Az élet a legjobb tervező, tartja a nem is olyan ritkán emlegetett közmondás. E pár szó igazi jelentésére nekem is rá kellett jönnöm az elmúlt időkben. Sajnos az előre eltervezett horgásztúráim meghiúsultak. Nagyon kevés időt tudtam a vízpartokon tölteni, és rendszerint a szerencsém is elhagyott. Ellenben amikor már teljesen elveszettnek éreztem ezt a horgászidényt, egy régi barátom invitált, hogy tartsak vele egy eldugott kis tóra. Eleinte nem igazán lelkesedtem, mivel úgy éreztem, hogy ott is csak felsülök. Szerencsére meg tudott győzni, és vele tartottam egy gyönyörű kis tőzegtóra.
Rég nem készülődtem ennyire izgatottan egy pecára, de mire mindennel végeztem és a horgaimat is előre megkötöttem, jócskán elmúlt éjfél. Ez annyira nem is lett volna gond, ha nem hajnali 4-kor kellett volna indulnunk, hogy pirkadatra már a vízparton legyünk. Igazi nehezített terep vitt a műútról a tavacskáig, de megérte a majd 20 perces lötyögés, mert, ahogy odaértünk, rég nem látott gyönyörű táj fogadott. Az az igazi vadregényes, bozótos, náddal és folyondárral benőtt tópart, a felkelő nap aranysárga fényei azonnal olyan érzést keltettek bennem, hogy ez bizony egy szép nap lesz. Ahogy csak bírtam, kipakoltam, és már készítettem is pár képet, hogy megmaradjon ez a látvány mindörökre.
Ami azt illeti, az ez évi nyári időjárásunk nem volt épp szokványos. Fülledt meleg és eső. Ezek napról napra menetrendszerűen váltakozva okoztak kellemetlen gondokat többek között nekünk, horgászoknak is. Hiszen oly sokaknak, köztük nekem is sokszor kell, a fejem azon törjem, mi lehet a leghatékonyabb csalogató anyag és csali az adott vízen. De mit sem ér a jó elképzelés, ha az időjárás markánsan megváltozik. A horgászat előtti napon azon töprengtem, mit is tegyek a vödrömbe, mi lehet jó bármilyen helyzetben. Végül inkább megbeszéltük ez pár szóban invitálómmal.
Mint kiderült, neki már többször is beváltak a kimondottan büdös, a meder színétől merőben elütő világos keverékek. Ezt el is hittem neki, mivel a tőzegtavak rendszerint áttetsző vize is sötét árnyalatú. Így ha csak egy parányit is számít a szín abban, hogy szebb halakat foghassunk, akkor nyáron a lehető legvilágosabb etető jó választás lehet. Emellett azt is megtudtam, hogy rengeteg törpeharcsa is van a vízben, így édes keveréket semmiképp nem érdemes vinni. Főtt, akár erjesztett kukoricát annál inkább, mert azt, ha nem is kerülik el a törpék, de jóval ritkábban veszik fel. ezek után már nem volt kétség: ha világos és büdös kell a halaknak, akkor a FermentX Betainos etetőanyagot és Tejsavas Kukoricát viszek magammal, amit egy kevéske otthon főzött kukoricával dúsítok.
A kipakolás közben annyira belefelejtkeztem a látványba, hogy barátom rám szólt, hogy ha halat is szeretnék látni, akkor ideje lenne beetetni és a felszerelést se ártana beélesíteni, hiszen a kelő nappal a halak étvágya is megjön, és hátha el tudnánk párat csípni a reggeliző pontyok és amurok közül. Ám a felszerelés összeállítása után egy újabb kérdés merült fel bennem: hiába kicsi ez a víz, minden tónak megvannak a frekventált pontjai, ahol szívesebben mozognak a halak, és ahol esznek is. „Itt hova lenne érdemes etetni és dobni?”
A kérdésemre nem kaptam konkrét választ, csak annyit, hogy figyeljek. És már lendült is a rövid feederbot horog nélküli végszerelékkel, nagy gombócnyi etetőanyaggal, ami egészen a túlparti bokorsor előtt úgy 20-30 centivel csobbant be.
„Na, oda kell dobni, mert fél méteren múlik a kapás.” Így először is a megfelelő távot lőttem be. Egyre közelebb és közelebb próbáltam dobni a bokrokhoz, sokszor csak pár centivel mertem tovább engedni, de elég hamar sikerült a jó távot megdobnom, majd - hogy ez a táv a későbbiekben is megmaradjon - főzsinóromat kiakasztottam az orsóm klipszébe. Ezután én is nekiálltam az etetésnek. A 25 grammos Pellet Feeder kosár bőségesen elegendőnek bizonyult a 60 méternyi távra, és nem is kellett sokat dobnom ahhoz, hogy egy megfelelő alapot tudjak létrehozni a meghorgászott helyemen.
Mivel két botot vittem magammal, és csak eggyel etettem, a másik bottal kereső horgászatot terveztem más távokon, más csalikkal. Kíváncsi voltam, hátha ad a tó többi része is halat, nemcsak a bokorsor.
Amint a bottartóba kerültek a feederek, gondoltam, készítek pár képet, úgysem lesz itt jelentkező közvetlenül a nagy csobogás után. Még jó, hogy nem bíztam a véletlenre a botjaim épségét: mind előre, mind hátra az egyik legjobban tartó és legbiztonságosabb megoldást applikáltam. Míg a botokat elölről a bársonyos Safe Feeder Blue fogta, addig a nyeleket a vastagabb gumis villafej tartotta helyén, hogy a legvehemensebb kapások se tudják letekerni a botjaimat.
Szükség is volt erre, mert amíg én a fényképezőgép keresőjén át fürkésztem a tájat egy jó képért, addig egy uszonyos majd letépte a botomat a tartóról. Szerencsémre barátom figyelmesebb volt, és mire odanéztem, már javában fárasztott. Egyáltalán nem bántam, hogy ő fogta ki a halat. Sőt! Legalább tudtam, hogy jól működik a módszer. Kezdtem bizakodni.
Mivel szinte mindenhol ágas-bogas, sok akadóval, nádtorzsával tarkított a tó medre, nem bízhattam a véletlenre a halfogást. Erős, de nem ormótlanul nagy horgokra volt szükségem, így a 6-os méretű Carp Strong horgot választottam. Hosszabb hajszálelőkével kötöttem, hogy egy nagyobb szendvics is ráférjen. Mondjuk, igen egyszerűre sikerült a halaknak szánt szendvicsem, amit két szem kukorica és két vékonyra vágott lebegőszivacs-darabka alkotott. Ezeket aluról egy gumiütköző szorította a stoppernek, hogy még véletlenül se tudjon szétcsúszni a csali.
Alig akartam elhinni, milyen hatékonyan működött mindez. Kapást kapás követett, és szebbnél szebb halakat sikerült a merítőbe terelni. Természetesen egy gyors fotó után az összes hal visszanyerte a szabadságát - már csak azért is, mert a tavat kezelő egyesület szabályzata tiltja a vendéghorgászok számára a hal elvitelét.
A jónak vélt órák szépen lassan fogytak, és egyre ritkábban volt kapásunk, de nem lehettem elégedetlen, hiszen szépen sikerült ez a reggel. Több pontyot is sikerült fognunk és jókat beszélgettünk, mi is történt a régi pecák alkalmával, milyen csibészségeket műveltünk… Egyre-másra szóba kerültek a régi nagy amurok, amelyekből mostanában alig fogtunk. Nemhogy nagyot, kicsit se. Arra gondoltam, hogy egy jobb torpedó megkoronázná ezt a horgászatot, ezért tovább agyaltam azon, mit kellene tenni, hogy amurt fogjak. Amíg ezen agyaltam, az etetésen lévő botom spicce belazult. Rátekertem, de ismét kiegyenesedett. Törpére gyanakodtam, így alig vágtam be, de ahogy feszült a zsinór, a bot megállt a kezemben. A hal megfordult és húzni kezdett. Ahogy a közelembe ért, titkon reméltem, hogy amur, és az is volt. Kiélveztem a fárasztás minden egyes percét, nem akartam, hogy a parton vergődjön, de ahogy megérezte az alátolt merítőt, szinte kirúgta magát belőle és futott még pár tiszteletkört, mire kifáradt rendesen és komótosan belesiklott a merítőbe.
Úgy érzem lesz is mit emlegetni… rendkívül jóra sikeredett ez a horgászat! És mindezt egy tényleg vadregényes tavon éltük meg, ahol nem az autók zaja hallatszódott a háttérben, hanem a madarak reggeli éneke, a méhek szorgos munka közbeni döngicsélése, na és persze a halak se voltak restek, szépen mutatták magukat hangos lottyanásaikkal.
Mivel délre nagyon lógott az eső lába, és le is hűlt a levegő, gyorsan összerámoltunk és hazasiettünk az eső elől. Nagyon remélem, még kijutok erre a csodás kis vízre idén. Sokszor ilyen kis dolgok is hatalmas lendületet adnak az embernek, így újult erővel vágok bele a horgászataimba. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy keressen fel egy ilyen eldugott kis vizet, mert életre szóló élményt is adhatnak ezek a kis gyöngyszemek!
