Úgy alakult, hogy a család eldöntötte, napozni és pihenni szeretne velem, így elkísérnek pecázni. Gyermekeim készítgették a kis botjaikat, feleségem finomságokat csomagolt. Lehet egy ilyen csábításnak ellenállni? Maga a horgászat is elég hirtelen jött ötletként keletkezett, olyan jól haladtam a munkámmal, hogy egy nap szabadságot tudtam kivenni péntekre. Összeszedtem hát a felszerelést és vártam a reggelt. Ha előre tudtam volna, mit hoz a nap…
Horgászatunk helyszínéül a Debrecenhez közeli Mezőparti horgásztavat választottuk. Nemrég egy etetőanyag tesztelés során horgásztam itt nagyon jó eredményekkel. A tónak kiváló törzsállománya és szaporulata van pontyokból, de bővelkedik amurban és apróbb fehér halakban is.
A bepakolást elősegítendő kiskocsik állnak minden horgász rendelkezésére díjmentesen. Természetesen autóval nem lehet az állások mellé menni, azokat a kinti parkolóban kell hagyni, csak a kipakolásig lehet a tó bejáratáig bejönni velük. Mai horgászatunk helyszínéül a 16-os számú stéget választottuk. Elég széles, hogy elférjünk rajta kényelmesen, van filagória mellette, és ez az utolsó filagóriás hely, így a rendetlenkedő gyerekek sem zavarnak más horgászt. Hozzákezdtem tehát a már lassan szokásos rituálémnak, rendezgettem saját állásomat. Tripodokra helyezett botok gyűrűin átfűzni a zsinórokat, felkötni az előre elkészített végszerelékeket, fotel mellé pakolni a ládám, csalistáskám… kikészíteni kéz alá egy fogót, ollót, stoppereket, fűzőtűket, horogszabadítót és az első bevetésre váró csalit. Horgokat nem teszek fel az alapozó etetés során, mivel azt kosárral juttatom be, és párszor sikerült már belekapnom a horgaimba. Azokat csak az alapozó etetés után kötöm fel. Másik érvet Takács Péter egyik cikkéből szedtem: dobd be a nádasba a kosarad, óvatosan húzd vissza, amikor csobban, lehet kiakasztani a klipszet. Garantáltan a nád tövén lehet így horgászni. Persze ezt horoggal ellátott végszerelékkel beállítani nem lehetséges.
Kisebbik, 390-es Mitchell Universe medium/heavy botommal kívántam a közelebbi, míg az erősebb Cormoran Speciland 420 extra heavy bottal a távolabbi etetést meghorgászni. A közelebbit 40-50 m között alakítottam ki, ezt könnyen tudom csúzlival is frissíteni, míg a távolabbit 90 m körül próbáltam pontosan megetetni. Itt szeretnék kitérni a távolságok szerepére. Sok hétköznapi feederhorgász szentül meg van győződve róla, hogy tud 100 m fölött dobni. Szomorú tény azonban, hogy ezek fele meg sem közelíti ezt. 100 és 80 m között hatalmas a különbség. 90 métert meghaladó dobásoknál szinte méterenként hatványozottan jobb teljesítményt kell nyújtanunk fizikai és technikai szempontból is. Ne hazudjunk magunknak, ne legyünk önmagunk ellensége! Lássuk a fejlődést magunkban! Ha rá tudjuk szánni az időnket, a horgászat befejezése után keressünk egy mérhető partszakaszt, vagy egyszerűen egy üres sportpályát, és nézzük meg, mennyire vagyunk a távdobás mesterei, illetve mennyit fejlődtünk. Jómagam 174 cm magas vagyok, valamikor rendszeresen sportoltam, így fizikailag jó erőben. A dobótechnikám azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Próbáltam számtalan helyen „elméletben” megnézni, hogyan kell, de a gyakorlat alapján azt kell mondanom, csak sok-sok dobás útján lehet előrejutni. Mindenkinek lesz előbb-utóbb egy olyan technikája, ami a fizikumához és az alkatához a legmegfelelőbb, legpontosabb, valamint a legnagyobb távolságok elérését teszi lehetővé. Ezt kell fejleszteni, nem pedig azt, amit másoktól próbálunk ellesni. Ne felejtsük el azonban, hogy inkább horgásszunk 80 méterre pontosan, mint 100-ra iszonyatos szórással. Szép lassan „jön” a távolság magától, ne erőltessük!
Fórumokon halat látva az első kérdések mindig az etetőanyagra és a csalikra vonatkoznak. Úgy gondolom, hogy ami egyik nap működik, nem törvényszerűen megy másnap is. Vannak persze bevált csalik és etetőanyagok ettől függetlenül, amik szinte mindig működnek, de lehet, hogy az adott napon lenne olyan, ami még jobban menne. Ez az a dilemma zakatol majd minden horgász fejében minden horgászatot megelőző napon. Számomra az egyik ilyen univerzális etetőanyag - márkától függetlenül - a bodorkás etetőanyag, mely általában nagyon sok pörkölt őrleményt és főtt vagy erjesztett magvakat tartalmaz. Megbolondíthatjuk némi halibut pellettel, esetleg liftező angolmorzsával. Intenzíven horgászott magántavakon több halibut pellet, míg intenzíven telepített halastavi horgászhelyeknél több szemes anyag javasolt. A bodorkás etetőanyagtól se rettenjen meg egy pontyhorgász sem, nem fogja riasztani a pontyokat, sőt!
Na de mivel csalizzunk? Erre már nincs tippem, én egy nap legalább 15 variációt kipróbálok két boton, mire eldöntöm, hogy mi az, ami talán a legfogósabb aznap. Kísérletezzünk bátran! Amit sosem felejtek el kipróbálni, az az egy szem büdös kukorica meglebegtetve, vagy a giliszta + csemege kombináció. A klasszikus csalikat sosem szabad elfelejteni. Volt már olyan napom is nyáron, 40 fok melegben, hogy a kenyérrózsa hozta a pontyokat egyedül.
Ezen a horgászaton is sorra próbálgattam a csalikat. Délelőtt folyamán legjobban a Red Tuning Mandula Bomba és Vörös Démon Hybrid PopUp kombináció működött. Nagy reményeket fűztem a májas-véres dipbe mártott halibut pellethez, többször beleforgatva squid por dipbe, de ez most nem kellett a halaknak. Ették viszont a narancsos, citromos, mandulás, epres, epres-halas ízeket. A délelőtt folyamán hét kisebb, 2 kg körüli és egy 4 kg-os pontyot tudtam fogni. Ebédre megcsappant a kapókedv - vagy elfogyott a reggeli alapozó etetés -, ezért nekiálltam ismét etetni. A távolabbi etetést kosárral, míg a közelebbit (most fogja be a szemét minden megrögzött finomszerelékes) SPOMB rakétával. Nagyszerű eszközt ismertem meg ebben a kis szerkezetben. Egy keményebb (3,5-4 lbs fölötti) bojlis bottal vagy surf bottal kényelmesen, pontosan és szóródás nélkül etethetünk vele. Én többféle kukoricacsíra pelletet és némi szemest kevertem össze pár nagyobb halibut pellettel egy kis vödörben, majd rakétáztam be vele alig pár perc alatt. Nem mellesleg szórakoztató látvány, ahogy „kisétál” a vízen. Kicsit preparálva van a sajátom, egy biztonsági óvintézkedés miatt. Üresen ugyanis, ha beszakad, elmerül. Pár ismerős merítette már el a sajátját, így az enyémbe hungarocell van ragasztva, hogy ha más nem, a szél kihozza, vagy csónakkal megkereshessük.
Délután annyira nehezen indult a mozgás, hogy volt időm kényelmesen ebédelni, heverészni, gyerkőcökkel játszani. Olyan idilli hangulatom volt, el is felejtettem, hogy pecázunk. Az orsó dobjának hangja térített magamhoz. Odaugrottam és megemeltem a botot, de ekkor már koppanásig feszült a szerelékem, egész a klipszbe csatolt erőgumiig lehúzta a zsinórt sajnos. Ez számomra egy biztonsági tartalék pár méter, ennyivel hátrébb állva a parttól mindig ugyanoda tudunk dobni. Azért egy erőgumi hurok, és nem a főzsinór van a klipszben, hogy kíméljem a zsinórt a kiakasztás helyén. Így egy kis plusz rugalmas felület tartja vissza zsinórt a merev klipsz helyett. Döntenem kellett, méghozzá gyorsan. Mivel elkövettem azt a hibát, hogy nem volt jelölve a zsinór a klipsz helyén (ezt ne kövessétek el, ha nagy halat foghattok), a durvább megoldást választottam. Előrementem, amíg csak lehetett, és a botot erősen tartva próbáltam megfordítani ellenfelem, miközben a spiccet a vízfelszín alá nyomtam. Pár másodperc után egy távoli fejrázást követően nyertem talán 1-2 métert, de végre tudtam tekerni az orsón. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem apró hallal lesz dolgom, azonnal gombóc ugrott a torkomba. Nagyon óvatosan próbáltam centimétereket nyerni, és közben abban reménykedtem, hogy nem indul meg ismét a nyílt víz felé. Nem így lett, ellenfelem ellentámadásba lendült és szinte egyhuzamban vette vissza mindazt a zsinórt, amit megszereztem tőle. Nem volt más választásom, egy hirtelen mozdulattal szinte kitéptem az erőgumis kiakasztást, szabad utat engedve most már a fárasztásnak. Az első percek szinte csak huzavonával teltek, közben szétterült az arcomon a mámor érzése. Minden horgászat előtt ezekről a pillanatokról álmodok, amikor nem pusztán az a tét, hogy a horog jól ült-e a hal szájában, hanem amikor egy gigászi erő szinte végletekig feszíti a szereléket, és bármelyik pillanat ott hordozza azt is, hogy alulmaradhatok.
Kellett húsz perc, mire a stég közelébe tudtam irányítani a halat, itt újabb problémát okozott a „rutin, meg az évek”. Parti nádfal felé, stég alá, mindenfelé próbált menni. Vesztett azonban már annyit az erejéből, mire ide kiért, hogy ezeket a trükköket meg tudtam akadályozni. Ilyenkor áldás egy feederbot. Rugalmas íve szinte felmorzsolja a védekező hal erejét, minden egyes ilyen hirtelen fejrázás vagy irányváltás csak tovább gyengíti, miközben a bot reagálja le a mozgást, és a zsinór már szinte nem mozdul a dobról. A hal végül - megadva magát sorsának - felfekszik a vízre.
A halastóból telepített törzsállomány jó része sosem tapasztalt horgot vagy horgászt, ezért érthetően nyugtalanul viselkedtek a számukra ismeretlen helyzetben.
Közben a szemfüles olvasók észrevehették, hogy nem mindig ugyanolyan az öltözékem. Ez is apróság, de kezdek rá odafigyelni. Bár semmi bajom magammal, egy halas fotón nem néz ki jól a fürdőnadrágos horgász. A parton viszont elviselhetőbb, ha nem vagyunk mindig felöltözve. Legyen egy póló a kezünk ügyében, amit a tökéletes fotó kedvéért magunkra kaphatunk!
Energiával feltöltődve csaliztam újra mindkét botomat, és szemem előtt még mindig az előző fárasztás jelenetei forogtak, amikor ismét botgörbítős kapás jelezte, újabb érdeklődő is jelentkezett a halolajos pelletre (illetve ekkor épp egy halolajos és egy narancsos volt egymás mellé téve). Szinte hihetetlennek tűnt, de ismét egy nagyobb halat fárasztottam. Mi jöhet még ennél több? De jött, méghozzá a másik boton. Ahogy kell, elhúzta valami, és nem is akarta engedni. Pihenő családomat riasztva a botot feleségem kezébe nyomtam és gyors instrukciókkal láttam el. „Szoríts kicsit a féken!” Brrrrrrrr… „A másik irányba!” Miközben én büszkén fárasztottam, Ő csajosan félig felemelt bottal orsózta kifelé. Kérdeztem, mi lehet, de azt mondta, lehet, hogy semmi, mert nem rángatja, ahogy szokta, csak messze van. Mire sikerült megmeríteni a halamat, ő is a part közelébe terelt valamit. Örültem nagyon, mert sikerült ismét egy szép nagy halat matracra tennem, talán ez is lesz 10 kg, de csak betakartam és a gyerekekre bíztam, akik hangyaszorgalommal öntözték és takargatták. Mentem vissza meríteni a feleségem halát. Kiemelve tovább örvendezett, hogy ezt Ő fogta, és sokkal nagyobb, mint az enyém!
Volt még egy óra a tervezett horgászidőből, de a pillanat annyira magával ragadott bennünket, hogy egyszerűen nem akartuk folytatni, itt kellett abbahagyni. Egymás szavába vágva meséltük, milyen érzés volt a legnagyobb pontyunkat megfogni, miközben a gyerekek kifeküdtek a stégre és a felhőkről meséltek egymásnak. Így lett egy pihentető, frontokkal gazdagított, napozós, játszós családi pecából az egyik legjobb horgászat, amit eddig átéltem.
Varga János (GRD)
