Eddigi pályafutásom alatt mindössze kétszer voltam intenzíven telepített, zárt horgásztavon. Vagy tíz éve egyszer egy emlékezetes délutánt töltöttem el egy ilyen vízen, pár éve pedig egy rosszkedvű napot egy pontyokkal telezsúfolt "gödör" partján. Ilyen tapasztalatokkal felvértezve indultam útnak hajnalban Gyermely felé, ahol Zsollival beszéltünk meg találkozót.
Az első benyomások mindenképp kellemesek voltak, nem éreztem a számban a várt műanyag-ízt. Szép környezet és a vártnál nagyobb vízfelület fogadott. Furcsa ezt mondani, de kicsit rossz érzés fogott el a tiszta, rendezett part láttán. Sehol a milliónyi csikk (talán csak pár ezer...), a konzerves dobozok, üvegek, zacskók és megannyi más szemét "otthonos" hangulata. Eszembe jutott szeretett Duna ágam partjának - már ahol a gyalogos idegen egyáltalán megfordulhat - sokhelyütt lehangoló látványa. Tudom, hogy a kettő nem ugyanaz, de mégis...
Semmi nem lehet tökéletes: az időjárás nem tett ki magáért. Fel-feltámadó szél, borult égbolt, párás levegő. Mintha az öreg Kaporszakállú még nem döntötte volna el, hogy el akar-e minket áztatni vagy nem. Igazi szutykos idő. Később aztán döntött, mit ne mondjak, nem a javunkra. Bepakoltuk cuccainkat a bejáratnál álló kis kézikocsikba (remek ötlet, bár kicsit hülyén éreztem magam tőle) és elporoszkáltunk a Zsolli által ideálisnak vélt részre. 3-400 méternyi séta és kocsihuzigálás után lemálháztunk, és neki kezdtünk az agresszív horgászatnak.
Szerettem volna aznap kicsit "meghúzatni" az addig még alig használt pickerbotot és némileg csiszolni csúzlizó tudományomat. Bár a csiszolni azt hiszem nem a legjobb szó, a faragni jobban illenék ide. Csak, hogy értsétek miről beszélek: a csiszolgatás közben még a hátam mögé is sikerült "lőnöm" a jobb sorsra érdemes szerszámmal. Persze azért a zöme a víz felé távozott, sőt korábbi önmagamhoz képest kifejezetten jól teljesítettem. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a csúzliba most az eddiginél lágyabb gumit tettem. Ezt használva a gombócok nem estek szét és az elérhető távolság sem csökkent lényegesen.
Az etetőanyag elkészítését némi kukoricapogácsa feláztatásával kezdtem, közben volt idő szerelni, elrendezni a dolgokat. Sokszor olvastam, hallottam már ezen anyag használatának számtalan előnyéről, de én alapvetően csak egy remek tulajdonsága miatt használom: rendkívül jó állagot kölcsönöz az etetőanyagnak, akár gombócolok vele, akár kosárba használom. A csúzlizási kísérleteimet is ritkábban követi "szőnyegbombázás", ha nem hagyom ki a kajából. Került még a vödörbe kétkilónyi jóféle hazai etetőanyag, némi aromapor (tejes gyümölcs, meg egy csipetnyi vanília). Egyszer áttörtem az egészet, aztán már csak másfél doboz kukorica és kb. három deci csonti és kész. Remek lett, ez kell az itteni halaknak, de ha nem, akkor sincs más!
Zsolli közben beküldte a nehézbombázót a hajdani patakmeder vélt helyére (kb. 70 méter), aztán a feeder szerelésébe kezdett. Én a pickerbottal bemértem magamnak egy helyet, úgy 25-30 méterre. Bedobtam, majd kézbe vettem a csúzlit és elkezdtem "precíz" etetést. Gombócaim szép egymásutánban potyogtak egy viszonylag szűk területre, ami eddig jól is hangzik, csak éppen nem oda, ahol a szerelékem pihent. Kénytelen voltam a dologból erényt kovácsolni és inkább oda dobálni a cuccost, ahova etettem. A profik is így csinálnák, csak fordítva. A feederrel valamivel távolabbra, mintegy 40-45 méterre horgásztam, de az alapozó etetéssel ebben a távolságban már nem próbálkoztam. Miért is?
Mindketten a botok mögött gubbasztottunk már és vártuk a halak rohamait. Jöttek is, bár kicsit másképp és mások, mint ahogy arra számítottunk. Eleinte néhány kisebb kárász lézengett a horgaink körül, ezekből csíptünk ki néhányat. Valamivel több, mint egy óra elteltével jelentkezett az első ponty Zsolli barátom fenekezőjén. Nem mértük le, de valahol 29-30 centi környékén lehetett. Kellő tisztelettel engedtük útjára. Aztán ismét a kárászok adtak munkát nekünk, de csak amúgy öregesen, néha-néha, egyet-egyet.
Nem sokkal később a pickerboton a megszokott cincálás helyett elemi erejű húzás hozta rám a frászt. A bot szinte karikába hajlott, már amennyire ez az ágasokon lehetséges. Na végre, itt van Ő! Bevágás (inkább csak beemelés), aztán káromkodás következett. Horog nélkül jött ki a szerkó. Hát ezt köszönöm! De végül is kinek panaszkodjak, én kötöttem ilyen remekül. Majd ráfogom valami kagylóra. Néhány újabb kárász után egy méretes forma ponttyal vigasztalódtam a feederboton. Jó kis játszma volt, élveztem. Jelképes csók a homlokára, hogy jó hírünket keltse a többieknél, jöhetnek az öregebbek. Itt a változás, a komoly halak ideje!
És a változás be is következett. A kevés kárászból hirtelen rengeteg kárász lett. Mindegy volt nekik, hogy mi van a horgon, csak mozogjon! Szúnyog, csonti, giliszta egyre megy. Bár sok volt az üres bevágás is, azért fogdostuk őket szép számmal. Zsolli néha már burleszk-filmekbe való jeleneteket adott elő, ahogy rohangált egyik botjától a másikig. Én sem maradtam azért adósa, nálam is kapást kapás követett. Kettő a pickeren, egy a feederen, aztán újra. Káromkodtunk, nevetgéltünk, csaliztunk, dobtunk, bevágtunk, szákba tettük, egyszóval telt az idő.
Mindeközben a szél fújt, az eső meg esett, szemerkélt, aztán elállt, majd újra rákezdett. A napot talán egy fél órára láttuk. Kora délután kicsit megcsendesedett az idő, a szél is alábbhagyott, szinte már jó idő kerekedett. Aztán elmúlt. De a délután hozott azért kellemes meglepetést is egy kétkilós pikkelyes személyében. Ő is a feederbotomat választotta és remek ellenfélnek bizonyult. Gyorsan a part közelébe húztam, de ott megmakacsolta magát, nem akart az Istennek sem a szákba kerülni. Végül mégis belátta, hogy így lesz a legjobb.
Zsolli elővette remek új matchbotját és némi segédlettel azt küldte harcba a feeder helyett. Az első halacska még a csalizást sem várta meg, a szerelék beállítása közben az üres horogra kapott! Egy futó gondolattól vezérelve elkérte a csúzlimat, mondván kicsit etet az úszósra vele. A kísérletek láttán megnyugodtam: a magyar horgásztársadalomban nem egy (én), hanem legalább két (ő is) horgász van, akinek van még mit tanulnia a csúzli kezelését illetően. Az etetés gondolata lekerült a napirendről. Aztán helyreállt a rend, a csali felkerült a horogra és jöttek a szokásos kárászok.
Délután fél négy körül Zsolli eldobta kezéből a matchbotot és távozni készülő fenekezőjéhez rohant. A bot megemelését követően rögtön látszott rajta, hogy nem az aznapi ötvenkettedik féltenyérnyi kárász lógicsál rajta. Barátunk némi fújtatás után közölte, hogy ez egy picit nagyobbnak tűnik. Dolgoztatták egymást egy darabig, de végül Zsolli őt is a szákba terelte. A mérlegen 4,64 kilót nyomott a tükrös.
Az öreg Kaporszakállú megelégelte ottlétünket, és a ponty szákba tétele után olyan szelet küldött a nyakunkba, hogy néha csak a szerencsének, no meg a nagy fejemnek köszönhettem, hogy a kalap rajtam maradt. Bohóckodtunk még egy kicsit, de már nem sokáig. Pakoltunk, szélnek (azaz víznek) eresztettük kárászainkat és mentünk. Ráncigáltuk a kis kocsikat magunk után.
Vegyes érzelmekkel hagytam magam mögött a gyermelyi tavat. Szép kis víz, kellemes napot adott. De azért a sokat szidott, piszkos Dunaág hangulatát, a megszokott nádasok mindig változó arcát, az Árpád nevét viselő ráckevei híd ismerős sziluettjét egy pillanatra nem volt képes feledtetni. Ez persze nem a tó és nem a tógazda hibája, ennek én vagyok az oka.
És hogy a lényegről is essék szó. Zsolli személyében egy jókedvű, őszinte, nyíltszívű embert ismertem meg. Egy teljes napot horgásztunk végig jó hangulatban. Beszélgetni is, hallgatni is lehetett együtt. Itt a Haldorádó Fórumán "ismerkedtünk" össze s beszéltük meg az első találkozót. Érdekes látni, hogy a naponta látott név mögött ki is van valójában. A találkozás hozhat csalódást, de okozhat kellemes meglepetést is. Zsolli nekem ez utóbbit jelentette, remélem ez fordítva is igaz. És azt is remélem (gondolom), hogy nem ez volt az utolsó közös horgászat.
Czender Miklós (bogyo)
