Számomra mindig nagy várakozás előzi meg az őszt. Amiért nagyon várom, az sok évre visszanyúló szép emlékeket idéz fel bennem, s ez nem más, mint a leheletfinom szerelékkel való pickerezés. Ilyenkor, ősszel, kedvenc holtágamon szertelenül hódolhatok ennek a kellemes időtöltésnek.
Az első szabad hétvégén, amikor mentesültem a házépítéssel kapcsolatos teendők alól, azonnal a közeli holtág irányába igyekeztem. A jó néhány hétvégényi, munkával töltött várakozás egyre jobban késztetett a halakkal és a természettel való találkozásomra. Előző este gondosan bepakoltam, illően felkészülve az „ünnepre”. Azt hiszem, minden horgász így van ezzel, hogy ünnep - ráadásul nagybetűs - minden olyan óra és perc, amit a vízparton tölthetünk.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen kép fogad a parton. Ha az ember nem siet, akkor gyakorta megesik, hogy nem talál magának üres helyet. A mai napon csendesség volt. A víz szelíden hullámzott, lágy csobbanásokkal nyaldosta a partot. A napsugarak is kinéztek a kis holtágra. A levegőben már halszagot éreztem…
Összeállítottam a szereléket, egy 2500-as Shimano orsóból és egy könnyű pickerbotból állt. A dobon 14-es süllyedő zsinór, a horog méretét illetően pedig erősen gondolkodóba estem. Ottó barátom a nád mellett foglalt helyet, és egy 4 méteres tűspiccessel manipulált. Először csak be akarta lőni a szereléket, hogy az úszó pontosan a kívánt mértékig, antennacsúcsra legyen súlyozva.
A szerelék nem akart beállni, gyanúsan imbolygott antennatőnél. Mindketten azonnal megállapítottuk, hogy ez bizony kapás, hiszen a mélység jóval nagyobb, mint a beállított ereszték. Igazunk volt. Egy bodorka kapta el a süllyedő szerelék horgát. Én közben szerelgettem a botot és úgy gondoltam, mikor már csak a horog felkötése volt hátra, hogy ha ilyen mohó a halak kapása, akkor a 16-os horog lesz a kezdő. Döntésem helyessége az első bevetés után nem igazán talált megerősítésre. Maszatolós pöcögtetéseket közvetített a spicctag. Bevágtam, de sajnos üresen.
Még néhányszor megismétlődött a maszatolás. Azonnal tettre sarkalltam magam. Lecserélem a spiccet, akarom mondani a botom első tagját a lágyabbra. Ugyanis ez a picker kétrészes, a spicctag és a második tag egybe van építve. Amiért nagyon szeretem ezt a botot az az, hogy sokkal szebb ívben hajlik a bot kapáskor, mint azok a típusok, amelyeknek csak az első 50 centis tagját cserélhetjük. Ezáltal a kapás jobban látható.
Valóban bátrabb kapások jelentkeztek, pontosabban jobban hajlott a spicc, de sajnos ez halakban kifejezve továbbra sem mutatott kézzelfogható eredményt. A halak továbbra is érdeklődtek, ott voltak a csalimnál (ami két csonti volt), de a kapások befejezetlennek tűntek. Egy-két kis húzás után abbamaradtak. Újra kellett csaliznom és minden kezdődött elölről.
A hosszabb előke sem segített, mert amikor a halak megérezték a fixre szerelt kosár súlyát, azonnal elengedték a csalit. Visszatértem egy nagyon régi módszerhez, amit már majdnem a feledés homályába merítettem, ez pedig a gyöngyös szerelék. Összeállításához egy darab strapabíró gyöngyre és pamutütközőkre van szükség. Én egy kemény műanyag, átlátszó gyöngyöt használtam fel erre a célra. Az összeállítás nagyon egyszerű. Fűzzük fel a gyöngyöt a főzsinórra és kössük fel a horgot. Én itt nem használtam előkét, hiszen elég vékony volt a főzsinór és a terep is teljesen akadálymentes. A horog mögé kössünk fel 2-3 cérnaütközőt. A kötés menetét itt megtaláljuk. A cérnaütközővel szabályozhatjuk a horog és az etetőkosár távolságát. A gyöngy furatába kötünk egy tetszés szerinti hosszúságú damildarabot. Ezt én Clinch csomóval rögzítettem. Ennek a végébe egy karabineres forgót kötöttem, hogy a kosár tetszés szerint cserélhető legyen. A szereléken a gyöngy felfelé ütközés nélkül, szabadon futhat.
Egy határozottabb kapás volt a válasz, egy apró bodorkával lettem gazdagabb. A gyöngyös szerelék hatásosnak bizonyult, a kapásaim - bár hozzá kell tennem, nem volt túl sok - jelentős hányadát megfogtam. Pompás kárászokat terelgettem a part felé. Igazán boldog voltam, hogy megtaláltam a mai nyerő szereléket.
Bodorka, sügér, törpeharcsa és kárászok pihentek a haltartóban. A lágyan cirógató napfényben kellemesen sütkérezve vártam az újabb kapásokra. Sajnos dél körül valahová, más helyre mentek ebédelni a kárászok, mert a kapások úgy abbamaradtak, hogy még csak belepöccintésem sem volt.
Közben barátom is átszerelt a jobb esélyekkel kecsegtető pickerre. Néhány kárász volt az ő jutalma is. Egyszer panaszosan mondja nekem, hogy már újra otthagyták a szereléket egy kis csipegetés után. Kivette, hogy megnézze. Csekélyke ellenállást érzett és nemsokára fel is tűnt a horgon egy kis bodorka csillogó ruhája. A parttól kb. két méterre járhatott, mikor a nád mellől egy csuka rontott a szerencsétlen bodorkára. A rugalmas spicc a szája oldalába húzta a horgot, és a damil így elkerülte az éles fogakat. Megmerítettem, negyvendekás, ha lehetett. Azonnal útnak indítottuk egy fotó után. Aztán még egy-egy búcsúhalat fogtunk, amiért derekasan meg kellett küzdeni, pontosabban inkább ki kellett ülni a kapást. Ez is egy jó kis horgászat volt.
