Ebben az évben Horvátországban, Sveta Marija (Muraszentmária) településen, a dubravai vízerőmű üzemvíz-csatornáján rendezték az úszós világbajnokságot. A magyar horgászsport szempontjából nem lesz egy emlékezetes év, ugyanis a csapatunk mindössze a 13. helyen zárt, pedig az előzetes edzések és a pálya közelsége sokkal jobb eredményekkel kecsegtetett. Miközben a beszámolókat néztem, egyre jobban érett bennem a gondolat, hogy ezt a vizet meg kellene horgászni feederrel is!
Papp József horgászbarátom, a TOP MIX tulajdonosa már számos alkalommal horgászott itt és többször hívott, hogy próbáljam ki a vízterületet. Október végi invitálására boldogan mondtam IGEN-t! No, majd én megmutatom, hogy kell ezt csinálni! A zsinórszaggató nagy márnákat, koncérokat, paducokat és szilvaorrú keszeget úgy irányítom a szákba, hogy a farkuk sem éri a vizet…! Hát, ez volt a terv, aztán nézzük meg, hogy mi valósult meg ebből!
Pénteken délután 13 órakor kezdtem a horgászathoz. Józsi már javában úsztatott, ő maradt a bevált rakós botos, úszós módszer mellett. Viszonylag gyorsan fogott is néhány kisebb keszeget. Fia, Zoli és én nekiláttunk a feederezésnek. A csatorna, amelyben horgásztunk, a dubravai erőmű áramtermeléséhez létrehozott meder, ami így a Dráva folyó mesterséges mellékága. A víz átlagos magasságú és nagyon gyors folyású volt. A kb. 60-70 méter széles csatornában olyan erővel zubogott a víz, amelyhez képest a Duna csak poroszkál! Nem túlzok - hiszen láttam már néhány nagy folyót a világon -, de még engem is meglepett a szűk mederbe kényszerített gyors víz.
A legnagyobb, 200 gramm alapsúlyú kosarak úgy sodródtak el, mintha nem is lett volna semmi a zsinór végén. Ha pedig végre valahol megállt a kosár, a zsinórt feszítő sodrás kifordította a bottartóból a feederemet is. Láttam, hogy ennek fele sem tréfa! No de nem most kezdtem a szakmát, ez még nem lehet akadály, hogy oda horgásszak, ahová szeretnék. A kosarak súlyát addig növeltem, amíg (megtöltve) biztonsággal még bedobhattam és úgy láttam, hogy végre nem sodródik el. Ekkor a kosaram alapsúlya már 260 gramm volt, amely megtöltve 340 grammot nyomott!
Ehhez persze egy átlagos feederbot számításba sem jöhet! Szerencsére erre is fel voltam készülve, tudtam, hogy az új Spro Team Feeder Carp Fighter River 390XXH bot itt sem hagy cserben. A brutálisnak tűnő 100-250 grammos dobósúly, amely a bot egyik fő jellemzője, máris kevésnek tűnt a 340 grammos végszerelék súlyához képest. Az ideálisnak vélt 25-30 méterre azonban még ennél is nagyobb, akár 400 grammos súlyt is képes - folyamatosan gyorsuló, nem villámgyors lendítő dobással - ez a speciális folyóvízi feeder bevetni. Tudom, mert már többször próbáltam…!
Szóval, végre megvolt az a súly, amely megállt. Kiakasztott zsinórklipsszel, azonos helyre dobva próbáltam a halakat koncentrálni és a horog köré gyűjteni. Talán a 10-12. dobáson voltam túl, amikor végre kapásom lett. Olyan gyors volt a rántás, hogy mire megemeltem a botot, a horog már csupasz volt, pedig volt rajta bőven csontkukac. A következő dobások során még jobban koncentráltam és végre újabb kapásom érkezett. Éreztem, hogy jó hal lesz, jaj… sokkal jobb, mint gondoltam, nyitottam a féken és megpróbáltam a klipszből kiakasztani a főzsinórt, de mire eljutottam volna eddig, már megkönnyebbült a botom, egyszerűen megtépett a hal. Ekkor még 18-as monofil horogelőkét használtam, amelyet gyorsan 22-esre cseréltem. A sokadik dobás után a vastagabb horogelőkével vártam az újabb halat, de már úgy, hogy minden dobás után kiakasztottam a főzsinórt a klipszből, majd előre kinyitottam a féket. „Ezt tépd meg!”, mondogattam magamban. Hát, nem kellett sokat várni az újabb erőgépre, amely a megakasztás után a túloldalt célozta meg. Olyan erővel tépte a zsinórt az orsó dobjáról, amelyet régen láttam már. Sokáig azonban ebben sem gyönyörködhettem, mert ismét a megkönnyebbült szereléket tekerhettem ki. Most a horog tört el.
Az a horog, amely még SOHA nem hagyott cserben! Biztos anyaghibás volt… Talán 10 perc sem telt el, amikor ugyanez megismétlődött. Türelmes ember vagyok, de kezdett bennem felmenni a pumpa. Oké, ha ez kell, akkor tovább keményítünk! Másik fajta, vastagabb húsú horgot tettem fel, jó adag csontival megtűzve. „No, most mi lesz?”, mormoltam magamban. Erre sem kellett sokat várni, hogy kiderüljön. A horog már bírta, de most újfent a vékonynak semmiképpen nem mondható horogelőkét vágta el a kagyló. Rendben, ha ez kell, akkor fonott zsinórból kötök horogelőkét! Már nem is számoltam, hogy hányadik rontott kapáson voltam túl, amikor majdnem elvitte a botomat a hevesen kapó újabb „szörnyeteg”. Talán 10 másodpercig tartott a küzdelem, amikor a „szokott módon”, ismét ellenállás nélkül tekertem ki a végszerelékem. A fonott zsinórt is elvágták a kagylók. Lassan besötétedett, és véget ért az aznapi horgászatom úgy, hogy egyetlen halat sem tudtam partra segíteni. De nem csak én, hanem Papp Zoli sem. Miközben kalandja volt neki is bőven. Néztünk egymásra és nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, hát ilyet?!. Ha mindez nem velünk történik meg, el sem nem hittük volna!
Szerencsére úgy terveztük, hogy a következő napon is horgászunk, így nagyon bíztunk benne, hogy az előző napon megtapasztalt hibákból tanulva másnap már mi kerülünk ki győztesen a halakkal vívott csatákból. Másnap kora reggel a vízparton voltunk, ekkor azonban még gyorsabb volt a víz, mint az előző napon. Betudtuk annak, hogy a reggeli csúcs miatt működik teljes gőzzel a vízerőmű, ami mint később kiderült, egész napra kitartott. Egyből az erős horgokkal, fonott előkezsinórral kezdtünk és feszült figyelemmel néztük botspicceinket. Nagyon lassan indult az élet, tulajdonképpen 10 óráig - az általunk legjobbnak ítélt időszakban - nem történt semmi, majd egy-egy kisebb csípés… de semmi komoly.
Végig azon járt az agyam, hogy most meg már túlságosan durva a végszerelék. Egy próba erejéig feltettem egy kisebb horgot és 22-es monofil horogelőkét. 2 percen belül jött az elementáris erejű kapás, és kb. 5 másodperc múlva már tekerhettem is ki a horogtól megszabadított végszerelékem. Ekkor megfogadtam, hogy inkább ne legyen több kapásom, de akkor sem teszek fel monofil horogelőkét.
Végre a fonottal is ki tudtam csikarni néhány kapást, de ekkor meg minden jobbnak ígérkező halam leakadt. Ekkor szakadt el nálam a cérna… „Hát, ilyen már nincs!”, kiáltottam fel hangosan. Ez finoman szólva sem szokványos helyszín, szokványos halakkal. Lázasan kutattam a ládámban, hogy melyik a legnagyobb horgom? Végre megtaláltam! Ez a Gamakatsu Method Hook 1-es méretű kampója volt.
Ez egy bojlis, pontyos horog, azok közül is nagyobb, öblösebb fajta. Ezt kötöttem fel a 15-ös fonott zsinórra és feltűztem rá 20 szem csontit. Az első halat úgy fogtam vele, hogy nem is láttam kapást. Csak ki akartam tekerni és rajta „lógott” egy kb. 15 centis márna. A horog egyértelműen a szájában volt! Így máris megkaptam arra a kérdésre is a választ, hogy vajon mekkora hal képes ezt bekapni? Mint a mellékelt ábra mutatta, szinte bármekkora!
Ezzel a durva, ormótlan szerelékkel lassan elkezdtem fogdosni a halakat, amelyek mérete folyamatosan nőtt. Több lemaradt halam nem volt, viszont az igazán nagy tengeralattjárók meg elkerülték, mintha érezték volna, hogy ezzel a szerelékkel már nem tudnak meglépni.
2,5 kg-os volt a legnagyobb márnám, amely szákba került. Ennek már örültem, mégis vegyes érzésekkel fejeztem be a horgászatot, hiszen tudtam, hogy az igazán nagy, akár 5 kg feletti torpedók csúnyán megtréfáltak. Biztosra veszem, hogy olyan márnák voltak a horgomon, amelyekről mindig álmodtam, de a vízben maradtak.
De nem adom fel, hamarosan újra próbálkozom, mert tudom, hogy az öreg, kitanult halak - még ha ritkán is, de - hibáznak, így előbb-utóbb a szákomba kerülnek. No de ez már egy másik történet, amelyről, ha sikeres lesz, örömmel tájékoztatom majd az olvasókat!
Írta: Döme Gábor
Fotók: Kerekes Ernő
