Emlékszem, mikor kisiskolásként minden nyáron a Balatonon nyaraltunk a családdal, hogy Apum és Nagypapám majdnem minden reggel nagyobbnál nagyobb halakkal tértek haza a hajnali bevetésekről. Néha engem is kivittek magukkal, így ragadt rám valami. Ámulva-bámulva néztem, ahogy Nagypapám a halaknak készítette az étket. Kekszet, száraz kenyeret és babapiskótát darált. Szedett egy pár maréknyi ribizlit, epret, cseresznyét, éppen ami érett és alkalmas volt arra, hogy megízesítse, megszínezze a morzsaszemeket. Ma már más a bevált szokás, és sokaknak még idejük sincs már sajnos ilyenekre. A horgászok kikötnek az egyik horgászboltban, odaállnak az etetőanyagos polc elé, és teljesen elbizonytalanodnak, melyik lehet az igazán nyerő összeállítás. Én is így tettem egy-két évig, amíg meg nem jelent…
Teltek-múltak a napok. Egyik reggel munkába menet arra lettem figyelmes, hogy a természet zöld pizsamát húzott magára. A gyümölcsfák virágba borultak és mindenfelé a „nyári hó” szállingózott. Napról napra, reggelenként munkába indulva a madarak muzsikája és a kellemes meleg csalt mosolyt arcomra. A szűrhetetlen napfény felhevítette testem és vágyaim, miszerint gyorsan menjünk valahová és öleljünk meg egy csokor nádat.
Mindegy hová, csak szép nagy, halban gazdag víztömeg legyen, amit meg is lehet horgászni. Sok órás internetes böngészés után újra kedvenc bányatavunk felé vettük az irányt a legnagyobb sporttárs-mesterrel, Gorilla-Gábor barátommal. Száguldozás közben pozitív hozzáállással megbeszéltük, hogy megdöntjük minden eddigi rekordunkat, amit eddig megfogtunk favorit tavunkból. Az időjárás, a holdfázis, a légnyomás és fronthatások mind-mind nekünk kedveztek. De a legnyerőbb kártya a kezünkben mégis az új etetőanyagunk volt.
A jól bevált Haldorádó Feeder Master Piros Ponty mellé beszereztünk az új Nagy Pontyból is egy zacsival. Bevallom, elég nehéz volt, mert a „törzs”-horgászboltomban az első szállítmányt nagyon hamar felvásárolták.
A gyors jegyváltás és a horgászhely elfoglalása után már vettük is elő a felszerelést a kocsiból. Ketyegett az óra. Gábor barátom nekiesett botjainak, felszerelte és már suhintotta is befelé a végszerelékeket. Én először mindig a kajás vödörhöz nyúlok. Kinyitottam. Megcsapta az orrom egy elég intenzív, semmihez sem fogható illat, amire egyből farkaséhes lettem még én is - „akkor a halak mért ne lennének?”, gondoltam. Az előző nap este külön-külön bekevert anyagok szemcséi majdnem a duplájára dagadtak a hozzáadott CSL Liqui Mixes víztől. A kaja sok összetevő mellett már tartalmaz kukoricapogácsát is. De áztattam még mellé egy keveset, és mint mindig, most is dobtam az egészbe kb. 20-20 deka mosott Maros kavicsot (a gyorsabb süllyedés végett) és két-két marékkal a horogra valóból. Berendeztem a horgászállásom. Érdemes mindent a helyére tenni, mert amikor nagyon kell valami és nincs meg, az eléggé bosszantó. Minden eshetőségre odafigyelve alakítottam ki kis táborom. Kikerült a pontymatrac is, a merítő és a többi kezelési eszköz. A pontymatracot mindig úgy helyezem el, hogy a képet zavaró fény mennyisége és a fotón kirajzolódó háttér ideális legyen. Szeretem, ha a megörökített képen nincsen oda nem illő tárgy, kupi, sporttárs, vagy esetleg egy mikró a konyhapulton…
Mire becsúzliztam a piros és barna gombócok háromnegyedét, arra lettünk figyelmesek, hogy Gabi féke sikítani kezd, mint a 8 éve streetballon nyert Sprite-os táskáink zipzárja. Anno kosárlabdát, cipőt, mezt cipeltünk benne, mostanra már a szerelékes dobozok vették át helyüket. Jó kétkilós potykát segített matracra. Sebei fertőtlenítése után szabadságot kapott, mi pedig egy adag elégedettséget, hogy jól csináltunk valamit. Vagyis már megérte a sok fáradozás.
Belőttem a maradék gombócokat, majd leültem megkötözni a pálcáimat. A 22-es főzsinórra két damilütköző, gumigyöngy és egy (az üres forgószemen keresztül áthúzott) karabineres forgó került. Utána még egy, az előzőnél kicsit nagyobb gyöngyöt fűztem fel. A zsinór végére kötöttem a következő forgót, kapoccsal. Ebbe hurkoltam a nem túl hosszú előkét. Még fel sem csaliztam a finomabb felszerelésemet, máris elsült a haver másik ágyúja. Még egy ponty. 2 : 0 volt az állás, amikor elkezdtem én is a spiccekre koncentrálni. Meg is lett az eredménye. 2 : 1.
Erre Gábor elővett egy általa igen kedvelt méretes kampót (mondván: „Esznek ezek!”) és rátűzött annyi csemegetengerit, amennyit csak bírt. Bevetette egy jó nagy kosárral, majd leült mellé. A bedobás nyomán keletkezett vízgyűrűkre rálőttem még két barna bombát, majd vártunk. Vártunk és vártunk. Közben egy igen furcsa vízimadarat vettünk észre, ahogy a sziget felé araszolt. De nem kacsa volt, hanem katamarán. Sporttársak végezték az elektronikus etetést.
Mint Nemecseknek a verkli dallama, úgy csörrent fel Gabinak a neki oly kedves hang, orsója zümmögése. Bevágott. „Ez nem kárász!”, mondta, és úgy 10 perc múlva el is fáradt. A hal is megadta magát. Száz gramm híján tíz kilót nyomott.
Ideje volt kiterítenünk ászainkat. Egyik nap kaptam az egyik kedves barátomtól egy félmaréknyi HALDORÁDÓ Red Tuning Pelletet, méghozzá a Nagy Pontyból. Felcsaliztam. Bedobtam a kosarakat ugyanoda, és jöhetett a rendületlen figyelés.
Kávézgatás és az újabb ráetetés készítése közben hirtelen valaki igencsak ketté akarta hajtani a bal oldali, kisebbik feederbotom. Nagy harcos volt az erőtől duzzadó jó ötkilós tükrös.
Gábor is fogta a maga halait. Rá kellett kapcsolnom, mert már az elején eléggé elhúzott tizennégy kilóval. Késő délután elkezdtük az elrámolást. Persze a botok maradtak addig a villákon, pillangókon, hátha még a végén le tudom faragni az addigra három-négy kilogrammra csökkent hátrányomat. Majd amikor már úgy voltam, hogy beszedem az utolsó botot is, az elkezdett táncolni. Mint egy igazi limbókirály, úgy hajlott meg. Nem is haboztam sokáig, beemeltem óvatosan. A hal mérlegelése után kiderült, hogy annak 5,6 kilogrammnyi tömege már az én javamra lengette a zászlót. Kíméletes fotózás és egy kis elsősegély után ment ő is a többiek után…
… a vízbe. Ő sem tudott ellenállni csalijainknak, mi pedig Gáborral sportszerűen kezet ráztunk és kiegyeztünk egy döntetlenben.
Írta: Horváth Tibor (Ti13i)
Fotók: Molnár Gábor (Goldengorilla), Horváth Tibor
Ui.: Végezetül szeretném megköszönni, sok hozzám hasonló horgász nevében mindazok fáradalmas munkáját, akik közreműködtek eme fantasztikus etetőanyag-család megszületésében. Nem kevés pénzt, időt, és fáradságot spóroltak ezzel nekünk.
