, 0,15-0,18-as, kb. 40 centis előke, 12-16-os horgok. A téli horgászat miatt a sötétebb tónusú etetőanyagok közül a pirosas színűt választottuk, mely a legjobban passzolt a Derítő sötéten opálos vízéhez. Csaliként pedig csontival, gilisztával és csonti-kukorica szendviccsel készültünk.
Úgy terveztük, hogy a halak mozgásának látott helyét, az akadósor szélét vesszük célba. Izgatottam emeltem dobásra botomat, mert legalább annyira szerettem volna halat fogni, mint végre kipróbálni az áhított pálcát. Elmélet ide, vagy oda, igencsak elbénáztam vele az első hajítást, talán mert nagyon rossz volt nézni a finom kis spicc görnyedését a korántsem jelentős súly alatt. Na mindegy, majd a következő jobb lesz, ha meg eltöröm a végét, úgyis van még kettő...-gondoltam kesernyésen, miközben feszesre spannoltam a zsinórt. Villába raktam a botot és éppen leülni készültem, mikor áramütésszerű remegés futott át a spiccen. Csak nem?! Hiszen még szinte le sem ért a csali. Biztosan belerúgtam egy picit a bottartóba - vitattam meg magamban a történteket, mikor ismét határozottan rándult egyet és kissé hajlottan maradt a színes botvég. Biztos, ami biztos alapon, bevágtam. Láss csodát, megvolt az idei első, debütáló feeder bottal, próbadobással fogott, kárászom. Harciassága, melyet az erős, de finom boton keresztül is éreztem, kárpótolta méretbeli hiányosságait. Alig végeztem a horogszabadítással, mikor Miki apró kapásjelzője kezdett látványos indiántáncba. Az egyik ilyen mozdulásba bevágott és ő is hasonló paraméterekkel rendelkező karcsi boldog tulajdonosa lett.
A remek kezdés után a folytatás sem maradt el. A halak - legnagyobb örömünkre - nagyjából egyenletesen jövögettek a délelőtt folyamán. Dél felé közeledve azonban, egyre többször tapasztaltuk, hogy gyakorta „kapufát lövünk”, illetve sok halunk félúton lemarad. Nem egészen értettük a dolgot. Horgaink borotvaélesek, reflexeink sem a legrosszabbak, mi lehet a gond? - kérdeztük egymástól. A rejtélyt végül az egyik elhibázott „tuti” kapás után a horgomon díszelgő kárászpikkely oldotta meg.
Valószínűsítettük, hogy az etetésre gyűlt, tolakodó kárászraj felelős a sok látszatkapásért. Teóriánk alátámasztásául, Miki rögvest fogott is egy kabátba akadt példányt. Gondolkodóba estünk. Élveztük a pecát, a halfogást, a sűrűn jelentkező kapásokat, de halainkat inkább szabályosan szerettük volna zsákmányolni. Megvitattuk a dolgot és közösen megállapodtunk, hogy átköltözünk a befolyóra, ahol úszóval próbálunk szerencsét. Az elhatározást tett követte, felmálháztunk, majd átsétáltunk a folyócskához, melynek Y elágazása alatt foglaltunk helyet. Jóleső érzéssel raktuk össze az úszós készségeket, melyek újfent eltérőek voltak: én 6 méteres könnyű bolognait, Miki leheletfinom 3,9 méteres, 3-12 grammos matchbotot készített elő. A keskeny, sekély, lassú áramlású csatornácska nem indokolta nagy úszók használatát, ezért 1-1,5 grammosokkal próbálkoztunk az ezekhez illő 0,12-es főzsinórral, 0,10-es előkével és vékonyhúsú 18-as horgokkal.
Szinte vizet sem értek a csontik, máris kapásunk volt és már emeltük is tenyeres kárászokat, melyek megfogása jóval nagyobb élvezet nyújtott a finomabb felszereléssel. Akkor még azt hittük, hogy a hirtelen halfogás csak véletlen műve. Megint egyszerre dobtunk, de a koreográfia megegyezett az előzővel: az úszók 5-6 másodpercig lassan sodródtak a lusta áramlással, az egyik megállt, majd a másik is és újabb kárász-duó lett a páros gyakorlat eredménye.
Még ekkor sem igazán hittük, hogy nem a véletlen űz velünk tréfát. A hetedik nyolcadik kísérlet után már boldogan konstatáltuk, hogy zavarba ejtően sok kárász hemzseg a folyócskában. Etetésre abszolút nem volt szükség, sőt próbaképp helyünktől távolabb sétálva (15-30-50 méterre) is kísérletet tettem, mely ugyanazzal az eredménnyel zárult, kárász-kárász hátán...
A délután hátralévő 3,5 órájában - a tavon fogott közel 2 kilónyi - zsákmányunkat végül további 6 kilóval gyarapítottuk. A pontyok elkerültek bennünket, amit őszintén megértettünk. Ők vélhetően úgy élhették meg a víz alatti tülekedést, mint az Electro World budaörsi megnyitására összeverődött tömegbe keveredett, ciszter rendi szerzetes. Gondolom, nem véletlen, hogy az egyetlen aranyhasút, jóval lejjebb, a kanyar alatt fogták meg a helyi srácok. Mindenesetre mi így is nagyszerűen szórakoztunk.
Nem bántuk azonban a kárászözönt, mely tényleg emlékezetessé tette az évadnyitó, borongós napot és kellő feltöltődést adott a folytatáshoz.
Azért, hogy örömünkben a halak is osztozhassanak, a csoportkép elkészítése után egytől-egyig visszanyerték szabadságukat.
