Bíbor folyó

Bíbor folyó

Ősz. Mindenkinek más húrt pendít meg a lelkében. Ünnepek, emlékezés vagy egyszerűen csak az ezerszínű világra csodálkozás juthat eszünkbe. A nappalok rövidülnek, reggelente fázósan húzzuk össze a kabátunkat. Kellemes kalandok azért ilyenkor is érhetnek bennünket. Nem érdemes még szögre akasztani a horgászmotyót.

Az ősz ebben az évben megfricskázott bennünket. Hiába vártuk a morcos, deres reggeleket, a hűvös északi szelek tőlünk jóval távolabb kergették egymást. Nekünk maradt a langyos, simogató, szőlőt érlelő ősz. Az idő csak az estéken, hajnalokon szigorított kicsit a ruházatunkon. Úgy gondoltam, ki kell használnom minden napsütötte percet, hogy szép emlékeket gyűjtsek a hosszú téli estékre. Egy novemberi hétvégén - bár családi programra voltam hivatalos - bedobtam a kocsiba a feederbotjaimat is, „sosem lehet tudni” alapon. Az érkezésem koraira sikeredett, így még volt szűk két órám, hogy meglátogassam egy régebbi horgászhelyemet. Ebben az évben hűtlen voltam hozzá, hiszen felé sem néztem. Annyi, de annyi helyre szeretne eljutni az ember, hogy a végén elhanyagolja „jó öreg”, bevált részeket. Ideje bocsánatot kérnem, talán nem neheztel rám.

Az ősz ecsetjével festve

A tározó gátjára felhajtva már nem a megszokott, nyári hangulat fogadott. A hajók, vitorlások téli pihenőre vonultak. Helyükön most vadréce csapatokat ringatott a víz. Ők is hangoskodtak kicsit, de mi ez a ricsaj a nyáron tapasztalthoz képest? Inkább zene a városi forgataghoz szokott fülnek. A víz már kezdett visszahúzódni téli szálláshelyére. A partvédő kövezésre tapadt moszatok kiszáradva, mint a tilolt kender csüngtek alá. A víz felszínét sok helyütt vízbe halt fák mementói törték át. Ég felé nyúló karjukon szürke gémek, nagy kócsagok lesték az óvatlan kishalakat. Még körülbelül két hét, és beáll a tó téli szintje. Paradicsom lesz ez a rablóhalra horgászóknak. Talán majd én is kinézek. Most azonban békésebb halakra pályázom. Az erőmű előtt elkanyarodva pár perc múlva a már ismerős lejáró előtt parkoltam. Az idő nem múlt el nyomtalanul a keskeny földút felett. Esélye sem volt, hogy autóval közelítsem meg a kiszemelt horgászhelyet. Semmi gond. A feederezéshez kevés motyó is elég. Felnyalábolva a botokat, ágasokat, vállamra vetve a horgásztarisznyát elindultam a víz felé. A Tiszának jellegzetes illata van. A vízhez közeledve lépésről lépésre töltötte meg orromat az ismerős illat. A tengerészek állítólag messziről megérzik a sós tengeri szellő illatát. Nekem is volt szerencsém magamba szívni azt a furcsa, valóban sóra emlékeztető illatot, de ez más. A folyó lehelete sokkal „súlyosabb”. A víz édeskés íze, a folyót vigyázó ártéri erdő fáinak üde frissessége keveredik a kiöntésekben megragadt élet elmúlásának nehézkes szagával. Sok, messzi tájra került hazánkfia emlékében él. Mesélik, hogy egy viharos időkben messzi idegenbe menekült halász betegágyán csak annyit kért, még egyszer érezhesse kedves folyója illatát. Szép történet, de hogy valóra vált-e kívánsága, arról már nem szól a mese.

Amíg gondolataim kalandoztak, lábaim sietősen vittek egyre közelebb a parthoz.

Horgászhelyem

Horgászhelyemen a part és a víz nem kerül közvetlen kapcsolatba. Egy igen meredek rézsűn kell előbb leereszkedni. Normál esetben a folyó és a meredély között egy lankás részre fut ki a víz. A leeresztésnek köszönhetően ez a vízszintes rész most eltűnt, kicsit kényelmetlenebbé téve a horgászatot. A víz haragosan, örvényeket vetve mardosta a partot. Csak ő maga tudta, hová rohan ily sebesen. Egy partoldalba szúrt ágason látszott, hogy előző naphoz képest közel két métert jött feljebb a víz. Jó hír viszont az, hogy nem egy áradástól zavaros lötty hömpölygött tova, hanem egy letisztult, csupán lehullott falevelektől „koszos” víz iramodott meg. Az ágasokat leszúrtam, majd a botokat vettem kezelésbe. Egy videofilmen lestem el azt a folyóvízi szereléket, amit mind a mai napig szívesen használok. Egyszerű, olcsó, de hatékony. Ezen a helyen mindhárom kitételnek fontos szerep jut. Egyszerűen elkészíthető, így nem kell sokat bajlódnom vele. Olcsó, így ha beszakadok, nem ér tetemes kár, és végül hatékony, amit az eddig horogra kerített halak bizonyítottak. Az elkészítése a következő: Kötök dupla nyolcassal egy körülbelül 60-80 centis végfület. A csomótól úgy 30 centire az egyik szárát elvágom, így kapok egy hosszú és egy rövid szárat. A rövidebb szárra kerül az ólom, a hosszabbikra pedig a horog. A rövidebb pórázon fekvő ólom fixen rögzíti a hosszú előkén táncoló csalit. A méretek megváltoztatásával tetszés szerint alkalmazkodhatok a változó körülményekhez. Ezzel a szerelékkel elsősorban a fenék közelében keresgélő halakat lehet becserkészni. Márnát szerettem volna fogni, őkelme pedig az aljzaton porszívózva szerzi táplálékát, ezért ez a szerelék pont megfelelt. Előkével nem foglalkoztam, a horgot direktbe kötöttem. Az etetőkosárról is le kellett mondanom, hiszen etetőanyagot sem vittem magammal; egy 50 grammos tányérólom került a szerelék végére. Ha akadót fogok és az egész cejg odavész, pillanatok alatt újat tudok készíteni, és csupán egy ólom-horog kombinációm bánja a kalandot.

Szerelékem

Mindkét botom ólma a sodorvonalnál csobbant a vízbe. A nyitott orsóról peregve szaladt a damil, majd megállapodott a közel 6 méteres vízben. Kényelmesen elhelyezkedtem a diszperzites vödör tetején, és vártam. Tetszett ez a mázsányi cucc nélküli horgászat. A botok nyele biztonságos közelségben, a finoman behajlott spiccek éberen vigyázták a mélységbe száműzött csalit. Nyugalom ereszkedett rám. A vízen vitorlázó faleveleket néztem. Egy hosszú út végéhez közelednek. Tavasszal, mikor a nap melegétől még mint rügy kipattannak, nem tudják, hogy nyáron az éltető fényt dolgozzák fel, hogy ősszel megfakulva, mégis színpompában hulljanak az elmúlásba.

A fák ezekkel az örvények hátán forgó levelekkel üzennek, ideje készülődni a télre. Az egyik ilyen kis hírvivő pont az én damilomat szemelte ki egy kis pihenőre. Úgy tűnt, megunta az egyedüllétet, mert egyre több társa csatlakozott hozzá. Nem szívesen zavarom meg mások társalgását, de az egyre jobban remegő botvég miatt közbeléptem. Megemeltem kissé a zsinórt, mire szétszaladt a díszes társaság. Méltatlankodva úsztak tovább, hogy távolabb egy vízre hajló faágon újra összegyűlve folytassák a disputát. Mosolyogva szemléltem őket, ám egyik botom spiccén remegés futott végig. Felélénkülve, bevágásra készen közelebb húzódtam. Vártam a folytatást, de úgy tűnt, ennyi volt. A bot hegye mozdulatlanul vigyázta a csalit. Adtam még öt percet magamnak, bár gondoltam, valaki lelophatta a horogra tett falatot. Hogy erről meggyőződhessek, lassan elkezdtem felcsévélni a zsinórt. Mintha valaki lenne a horgon! Néhány tétova meglódulással jelezte, nem tetszik neki az eljárás. Arra nem tellett erejéből, hogy komolyan megdolgoztassa a botot, csupán a spicc remegéséből következtettem, megvan a torkoskodó. Hamarosan egy gyönyörű magyar bucót pillantottam meg. Szegényke igen mélyen elnyelte a horgot, így horogszabadításra nem is gondoltam. A damilt elvágva reménykedtem abban, talán túléli a kalandot, hiszen fokozottan védett halról van szó. Igazi őshonos, bennszülött halunk ő, aki le sem tagadhatná, hol él a legszívesebben.

Egy kis magyar bucó volt az első vendégem

Új horog került a szerelékre, majd a vízbe. Bíztam benne, hogy csak az én szerencsém és a kis bucó szerencsétlenségének volt köszönhető a találkozás, és több testvére nem fog jelentkezni.

Fázósan összébb húztam magamon a kabátot. A folyóparton csalóka még a napfény is. A horgászat kezdetekor leszúrtam egy kis pálcát a víz széléhez, hogy lássam, mennyit árad a folyó, ideje volt rápillantani. Az idő múlását a vízszint emelkedése is mutatta. Ha ilyen iramban jön a víz, 2-3 nap múlva elmossa még az emlékét is annak, hogy itt ültem. A szemközti kőrugany sem tudott már lélegzethez jutni. Nyáron, alacsony vízállásnál a kőspiccről remekül lehet úsztatni, most azonban félig már víz alá került a régebbi emlékekkel együtt.

Víz alá temetkezve a rugany

A halak nem nagyon akartak zavarni az elmélkedésben, de mintha az egyik bot spicce bebólintana. Mit bebólint, indul maga a bot is! Hohó, ennek fele sem tréfa! Kihegyezett horgász ösztönnel kapok a lelépni készülő bot nyele után. A bot szépen görbülve közvetíti a mélyben dolgozó izmok erejét. Halam a sodrással szemben tempózik, a vékony kanóc szépen szeli a folyó hátát. Élvezem a mutatványt, szeretem, ha nem egyértelműek az erőviszonyok. Ha ügyes az ellenfelem, és akadót keres, nincs esélyem. Konokul a mederhez tapadva úszik, nem kapkod. Kapkodásra nekem sincs okom, érzem, hogy nem vagyok esélytelen a vékonyka damillal. Egy-egy komolyabb lendületnél megnyekkent az orsó fékje is, de tartós muzsikára nem kényszerült. A bot rugalmassága szépen levezényelte a hal komponálta szimfóniát. Egyre rövidebb pórázon sétáltattam. A vízben egyszer csak megvillant egy karcsú test. Márna! Hát csak összefutottunk?!

Szép emlék

Kézbe vettem a merítőt, és óvatosan a fáradt test alá toltam. A kimerült márna megadóan tűrte a horogszabadítást. A horog a csókos alsó ajkát szúrta meg, biztos akadást biztosítva. Hihetetlen, milyen kecses, mégis erőt sugárzó ez a hal. Nemhiába tartják a folyók urának, méltó erre a kitüntető címre. Kifogása ünnepnap a horgász naptáramban. Nem vágytam többre aznap, így összepakoltam. Felnyalábolva a horgászmotyót, még egy utolsó pillantást vetettem az egyre feljebb nyomakodó vízre. Nem hittem volna, hogy ma így elkényeztet, de köszönet érte. A lemenő nap bíborba vonta a kanyarban eltűnő folyót, így legszebb arcát mutatva búcsúztunk el. A folyó sietett a maga választotta úton tovább. Sokszor fogom még ezt az utat keresztezni. Remélem.

Legközelebb ismét találkozunk!

Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Polyák Csaba, Bajzáth József

* Amennyiben nem jelennek meg a kommentek, úgy szükséges a böngészőben bejelentkezni a Facebook profiljukba!

10másodperc múlva átirányítunk a fizetési felületre.