Bizonyára mindenki átélt már legalább egy olyan napot, amikor úgy érezte, hogy aznap minden és mindenki összeesküdött ellene, valahogy minden balul sül el, folyamatosan akadályba ütközik, azonban a nap végén mégis történik valami jó, és annak hatására a sok bosszúság hirtelen köddé válik. Ez az élethelyzet esetenként a horgászatban is megjelenik. A horgászat önmagában is egy bizonytalan hobbi, a siker soha nem garantált. A jó eredményért bizony sokszor meg kell küzdeni, legyőzve időjárási, földrajzi, logisztikai, stb. problémákat. Már sejthetitek, hogy egy ilyen bevezető után ez az írás nem egy tökéletesen megszervezett, flottul lezajló horgászatról fog szólni. Épp ellenkezőleg…
Eddigi horgászataim során leginkább a telepített tavakat vallattam, vadvízre csak nagyon ritkán merészkedtem. Kiszámíthatatlannak, megfejthetetlennek és körülményesnek tartottam természetes vizeken való horgászatot, de mivel manapság egyre gyakrabban rendeznek a vadvizeken, így a Dunán is versenyeket, úgy gondoltam, ideje megismerkednem a folyóvízi horgászat rejtelmeivel is.
Kb. 1 éve barátom invitálására már kipróbálhattam a dunai horgászatot. Remélni sem mertem, hogy már az első alkalommal sikerem lehet, de tanácsait megfogadva pár óra alatt sikerült fogni három gyönyörű márnát, aminek rendkívül örültem.
Most úgy gondoltam, eljött az ideje annak, hogy egyedül próbáljak szerencsét ezen az általam kevésbé ismert vízen. Azóta több publikációt elolvastam a témában, illetve gyakorlott folyóvízi horgászoktól igyekeztem minél több információt beszerezni a siker érdekében. Érdekes volt hallani, hogy míg a telepített tavakon való horgászatnál az etetőanyagok, csalik variációjának részleteiben már lassan elvész az ember, itt szinte mindenki azt tanácsolta, hogy ne bonyolítsam túl a dolgot, inkább az egyszerűségre törekedjek.
Ezen információk birtokában indultam el egy vasárnap reggel az első önálló dunai horgászatomra. Ekkor még nem is sejtettem, mi vár rám aznap. Mindenekelőtt a közeli horgászboltot vettem célba élő anyag, valamint napjegy beszerzése céljából. Itt szembesültem a nap első megoldandó problémájával. Az eladó ugyanis közölte, hogy csak az ercsi Duna-szakaszra tud napijegyet adni, a fővárosi szakaszra nem. Bosszankodtam, de mivel mindenképp arra a helyre akartam menni, amit korábban megismertem, nem tehettem mást, fel kellett keresnem egy távolabbi horgászboltot. Ez a kis kitérő majdnem egy órát vett el a tervezett horgászidőmből.
Miután végre beszereztem a napijegyet, rögtön a horgászhely felé vettem az irányt. Megérkezve örömmel konstatáltam, hogy a kiszemelt horgászhelyet nem foglalták el, így sietve fel is építettem a bázisomat.
Az etetőanyagot én nem közvetlenül a horgászat előtt keverem be, hanem mindig a horgászatot megelőző napon, mert ez biztosítja a számomra megfelelő állagot. Így tettem jelen esetben is. A beszerzett információk alapján egy világos színű, kukorica alapú és édes, valamint egy sötét színű, hallisztes etetőanyaggal készültem. Az etetőanyag végső nedvesítését már a parton végeztem el, majd a homogén állag elérése céljából törőszitán áttörtem.
A csali elsősorban csonti, másodsorban giliszta volt. Abban bíztam, hogy, ha nem sikerül elcsábítanom a márnákat, akkor talán sikerül pár nagy testű dunai dévérkeszeget, vagy szerencsés esetben pontyot elcsípni.
A végszereléket semmiképp nem akartam túlbonyolítani. A legutóbbi horgászatom során 3-4 unciás etetőkosarakkal horgásztam, így most is ezekkel terveztem horgászni a parttól kb. 20 m távolságra. Ilyen távolságban még meg tudom állítani a 3-4 oz súlyú kosarat. Legalábbis ekkor még úgy gondoltam…
A medret tarkító kövek, kagylók okozta sérülések elkerülése miatt pedig a fonott horogelőke mellett döntöttem, mely 50 cm hosszúságú volt.
Meggyőződésem, hogy a pontos horgászatnak vadvizen is óriási jelentősége van, ezért az alapozást, illetve az első dobásokat kiakasztott zsinórklipsszel végeztem.
Már az alapozó dobások közben feltűnt, hogy valami nincs rendben. Már érkezéskor szemet szúrt, hogy a folyó vízállása magasabb, mint amikor először itt jártam, és a sodrás is jóval erősebb. A 3 unciás kosarat pedig úgy sodorta el az áramlat, hogy bedobás után pár másodperccel már majdnem a parti kövezésen pihent a végszerelékem. Be kellett látnom, hogy ezzel a végszerelékkel ma biztosan nem fogok halat.
Sürgősen megoldást kellett találnom, így nem tehettem mást, dühöngve autóba pattantam és célba vettem a legközelebbi horgászboltot. A horgászboltban a legnehezebb folyóvízi etetőkosár 5 oz súlyú volt, így abból vásároltam néhányat, majd rohantam vissza a horgászhelyemre.
Első dolgom volt kipróbálni a frissen szerzett kosarat. Reménykedtem, hogy ezt sikerül megállítanom és nem fogja elsodorni az áramlat. Szerencsére így lett, és újabb alapozást követően végre elkezdhettem a horgászatot.
Először az édes, kukorica alapú etetőanyag került a kosárba, amihez csontkukacot adtam.
A sok megpróbáltatás után végre elérkeztem az első dobáshoz. Úgy terveztem, hogy 5-10 percenként fogok újat dobni annak érdekében, hogy folyamatosan tápláljam az etetésemet és ott tudjam tartani az épp arra járó halakat.
A bedobást követően a kezdeti problémák okozta dühöm már-már kezdett elmúlni, amikor megérkezett a következő csapás. Amikor ki szerettem volna tekerni a végszerelékemet, éreztem, hogy bizony nem mozdul. Próbáltam engedni, húzni-vonni, de csak nem akart az akadóból kiszabadulni. Végül nem maradt más hátra, be kellett szakítanom a végszerelékemet.
Ebben az időszakban a Duna a magasabb vízállás miatt feltűnően sok hordalékot, farönköt, ágakat (és sajnos szemetet is) gyűjtött össze az ártérből és vitt magával. A horgászhelyem korábban sem volt akadómentes, ekkor azonban az akadók száma megsokszorozódott, átlagosan 3 dobásból egyszer sikerült akadót fognom. Többször sikerült kiszabadítanom a végszereléket, de sokszor az előke, rosszabb esetben a teljes végszerelék elvesztésével végződött a szabadítási kísérlet. Közben sikerült rájönnöm arra, hogy, ha a végszereléket kivétel előtt nem kezdem el azonnal húzni, hanem húzás előtt engedek 1-2 méter zsinórt, akkor jelentősen kevesebb leakadással kellett megbirkóznom. Ezzel a módszerrel sem volt 100%-os az akadók elkerülése, de jelentősen kevesebb végszereléket veszítettem.
Épp egy előttem elhaladó hajót mustráltam, amikor a bot spicce vehemens bólintással jelezte, hogy a csonticsokor végre gazdára talált. A szerencse azonban továbbra sem állt mellém, mert a hal olyan sebességgel indult meg a túlpart irányába, hogy a féket ugyan ki tudtam engedni, de a zsinórt már nem volt időm a klipszből kiakasztani, így a bot spicce kiegyenesedve, megkönnyebbülten jelezte, hogy a látogatóm amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is. Nagyon bosszantott a dolog. Az eddigi tortúra után végre sikerült kapást kicsikarnom, majd önhibámból elveszítettem a halat.
Tanulva ebből a malőrből, a kiakasztást mellőzve a zsinórjelölés mellett döntöttem. Nem szerettem volna még egy halat elveszíteni azért, mert nem tudom időben kiakasztani a főzsinórt a klipszből. Viszonylag rövid távot horgásztam, így a kapások is sokkal vehemensebben jelentkeztek, mivel rövid távon a zsinór nyúlása sem tompítja jelentős mértékben a halak hirtelen kirohanásait.
A következő dobás sem maradt érdeklődés nélkül, azonban nem pont azt kaptam, amire vártam. Egy kis géb akadt horogra. Reméltem, hogy egyedül jött és nem lepik el az etetésemet.
A következő bedobás után 1-2 perccel ismét intenzív bólogatásba kezdett a feederbot spicce. Csak az járt az eszemben, hogy ezt most nem ronthatom el. Nagyon óvatosan fárasztottam, inkább hagytam, hagy fáradjon ki rendesen. Bevallom, nagyon élveztem a fárasztás minden pillanatát. Óriási élmény egy ilyen bivalyerős folyóvízi torpedót fárasztani. A bevágás után megállíthatatlanul kezdett el száguldani a folyó közepe felé. A bot remekül közvetítette a márna minden mozdulatát. Érezni lehetett azt a hatalmas energiát, amit ez a hal képes kifejteni. Aki egyszer kipróbálja, egyhamar biztosan nem felejti el az élményt.
A kirohanások kezdtek alábbhagyni, éreztem, hogy a márna kezd fáradni, így óvatosan megfordítottam és a part felé kezdtem irányítani, míg végül sikerült szákba terelni.
Szákolást követően minden addigi haragom elszállt. Úgy éreztem, bármi is történt itt ma, bármilyen akadályokat gördített elém az öreg folyó, megérte, mert a megpróbáltatások ellenére is sikerült elérni a célomat és végre egy gyönyörű márnát tarthattam a kezemben.
Ezzel persze nincs vége a horgászatnak. Szerettem volna az élményt megismételni, ezért miután bajszos barátunkat útjára bocsátottam, újracsaliztam és már repült is vissza a végszerelékem újabb fogás reményében. Úgy tűnt, hogy a nap végére a szerencse mellém szegődött, mert kis várakozás után újabb márnát tarthattam a kezemben, mely valamivel ugyan kisebb volt, de számomra ez a fogás is legalább akkora örömet szerzett, mint az első.
Ezt követően zárásként még sikerült egy gébet fognom, mely meggyőzött arról, hogy ideje hazaindulnom. Az etetőanyag és csali tekintetében nem volt nehéz levonni a konzekvenciát, mert a nap folyamán csak az édes etetőanyaggal és csonticsokorral sikerült halat fogni.
Összegezve e problémamentesnek egyáltalán nem nevezhető horgászatot, azt mondhatom, hogy soha nem szabad feladni, nem szabad megengedni, hogy a problémák okozta düh eluralkodjon rajtunk és elvegye a kedvünket a horgászattól. Előbb-utóbb minden horgász szembekerül kisebb-nagyobb nehézségekkel. Minden esetben megéri időt és energiát fordítani a felmerülő problémák megoldására, mert ezek a praktikák a jövőben majd tapasztalatként hasznosulnak és eredményesebbé teszik a horgászatainkat. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben én sem fogom elkövetni a fent leírt hibákat. Ha mégis belefutnék egybe, akkor már lesz pár ötletem annak megoldására.
Egy dologban azonban biztos vagyok. A Dunára még sokszor vissza fogok térni, mert a korábbi meggyőződésemmel szemben ez egy nagyon jó horgászvíz, mely rengeteg élményt és meglepetést tartogat magában.
Írta: Sipos József (sjocofeeder)
Fotók: Végh Balázs
