Annyira elegem volt a télből, hogy azt el sem tudom mondani! Decemberben, januárban még kifejezetten élvezetes volt a fagyos horgászat, a február még hagyján. De könyörgöm, márciust írunk! Horgászni, viszont muszáj...
Reggel fél 8-kor kényelmes 130-cal lopakodtam az M1-esen Bánhida felé. A csomagtartóban ott figyelt az új matchbot, amit még decemberben ajándékoztam magamnak. "Neki" szántam a főszerepet aznap. No meg nálam volt már a szülinapi ajándékom is, egy digitális fényképezőgép. Ugyan a születésnapomig hátra volt még egy hét, de családom rám bízta a választást, így "kénytelen voltam" már korábban megvenni, és magammal vinni. Próbaüzem lesz kérem!
A bánhidai horgászat ötletét Karcsi barátom hozta, én pedig kapva-kaptam az alkalmon. Kedvesem zord arccal mondott igent, de éreztette velem, hogy ez nem lesz ingyen! Sebaj, annyi már az adósságom így is, hogy ez már nem oszt, nem szoroz...
Megálltam a magasparton és egy percig a kocsiból néztem a tavat. Ezen a vízen végignézve az embernek ritkán jut eszébe a "természet lágy öle". Szinte vonzza a szemet a tó közepén a T alakú terelőgát és jobbra az erőmű szürke-piszkossága tömbje. Mégis szeretek ide járni, mert számomra ez a hely évek óta összeforrott a téli horgászattal, ráadásul nem is mindig eredménytelenül!
Ahogy lenéztem a párás vízfelszínre, eszembe jutott egy jelenet. Pár éve, egy januári hajnalon ugyanitt álltunk meg a kocsival, de akkor a látvány egész más volt. Sem a tavat, sem az erőművet nem lehetett látni innen, mert mindent beborított a sűrű vízköd. Mintha egy hatalmas vattacukor telepedett volna mindenre. Akkor Gáborral ketten ültünk az autóban és mindaddig nem értettük a dolgot, amíg rá nem néztünk a külső hőmérsékletet mutató kijelzőjére: mínusz 17 Celsius-fok!!! Egymásra néztünk és mindkettőnk tekintetében ugyanaz a kérdés volt: Normálisak vagyunk mi? Választ azóta sem adtunk az akkor ki nem mondott kérdésre, de horgászni bizony horgásztunk aznap. Különben is, kora délutánra már -3 C fokig is "felmelegedett" az idő...
Most azonban kellemes -1 C fokot mutatott a hőmérő, úgyhogy gyorsan ki is szálltam az autóból. A parton a szokásos kép: a melegvíz-kifolyó utáni partrészen ötméterenként meredtek a víz felé az iker-fenekezők. Hely már csak a terelőgát másik oldalával szemben volt a napijegyesek számára. Nem is baj, mert a tumultust nem nagyon bírom, itt legalább nem érünk majd egymás hátsójába. Könnyű utazó felszerelésemet csak két kanyarral tudtam a partra vinni, pedig otthon csak a legszükségesebbeket pakoltam össze. Ha ez így megy tovább, nemsokára furgont kell vennem, mert a combi Astra egyre szűkebb!
Szerelni kezdtem, s közben megérkezett Karcsi is az ötletgazda, Sanyival együtt. Ők is lemálháztak, Sanyi a bal oldalamra, Karcsi a jobbra. Mire mindent lepakoltak, a szereléssel, gyúrással épp végeztem. Szemem sarkából láttam, hogy tőlem jobbra az egyik fenekező spori már a második pontyát akasztja. Egyszerre érkeztünk a partra, ő elővette a kocsiból két felszerelt botját, egy vödröt, egy széket és a feleségét, majd 5 perc múlva már horgászott. Nekem se kellett több 50 percnél az első bedobásig, bár a lepakolásnál kis híján sérvet kaptam. Finomszerelékes horgászat, mi?
Az új matchbotot és egy feedert szereltem, bár ez utóbbit csak amolyan vésztartaléknak szántam. Legalábbis eleinte. Előttem úgy húsz méterre volt egy rövid, sekélyebb vizű plató, előtte-utána 1,60-as, 1,80-as vízzel. Bár én a plató túloldalát akartam meghorgászni, hamar beláttam, hogy ez nem fog menni. Ott ugyanis már olyan erős volt az áramlat, ami nem kedvezett nekem. Így aztán maradtam az innensőn. Az etetés után kétórányi hiábavaló horgászat következett. Próbáltam fönt, lent, csalikat váltogattam, de semmi említésre méltó. Viszont a bot csodálatos volt, még akkor is, ha komolyabb halba nem akadtam. Érzékeny, de erős is egyben. A 10 gr-os úszót úgy repíti, mint az álom. Megérte a pénzét, csak a feleségem meg ne tudja mennyit!
Eközben a fenekezős kolléga már a negyedik pontyot varázsolta ki a sárgavégűekkel. A ponty helyi mérete 36 centi, így a máshol már méretesnek minősülő 30-33 centis halacskák itt retúrnak számítanak. A kifogott négy pontyból három ment is vissza rendben a vízbe, a negyedik azonban nem volt ilyen szerencsés, pechére 37 centire nőtt. Fájdalmas arccal tettem le a remek matchbotot és feederre váltottam. Úgy 40-45 méterre horgásztak a helyi erők, így először én is ezt a sávot választottam. Nem is kellett sokáig várni az első öngyilkosjelöltre, majd letépte a botot az ágasokról, olyan vehemenciával indult el szegényke. Itt a meleg vízben igen jó erőben vannak a pontyok még a téli időszakban is, így rendesen megdolgoztatta áldozatom a középerős feederbotot. Meg aztán én sem erőltettem nagyon a dolgot, mert jó volt a pergető bot után végre megint egy érzékeny feederbe kapaszkodni. Így hát elhuzakodtunk egy darabig, de végül partra került a 33 centis pikkelyes. Aztán persze vissza.
Az eredményt látva Karcsi is felhagyott matchbotos kísérleteivel és elővett egy feedert. A bedobás után öt perccel már ő is fárasztott, mint kiderült, szintén egy retúrt. Úgy látszik, a pontycsapat ott is maradt egy ideig, mert a következő két óra elég mozgalmasan telt. Karcsi is, én is akasztottunk még pontyot, sőt Karcsinak kettő le is maradt a fárasztás közben. Érdekes, hogy Sanyi, bár tőlünk csak pár méterre horgászott, és végszereléke, csalija sem különbözött a miénktől, mégis, szinte érintés nélkül horgászta végig a napot. Először járt itt, lehet, hogy nem zárta szívébe a Bánhidai Erőmű hűtőtavát.
Délután egy óra körül megcsappant a pontyok érdeklődése irányunkban. Kihasználva az eseménytelen időszakot, felszereltem egy másik feedert is. Ez egy erősebb bot, mellyel elég jelentősen megnőtt az általam elérhető dobástávolság. Ki is használtam a lehetőségeket, de újabb pontylelőhelyre már nem bukkantam. Azért egy-egy finomabb kapást még ki tudtam csikarni a könnyebb felszereléssel, de halat fogni már nem sikerült. Sikerült viszont olyat tennem, amit eddig még soha!
A két bot egymás mellett pihent az ágason. A spiccek között tán csak egy jó arasznyi távolság volt. Mivel mindkét bot 3,60-as, ezért a jobb oldalit kicsit előrébb helyeztem az ágason, hogy ne legyen gond a bevágásnál. Aztán a jobb oldali boton finom kóstolgatás jeleit lehetett látni. Kezemet a bot fölé tettem, hogy az első határozott mozdításra reagálni tudjak. Az enyhén megfeszített spicc hirtelen kiegyenesedett, én pedig bevágtam. Aztán a következő pillanatban kezemben a magasba emelt bottal bután bámultam magam elé és nem értettem semmit. A kezemben lévő bot zsinórján ugyanis érdekes dolog lógott: a másik botom, a spiccére csavarodott zsinórral! Kedélyesen himbálózott rajta. Valószínűleg a bevágás pillanatában vagy azt megelőzően először kicsit meglazult a feszes zsinór és hurkot vetett a közvetlen mellette lévő másik spiccen. Álltam, mint a hülyegyerek, és csak lassan tudtam összerakni a mozaikokat. Karcsi csendben röhögött, majd a segítségemre sietetett, hogy szét tudjam választani a motyókat. Sanyi tüntetőleg elfordult, ezzel is jelezve, hogy nem együtt vagyunk! Ja, és a tettesnek, annak a gonosz halnak meg se híre, se hamva!
Nem volt már sokáig maradásunk, 3 körül elkezdtünk pakolni. Már szinte mindent összecsomagoltunk, csak Karcsi botja volt a vízben, bár az utolsó fél órában már az sem mozdult. Megfordultam, hogy a merítőfejet is eltegyem a tokjába, s mire visszafordultam, Karcsi már görbülő bottal a kezében vigyorgott. Megszánt hát minket a tó még egy búcsúponttyal, csak hogy szépen emlékezhessünk vissza erre a napra is. Merítőt vissza, aztán már csak néhány fotó az utolsó pontyocskáról. A kicsinyítő képző nem véletlen, mert ez is csak 31 centire nőtt meg (vagy ment össze). Nem baj, halszag így is lesz a kocsiban, ha másért nem, legalább a csuromvizes merítőfej okán...
Hazafelé szinte lángolt az arcom a meleg autóban, úgy kifújta a szél. A hátamon is gyülekeztek az izzadságcseppek, mert a sok réteg ruha, amit magamra vettem, a parton jól jött, de itt a kocsiban kicsit sok volt. A bélelt gumicsizmáról már nem is beszélve. De közben azért vigyorogtam is, mert jó kis nap volt ez!
Czender Miklós
