Horgászataim célja az új termékek fejlesztése mellett az is, hogy folyamatosan tanuljak. Nem szégyellem bevallani, hogy bár elértem már egy s mást a horgászsportban, mégis keveset tudok. Örülök, ha olyan emberekkel találkozom, akik tudnak újat mutatni, vagy olyan helyre tévedek, ami megleckéztet. Sokat hallottam már a Pilismaróti-öbölről. Szép fekvésű, kedvelt horgászhely ez a környékbeliek számára, és halbőségéről is ódákat zengtek. Szeretek természetes vizeken horgászni, ám ezek az ismerkedések nem mindig jelentettek maradandó élményt, egészen idáig!
Még mielőtt belekezdenék a történetbe, meg kell említenem néhány fontos dolgot. Az egyik, hogy nem teljesen vakon látogattunk el Simon Zoli barátommal erre a vízterületre, hanem kaptunk egy-két fülest, merre is érdemes indulni. Egy ekkora vízterületen alapismeretek nélkül kis túlzással bedobni sem érdemes! A Pilismaróti-öböl a Dunakanyar jobb parti oldalán, Pilismarót község határában fekszik. Mesterségesen, kavicsbányászat következtében létrehozott vízterület, mely a Duna 1704,8 és az 1706 fkm közötti szakaszával párhuzamosan terül el. Számtalan víz alatti mederalakulat, zátony és kagylópad, hínárral benőtt sekélyebb rész teszi ezt a helyet vonzóvá a halak számára. A Pilismaróti-öböl a dunai halak bölcsője és élettere is egyben, ám emellett a vízkezelő (jelenleg a FŐHESZ) jelentős telepítéseket is végez itt.
Amilyen jó híre kering e helynek a horgászok közt, legalább olyan elkeserítő dolgokat is hallani felőle. Nem titok, hogy az öblöt már-már a hallopás fellegvárának kiáltották ki. Ez érzékeny téma, és bizony darázsfészekbe nyúl, aki ennek boncolgatására adja a fejét, így én is csak a tényeket közlöm. Az országos hatályú jogszabály szerint a napi darabszám-korlátozás eső halakból naponta 3 db egy fajhoz tartozót lehet megtartani. Ez azt jelenti, hogy egyetlen pecás egy nap alatt akár 3 kapitális pontyot is kifoghat. Mivel ezek a szabályok, semmi illegális nincs abban, ha valaki 3 pontyot elvisz haza, mérettől függetlenül. Szomorú, de így van! Még mielőtt úgy tűnne, megszállott „zöld” vagyok, semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy hazai halat jóízűen elfogyaszt valaki. Azonban azt is be kell látni, hogy az e szabályok adta lehetőségek felelőtlen kiaknázása miatt túl nagy ütemben fogy a hal egyes természetes vizekből, miközben a megengedő szabályozásból kiindulva sokakban az a hibás kép alakulhat ki, hogy kimeríthetetlenek azok a tartalékok, amelyekkel a természet rendelkezik.
Azt kellene tudomásul venni, hogy ezek a halak értéket képviselnek. Miért kell, miért lehet szabályosan akár kapitális halakat a vízparton „fejbe verni”? Miért nem kötelező az 5-10 kilón felüli példányokat visszahelyezni? Miért nem elég egy 3 kilós halat elfogyasztani? Miért kell annyira „éhesnek” lenni, hogy sosem elég? Ezeket a kérdéseket szoktam mindig feltenni magamnak, de a válaszhoz kevés vagyok.
Mindig az a szlogen, hogy a „fejekben kellene rendet tenni”. Ez így is van, ám sajnos be kell látni, hogy amíg nincsenek olyan szabályok, amelyek szerint elfogadhatatlan az ipari mennyiségű halelvitel, addig semmi sem fog változni. Amíg ez nincs meg, addig szabadon áramlik kifelé a hal az öbölből, és sajnos nem a Dunába. Ennek a munkának a nagy része, és a mindenki számára megfelelő megoldás megtalálása elsősorban a vízkezelő dolga. Ez az a munka, ami tényleg megéri a befektetett energiát, ugyanis ez a hely egy horgászparadicsom, amelynek kiaknázása jelenleg kimerül abban, hogy „húspiacként” funkcionál.
Számtalan horgásztechnika sikeres űzésére alkalmas ez a csodás víz - ráadásul, aki akar, jóízű, tiszta vízben nevelkedett halhúst tehet innen a családi asztalra. Én hiszem, hogy meg lehetne találni az egyensúlyt a bojlis horgászok, feederes horgászok, napijegyes horgászok, halat hazavivő horgászok, C&R elveket valló horgászok, ragadozóhal-horgászok, vadkempingező horgászok és hobbihorgászok közt, ám mindenekelőtt a halak védelmét figyelembe vevő, szigorú helyi szabályozást kellene hozni, olyat, amelyet be is lehet tartani és tartatni!
Még mielőtt bárki úgy gondolná e sorok olvasása után, hogy igazságtevő szerepet szeretnék betölteni, téved! Csupán a saját szemszögemből ítélem meg a dolgokat, miközben van még 100 olyan oldala ennek a történetnek, amelyet én nem ismerek. De abban biztos vagyok, hogy ha mindenki a mértékletesség elvét követné, akkor a hazai természetes vizek olyan célpontjai lennének a horgászturizmusnak, mint a legjobban működő intenzíven telepített tavak. Hiszen, mint a mi példánk is mutatja, olyan halakat lehet akár első dobásra fogni, amelyekért érdemes még napokat is kapás nélkül ülni.
A történet akkor kezdődött, amikor elhatároztuk, hogy kipróbáljuk magunkat a Pilismaróti-öbölben. Simon Zoli barátom ismeretsége igen széles, így gyorsan begyűjtötte a szükséges információkat a lehetőségekről. Kis telefonos segítséget igénybe véve a megfelelő hely megtalálása után, egy napsütéses kedd reggel neki is kezdhettünk a kocsiból történő kipakolásnak. Az első pillantásra is monumentális méretű vízterület számomra nem volt túl meggyőző. „Ha ebben a tengerben kapásig eljutunk, akkor az, maga lesz a csoda.”… valahogy így álltam hozzá a dologhoz.
Az előkészületek és a felszerelések kipakolása nem sok időt vett igénybe, mivel a csalogatóanyagok egy részét már otthon bekevertem. Nem volt nehéz dolgom azzal kapcsolatban, hogy milyen kaját készítsek, ugyanis az általam ismeretlen, természetes vizeken mindig a Vad Ponty és a Fluo Energy Ördögűző keverékével kezdek. Ebből kutyultam egy nagy adagot, ám nem csak úgy üresen töltöttük ezt bele a Pellet Feeder kosárba, hanem tartalmassá is tettük. Került bele bőven Tigrismogyoró, 3X Mag Mix, és Hidegen Sajtolt Kukoricacsíra Pellet is.
Ekkora vízben az alapozó etetés gondolatát gyorsan elvetettem, mert itt a szükséges mennyiség jóval nagyobb méreteket ölt, mint amennyit mi kosárral vagy Spombbal be tudnánk dobálni, így aztán maradt a jó öreg keresőhorgászat, lehetőleg nagy távolságba bejuttatva a végszereléket.
Nem vagyunk azok a kora hajnalban érkező horgászok, így már 10 óra felé járhatott az idő, mire az összes pelletet végigpróbáltam, ami a táskámban lapult. Azért csaliztam csak pelletekkel, mert Zoli barátom a különböző ízesítésű kukoricákat variálva egész agyament kombinációkat felkínálva igyekezett kapást kicsikarni, így nekem maradtak az ízesített lebegő csalik. Természetesen az Oldódó Fluo Lebegő - Édes Ananászt tűztem fel legtöbbször a tüskémre, ám a termetes dévéreken kívül nem érkezett komolyabb jelentkező.
Aztán - ahogy lenni szokott - éppen babráltam valamivel, amikor a nyeletőfékem hangos visítására figyeltem fel. A bot ekkor már karikába csavarodva, mattot kapva, magatehetetlenül bólogatott, miközben a tripodom lassú billenésbe kezdett. Annyira meglepődtem, hogy kis híján kiestem a székemből! Megemeltem a botot, de nem tudtam a hajtókarral átváltani a nyeletőfékről, ugyanis olyan lendületesen menekült a hal, hogy biztos eltépte volna a zsinórt a hirtelen megnövelt ellenállás következtében. Kézzel próbáltam meg lassítani a dobot, ami félig-meddig sikerült is, ám egyszer csak megkönnyebbült a felszerelés, én meg csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség és néztem a belazult zsinórt. A kitekerés után meglepve láttam, hogy a csali még megvan, és semmi nyoma annak, hogy bármilyen hal is a szájába vette volna azt. Akkor mi lehetett ez? Erre egy későbbi horgászat alkalmával kaptam meg a választ.
Zolinak van egy olyan jó szokása, hogy a déli alvás után előszeretettel kezd el horgokat kötözni, csak hogy ne unatkozzon. Éppen egy csalitüske gyűrűjén próbálta meg átfűzni a 14-es Braxx Pro-t, mikor is felnézett a spiccére, ami nem ott volt, ahol az előző felpillantása alkalmával még látta, hanem pont a víz felé száguldott. Bevágás után a heavy feeder pickerbotra emlékeztető görbületet vett fel. Ezen a terhelésen sokat segített a fék kiengedése, ám Zoli aggodalma ettől csak nagyobb lett. Kitekerés közben ugyanis már többször is meg-megakadt a végszerelékünk a hínárban, és ez most is bekövetkezett, csak éppen hallal. Barátom rutinos módon belazította a zsinórt és hagyta, hogy ellenfele a gyorsan jött szabadságérzetet kihasználva befelé törjön. Ahogy a hal felgyorsult, a felkapókart visszaváltva és a zsinórt megfeszítve sikerült a kosarat kiszakítani a hínárból. Ezután a hal már a víz felsőbb rétegeiben küzdött és pár percen belül elérte azt a sávot, ahol már jól láttuk. Amikor megmerítettem, akkor sem hittük el, hogy pontyot fogunk, méghozzá nem is kicsit. Pár deka híján 10 kilós volt! Fotózás után ez a hal visszanyerte a szabadságát, méltóságteljesen merült el a kristálytiszta vízben. „Ilyen csak a mesében van!”, gondoltuk, pedig a java még hátravolt!
Természetesen a fárasztás közben már elhangzott a számból az a legendás kérdés, ami szinte mindig felötlik bennünk, ha társunk halat fog: „Mi volt a csali?!” „Három szem kagylós kukorica kikönnyítve”, jött a válasz.
Annak ellenére, hogy nagyon szép, 1-2 kilós dévérkeszegek húzgálták el az ananászos pelletet a délután folyamán, itt volt az ideje, hogy én is kipróbáljak valami nagyobb csalit. Előkét cseréltem és felfűztem a Dunai Kagyló ízesítésű Pácolt Kukoricát és mellé egy szem ananászos SpéciCorn Megát. Az igencsak méretes csali rendesen visszafogta a dobást, így a végszerelék mindössze 90-100 méterre eshetett a vízbe. Kb. 10 perc múlva érkezett a kapás. Eleinte bátortalan, majd egyre erélyesebb húzásnak vágtam be, és nem arra számítottam, ami ezután következett. Dévérre gyanakodtam, ám a bot beleállt a bevágásba. Valami rángatózást éreztem, majd elkezdtem húzni a halat kifelé. Egyből tudtam, hogy vagy egy hatalmas keszeg, vagy egy amur van a horgon.
Mikor a parttól 15 méterre a tiszta vízben megláttuk, kikerekedett a szemünk. Amur volt az, méghozzá nagy! A tiszta vízben megvadult szegény pára és újra meg újra kiszaladt vagy 20 métert, mire a merítésig eljuthattunk. Miután vagy háromszor kiugrott a merítőből, végre elfáradt, és sikerült a matracra cipelni. Nem hittem a szememnek. Sok amurt láttam már, de ilyet még nem. Gyönyörű, sötét tónusú, hibátlan torpedó, aminek olyan széles háta volt, amit még sosem tapasztaltam. Ő sosem éhezett, az biztos. A mérleg 11 kilót mutatott! Több kapásunk már nem volt aznap, de ezt egyikünk sem bánta. Ekkor már biztos volt, hogy hamarosan visszatérünk.
A hazaúton végig arról beszélgettünk, hogy vajon mennyi nagytestű halnak kell itt élnie ahhoz, hogy dobásra is lehet belőlük fogni? Ugyan a következő két alkalom, amit az öbölben töltöttünk, már nem volt ilyen fényes, de legközelebb is tudtunk fogni két szép pontyot, amelyek 3-6 kiló köztiek voltak.
Legutóbb, mikor ott jártunk, már láthatóan lejjebb volt a vízszint, mint első látogatásunkkor, és a víz is sokkal áttetszőbb volt. Nyilván a szerencse is közrejátszott, hogy először jókor voltunk jó helyen, és tudtunk olyan szép halakat fogni. Szóval, legutóbb egyetlen nagy hallal úsztuk meg a napot, ami egy 5 kiló körüli busa volt. Ez egy az egyben úgy viselkedett, mint az az első hal, ami megtréfált engem! Olyan sebességgel húzott, amelyet még nem éreztem. Lassacskán sikerült csak megszelídítenem ezt az ezüstszínű, bivalyerős halat, amely ismét bizonyította, hogy itt tulajdonképpen bármi horogra akadhat. Egyébként nem véletlenül kóricált ez a planktonevő óriás az Oldódó Fluo Lebegő Édes Ananász pellet körül. A Vad Ponty és a Fluo Energy - Ördögűző ugyanis nagyon látványos felhővel oldódik, ami csábító volt ennek a halnak is. Addig szürcsölgetett ott, míg végül a pillekönnyű csali belibbent a szájába.
Emlékezetes és rendkívül sikeres őszi horgászatokon vagyok túl, amelyek egy része immár a Pilismaróti-öbölhöz köt. Korántsem ismerem ezt a vízterületet, és azt sem mondhatnám, hogy egyáltalán konyítok hozzá, de azt bizton állíthatom, hogy elvarázsolt az öböl. A vad, óriási halak megfogásának lehetősége szinte belengi ezt a vizet. Olyan élményeket kaptam ettől a helytől, amelyeket utoljára gyerekként éreztem. Annyi biztató helyet és akkora forgolódó halakat láttam, amelyek megigéztek. Alig várom, hogy újra megálljunk a kis közértnél megvenni a napi ellátmányunkat, és a hosszú földúton zötykölődve azt latolgassuk, vajon milyen halat fogunk ma? Fogunk egyáltalán valamit? Láthatunk ismét egy kincset? Mert ott van, az biztos, csak ki kell érdemelni!
Írta és fényképezte: Sipos Gábor
