Szeptember közepén, végén, amikor folyóvizeink hőmérséklete csökkenésnek indul, egyszer csak innen is, onnan is – legtöbbször véletlen – márnafogásokról szóló hírek érkeznek. Amikor aztán már az általam vezetett gumicsalit is márna veszi fel, eldöntetett, irány márnázni, irány a Maros!
Ritkán fogok, fogunk márnát itt, Szegednél az Alsó-Tiszán, így különösen fontos, hogy amikor végre előkerülnek, akkor ne késlekedjünk, hanem próbálkozzunk célzott horgászatukkal. A napokban egy köves aljzatú területen pergetve határozott kapás jelentkezett, majd a fárasztás végén csodaszép márna került a csónakba. Nem volt vitás, a kényelmes csónakot a parti kövekre cserélem, és irány a Maros!
Jó ideje horgászom a szegedi Tiszán és a Maros legalsó szakaszán, célzottan márnát a nagyobb folyón nem sikerült fognom, azonban pontyozás, keszegezés közben, illetve újabban pergetés közben be-beköszön egy-egy darab, ám ha több márnára vágyom, akkor irány a Maros. Halban szegényebb víz és nehéz meghorgászni, ám a partjain lévő csend és nyugalom kárpótolja az ide tévedő horgászokat. Csónakomat pár éve egy felsőbb szakaszra költöztettem, így marad a parti horgászat, ami plusz kihívást is tartogat, nincs ugyanis túlzottan sok megközelíthető parti horgászhely. Én is csak ilyenkor, szeptember közepétől október végéig látogatom és az elmúlt években mindössze 2 olyan helyet tudok használni, amely hellyel-közzel kényelmesen elérhető és még hala is van.
Évekkel ezelőtt még teljesen máshogy kerestem a Maros márnáit, etetés nélkül, darabosabb gilisztával, esetleg 8-10 szemes csonticsokorral csalizva jártam a vizet csónakkal, és egy-egy tudott vagy vélt márnás helyen 15-20 percet elidőzve vadásztam rájuk. Eredményeimre nem panaszkodhatom, ám strapás és csónak nélkül nem művelhető ez a módszer, illetve egyéb halfajok nem kerültek horogra, vagyis ha nem találtam a márnát, akkor bizony élmény nélkül és lógó orral tértem haza. Már ekkor is irigykedve néztem a dunai pecásokat, akik sok-sok márnát fogtak, és egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy bizony ezt nekem meg kell tanulni, ki kell próbálni. El is jutottam a Dunára, több szakaszán is horgásztam, és mivel a sikeres, jó pecákat nemegyszer teljes kudarc követte, ráébredtem, hogy a dunai horgászat se fenékig tejfel, és bizony az fog jól, aki sokat tud ugyanott horgászni. Nekem legközelebb a bajai szakasz esik, no de az is másfél óra autózás, mostanában pedig nem tudok egész napokat elcsavarogni pecázni. Ennek ellenére azért meg-megjelenek a Duna partján, hiszen beleszerettem abba a vízbe is, ám a Dunán tanultakat elkezdtem beépíteni az itthoni horgászataimba, és nem is kellett csalódnom.
A Tisza és a Duna nagyon különböző két víz, hiába hasonlóbb a fizikai méretük, ám a Maros sok esetben nagyon-nagyon ugyanolyan, és halai is ugyanúgy viselkednek. Ami viszont szembetűnő különbség, hogy a három vízből a legkisebb az, amely a leghektikusabban viselkedik, nagyon ritkán kristálytiszta, már egy kisebb esős időszak után is hajlamos méternyit áradni, könnyen horgászhatatlanul barnára zavarosodik, így a vízállásjelentést – ha horgászni készülünk – illik naponta nyomon követni. Makói vízmércén a bőven mínuszos értékek a biztatóak, legjobbakat -50 cm-es vagy ez alatti vízállásnál horgásztam így, ősszel. Erős sodrása és jellemzően kemény aljzata miatt a mederbe bejuttatott etetőanyag másodpercek alatt messzire szalad, így horgászhelyünket úgy kell megválasztani, hogy valami mederbeli akadó, kőszórás megállítsa etetésünket. Ez a mederalakulat a halaknak búvóhelyül is szolgál, így mindenképpen előnyös. A víz átlagmélysége a tiszai torkolat feletti 4-5 km-re vonatkoztatva 3-4 m. Vannak mélyebb, akár 8 m-es vizek is egy-egy rövid szakaszon és méteres surranók is, nekem az átlagos, 3,5-4 m mélységű kövezések váltak be leginkább. Sokszor az előttünk lévő víz mélyebb része a lábunk előtt, 4-5 méterre van, a mederben már sekélyebb, homokos aljzattal találkozunk, ahol rohan a víz. A kellően nagyméretű kosarat ugyan ott is meg tudjuk állítani, ám nekem számottevő zsákmányt nem, inkább csak különleges halacskákat adott: bucót, küllőt, gébet. Én azokat a helyeket kedvelem, ahol a 80 grammos kosár elég, ez még kényelmesen kezelhető számomra és a kisebb halak fárasztásánál is érzek valami rúgkapálást a zsinór végén.
Három éve történt talán, hogy egy dunai horgászatból hazaérkezve, a hirtelen felszabaduló másnapot kihasználva egy az egyben a dunai felszereléssel érkeztem a Maros partjára. Még bekevert etetőanyag is volt szűken elegendő mennyiségben, valamint 2-2,5 dl lefojtott csonti is maradt előző napról. Megvallom őszintén, végignézve a 250 gramm dobósúlyú botokon, 20-as fonott főzsinóron, a féltenyérnyi etetőkosarakon kissé el is szégyelltem magam, szinte tájidegennek éreztem magam az ismerős partokon. Nem is szereltem fel, csak az egyik botot, majd a táska mélyén örömmel vettem kézbe egy odakeveredett szolidabb méretű, 95 grammos kosarat. Mindenesetre az itt nagynak számító kosár az előző napi 150 grammoshoz képest felüdülés volt, szinte jó volt vele pecázni. Az igazi alapozást el is hagytam, mindössze 3 kosárral tettem be a parttól 2 bothossznyira, nem akartam szétbombázni a vizet, így is rettenetes csobogásnak éltem meg a tevékenységet. Felcsaliztam, lekuporodtam a kövekre és felkészültem arra, hogy a dióverő felszereléssel kapásig sem jutok. Nem így történt, meglepetésemre már a második „éles” bedobás után mozdult a spicc, majd kisebb ütések után egyértelműen rácsimpaszkodott valami. Nem is vártam, odahúztam neki egy embereset. Szegény keszeg azonnal felcsobogott a víztetőre, elkalkuláltam magam, hiszen a fonott zsinór nem nyúlik, emellett csak 8-10 m-re dobtam az előző napi 35 m után. Mindenesetre megérkezett az első bagolykeszeg, amelyet több társa követett, igazolva a módszer működőképességét.
Bő másfél óra után megritkultak a kapások, így finomítottam az előkét, a 20-as helyett lejjebb mentem 16-osra, továbbá kisebb horog, kisebb csali került fel. Apró, birizgálós kapást váltottam halra, egy küllő érkezett. „Elfogyott előlem az érdemi hal, lassan pakolhatok”, járt a fejemben az újabb apró pöccintések láttán. Bevágás helyett most már csak ráemeltem a botra, ám válaszul egy olyan húzást kaptam, ami felállított a parti kövekről! Nyújtózkodtam-nyújtózkodtam én, a fék is megszólalt, de olyan vehemensen indult világgá a megakasztott hal, hogy pillanatok múlva megkönnyebbült a végszerelék, megtépett a hal, amelyet egyértelműen márnának gondoltam. Fel is lelkesültem, visszakerült a vastagabb előke, nagyobb horog, ám hiába ültem még fél órát, nem jutottam kapásig. Szedelőzködni kezdtem, az etetőanyag is elfogyott, pakolásztam, néztem is a botot, meg nem is, amikor villám csapott a békés partba, csörögve borult a bottartó ágas, indult a bot, a levegőben fogtam meg a végét. Hiába volt a vastagabb előke, mire felfogtam, mi történik, a hal már messze járt, a bot pedig kiegyenesedve pihent a kezemben. Ezt az első horgászatot követte a második, majd a harmadik, és lassan-lassan finomodott a technika, aminek kiindulása a dunai tapasztalat volt, de a helyi viszonyokra adaptálva vált igazán sikeressé.
Nézzük, miben egyezik, és miben különbözik a két folyón való horgászat, vagyis mit kellett változtatnom, hogy jobban működjön ez a fajta peca a Maroson. A botok, vagyis a bot maradt ugyanaz, mint amit a Dunán használok: 3,6 m-es 250 grammos dobósúllyal, ám itt elég a legérzékenyebb spicc. Mivel a horgászott helyek tulajdonsága olyan, hogy szinte láb alá kell dobni, csak egy bottal horgászom, a második bot szinte csak útban van, jobban, pontosabban megy a peca, ha csak egyfelé kell koncentrálnom. Mert bizony itt koncentrálni kell, ha márna érkezik, az bizony felkapja a horgot és ez egy 6-8 méterre lévő végszereléknél igencsak markáns húzással jelentkezik. Főzsinórként 25-ös monofil zsinórt használok, ám ebbe is kötök egy 15 cm körüli, 14 lbs erősségű erőgumit, így sokkal kevesebb előkém szakad. Az előke 22-es vagy 20-as, a horog inkább kisebb, mint nagyobb – legtöbbször 8-as méretű –, de erős, vastaghúsú változat, ami a márnát is megtartja, de még a keszegek kisebb szájába is belefér. Etetőkosárból több űrméretűt használok, jellemzően 80 gramm, esetleg egyes helyeken 60 gramm önsúllyal. Alapozó etetést nem szoktam alkalmazni, inkább a nagyobb kosárral kezdek és 4-5 percenként dobok újat, majd amikor megérkeznek a keszegek, és 1-2 percenként újat kell dobnom, akkor lejjebb veszem a kosár méretét. Egy horgászat során többször is változtatom a kosarakat, mindig igyekszem elérni azt, hogy folyamatosan legyen előttem egy etetési sáv, de az koncentráltan csak a horgom körül képződjön. Így például ha elaprózódik a hal, de folyamatosan, a kosár beérkezését követően azonnal van kapásom, visszakerül a nagyobb etetőkosár, a horogra pedig kukorica vagy tűzhető pellet kerül, majd rávárok kicsit a darabosabb halra. Ilyenkor egyébként inkább nagyobb keszegek, egy-egy eltévedt ponty jelentkezik, a márnák, ha megérkeznek az etetésre, elmarnak minden egyéb halat a környékről.
Mivel jellemzően rövid horgászatokra jut időm, hatványozottan számít a bejuttatott csalogatóanyag minősége. Nem kell sok belőle, ám az jó legyen! Én a másfél kilós kiszerelést elfelezve két horgászat alatt használom el, kerül még bele ugyanannyi föld, 1 doboz csemegekukorica és minimum 2 dl, de akár 3 dl fullasztott csonti is. Nálam sokkal eredményesebb horgásztól hallottam és lopom is a megfogalmazást. „Amikor úgy érzed, túl sok a szemes és élő anyag a kajádban, no, akkor még tegyél bele egy kicsit, és a márnának akkor fog tetszeni!” Természetesen ez így feederkosárral juttatható csak be és akkor, ha valóban jó minőségű, kellően tapadós folyóvízi etetőanyagot használtok.
Amennyiben jó helyet választottunk, és a halak is étvágyuknál vannak, már a második-harmadik dobásra lehet kapásunk. A Maros folyó tipikus hala a márna mellett a bagolykeszeg, elsőként ők szoktak jelentkezni, de akadhat a horgunkra karikakeszeg, dévér is a márnák mellett. A különleges halacskák megjelenése ritkán hoz jó pecát, az ujjnyi küllő, ilyen-olyan gébek, bucók, esetleg durbincsok között ritkán fogtam márnát. Mivel 2-3 órás pecáról és parti pecáról beszélünk, ilyenkor sincs más lehetőség, végighorgászom becsülettel az időt, ám a következő alkalommal másik horgászhelyet keresek. Amikor viszont a keszegek mellett egy-két márna is jelentkezik, bízhatunk abban, hogy napról napra egyre jobban fog teljesíteni a helyünk, hiszen kevés horgász járja a Maros-partot, így a halak gyorsan megjegyzik, ha egy-egy szakaszon táplálékot találnak, így a környéken ütnek tanyát. A szoktató etetést ennek ellenére nem művelem, maximum a horgászat végén megmaradó kevéske etetőanyagot juttatom a vízbe kemény gombócokká formázva, hogy a későn érkező vendégeknek is jusson valami elemózsia, hátha másnap is visszatérnek.
Sokkal kevesebb hala van már a Maros folyónak, mint akár csak 4-5 évvel ezelőtt, ám ha nem keseredünk bele a horgászatba és nem csak a körülményeket okoljuk, hanem hajlandók vagyunk újítani, megújulni, akár más vizeken szerzett tapasztalatainkat adaptálni, szép fogásokat könyvelhetünk el. Sőt, a folyócska vadregényes partjai és az a nyugalom, ami az őszi horgászatok alkalmával megélhető, kárpótolhat minket akkor is, ha a zsákmány szerényebbre sikerül.
Kiss Gábor
