Az első részben elmeséltem a „rögös úton” való elindulásomat, megemlítettem az általam használt felszereléseket, hasznos kiegészítőket, valamint a nagyméretű, bojlis merítőhálók előnyeiről is szót ejtettem. Ahogy azt már korábban ígértem, a további fontos részletekkel és tapasztalatokkal folytatom a sort. Azt is mondhatnám, hogy most következik a téma „leghalasabb” része.
Hajszálon múló igazság
Az etetőanyag és a csali. Úgy gondolom, ez a legegyszerűbb része a történetnek, sőt, valamelyest még „pénztárcabarát” is. Sajnos a Zsitva egy törpeharcsával „fertőzött” vízterület, ezért teljes mértékben mellőzöm a puha, túl aromás vagy oldódó csalik és etetőanyagok használatát, pláne a meleg nyári időszakban. Etetés és csalizás céljából kizárólag takarmánykukoricát használok. Azzal csalizok, amivel etetek. Az elkészítése is roppant egyszerű: 24-48 órát előáztatom az anyagot, majd ezt követően megfőzöm, ügyelve arra, hogy a szemek ne nyíljanak szét, és ne legyen túl puha a szemes. Nem csak a törpék jelentenek valós problémát, a népes keszegállománnyal is meggyűlhet a bajunk. A nagyobb, keményebb szemeket nyilván nem tudják szétszedni és lenyelni a kisebb jószágok, viszont úgy vélem, hogy tovacipelhetik, ergo széthordhatják az etetést. Szeretem a pörgős keszegezéseket, viszont ez most nem erről szól, az áhított nagyvadat bizony ki kell ülni.
Aki keres, az talál
Lényeges a víz és a meghorgászni kívánt terület ismerete. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a pontyjárta részeket érdemes vallatni. Többen is hívei a hosszas szoktató etetéseknek, míg mások, akik jól ismerik a vizet, inkább keresik a halat és csak alkalmanként szórnak némi csalogató anyagot a horog köré. Sokáig magam is szentül hittem az etetett helyek erejében, aztán időközben a tapasztalatok elkezdtek egészen mást mutatni. Szisztematikusan kerestem a jónak vélt területeket: egyrészt, ahol sejtettem valamilyen táplálékbázisokat a pontyok számára, másrészt pedig ahol a halak búvóhelyre találhatnak. Ezek lehetnek az említett nádasok, bokrok, akadók, valamilyen tereptárgy, de akár kiterjedt hínárosok is. Előfordult, hogy egy szép nyári reggelen az érkezésem után hamar bevetettem az egyik készségemet. Ráetetni még nem is voltam hajlandó, amíg a másik végszerelék nincs a vízben. Épphogy összeraktam a másik pálcát és csaliztam (volna) fel a horgot, megszólalt a nyeletőfék. Mondanom sem kell, nem hittem a fülemnek. Kis idő alatt megszelídült és a merítőmben pihegett a hármas forma nyurga tükrös. Annyira ott volt a hal, hogy elegendőnek bizonyult a csali jelenléte, rögtön megérezte és magáénak akarta tudni azt. Ritka, talán százból akad egy ilyen alkalom, viszont a tömérdek mennyiségű elszórt kukoricával szemben mindig többre tartom a „jókor lenni jó helyen” elvet. Nekünk is több marad, illetve attól sem kell tartanunk, hogy valaki ráül a „helyünkre” potyázni.
A sötétség leple
A fények fogytával mintha egy másik világba csöppennénk, felpezsdül az vízi élővilág. A nap lassan lebukik a horizont alá, a levegő is hűvösebb lesz, a horgászok pedig hazamennek. Legalábbis a legtöbbjük. Remek lehetőség ez a tapasztaltabb, óvatos halak számára, hogy elinduljanak táplálékszerző körútjukra. Értelemszerűen ez sem szentírás, mi több, a nappali órák is adtak jó halakat, viszont a vad nyurgákat kivétel nélkül a sötétség leple alatt sikerült elejtenem. Lehetett az közvetlenül napnyugta után, éjjel egy óra tájékán vagy éppen hajnali háromkor is, mindig a sötétség órái adták a legszebb vadpontyokat. Ugyan a fiatalabb kagylófalók nappal is csipegettek, de nem úgy az öregebbje. A kapások zöme egyértelmű, elemi, húzós. A megszokott módon éjjel is próbálnak a nádas vagy bokrok közelébe férkőzni, esetleg átbújni ezek alatt, és sikerrel is járnak, ha csak nem tartunk ellent egy jól összehangolt, erős felszereléssel. Napközben a látási viszonyok miatt jobb esélyekkel indulhatunk csatába, persze sötétben is létezik erre megoldás. A fejlámpafényben felettébb jól láthatóak a különböző színes, rikító színű zsinórok, ezáltal követni tudjuk ellenfelünk útját és gyors irányváltoztatásait. Aki gyakran horgászik sötétben kemény, akadós pályán, annak mindenképp ajánlom ezt a figyelmébe.
A harmadik és egyben utolsó részben mesélek az emlékezetesebb pillanatokról, a kellemes meglepetésekről, a fogásokat színesítő bónuszhalakról, az értékrendről is szó esik, végül pedig a lábunk előtt heverő kincsekre hívom fel az olvasók figyelmét.
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
