A horgászat egy eléggé összetett sport, benne számtalan módszer és lehetőség ígér eredményt. Gyakran elkísér a vízpartra az egyik legrégebbi tanárom. Némán lesi, mit teszek, néha megveregeti a vállam is, gratulál. Még mindig próbál tanítani. A legutóbbi horgászaton is végig mögöttem állt, és csak csendben mutogatott a nád szélére az eredményesség érdekében.
Abádszalókon, a Tisza-tó partján ülve vártam a kapást. Rakós bottal próbáltam dévéreket fogni. Mindig konkrét céllal megyek a vízpartra, céltudatosan próbálok horgászni. De nem titok, bizony gyakran megesik, hogy nem úgy mennek a dolgok, mint ahogy azt mi elterveztük. És sajnos ez nem is mindig rajtunk múlik.
Mozdulatlanul ültem a ládán, vártam, hogy történjen valami: hogy elmerüljön az úszó, vagy csak hogy táncolni kezdjen, vagy valamerre szaladjon. De semmi. A gátoldalban a tücskök adtak koncertet, százak zengték ugyanazt a rövid dalt újra, és újra. Az úszót feledve egy nádszélen ügyeskedő nádirigót figyeltem, ahogy egyik növényről a másikra röppen, megragadva azt, egyensúlyozik rajta, és csak keresi a táplálékát. Nem láttam enni, csak röpködött fel, s alá. Picit hasonlított rám. Próbálkozik, de valahogy nem megy most neki sem.
Az idő múlása is valahogy lelassult, vontatottnak éreztem már mindent. Órák óta ott ülök, és a terv már füstbe ment. Csak hébe-hóba sikerül egy-egy apróságot elcsípnem. Legtöbbször csak a mohó küszök szolgáltak némi izgalommal. Horogra akadt nem egy hatalmas példány is. De valahogy most ez sem örvendeztet.
Tanárom csak a nád szélét nézi. Ujjal mutogat valamire. Először nem értem, mit szeretne, majd a hajlongó nádszálak elárulják szándékát. A halak a nád szélében mozognak. Nem tudom, mik lehetnek, bízom a nagy bodorkákban, kárászokban, esetleg egy-egy compóban. Lövök egy kis csontit oda, ahol a mozgást láttam, ráfordulok a rakóssal, és várakozom. Az úszó lassan alámerül. Megemelem a botot, és a gumi már ki is szalad. Pár perces küzdelem után merítem az első pontyot. Nem nagy, inkább kicsi. Alig 20 centi, de legalább valami komolyabb az eddigi babérlevél méretű halak után. A fogást sikerül még párszor megismételni, ám most már erősebb gumizással és szerelékkel. Ráérzek az ízére. Lassan letelik az aznapra szánt időm, de már megvan az új terv a holnapi megmérettetésre.
Másnap hajnalban még koromsötétben érkeztem. Csendesen pakolásztam. Az este lekötött jó masszív szereléket akasztottam a vastag csőgumival ellátott top szettem végére, majd nekiálltam az etetőanyagot előkészíteni, hadd legyen ideje a nagyobb szemcséknek is átnedvesedni.
2 kilogramm Haldorádó Ponty Piros etetőanyagot kevertem be sok csemegekukoricával és némi VDE epres carp pellettel. Hogy miért is ezt? Mert a terv a következő volt: az itteni halak nincsenek hozzászokva a horgászokhoz, félősek, de egy sötétebb tónusú etetőanyag, aminek kellemes, gyümölcsös illata van, csak jó hatással lehet rájuk. A keverék ráadásul kiválóan tapad, nagy mennyiségű szemest, illetve pelletet képes összetapasztani.
Mire mindennel elkészültem, minden a helyére került, és kellemes fényviszonyok uralkodtak. Már volt esélyem, arra hogy lássam az úszóm. Szép lassan világosodik, neki lehet állni a horgászatnak! Az etetést kizárólag csészézve oldottam meg. Nem akartam zajt csapni. Öngyilkosság lett volna. A tanár úr erre már rég megtanított.
Nem kellett sokat várni az első kapásra. A bevágást követően picit elszontyolodtam, mert csak egy aprócska hal akadta horgomra. Ám mikor kézbe vettem a horog eltávolítása végett, mégis csak fülig csúszott a számszéle. A nap első hala egy compó volt. Nem nagy, azt is mondhatnám, igencsak kicsike. De compó. Régi kis kedvencem ez a faj. Életem első példányát is itt, a tavon fogtam. Azonnal visszaengedem, persze néhány kívánsággal kísérve a búcsúzást.
Régóta használom a BigCarp CSL aromáit, amikből az abszolút kedvenc a kolbászos. Elég büdös, és eléggé kis undi, mikor a kukoricára önti az ember. De a jó fogásért mindent! Most is ebből teszek a horgomra. A viszonylag nagy horogra kettő szem kényelmesen elfér. Így tolom vissza a botot az etetésre.
A nyílt vízen randalírozó balinokat figyelem, olyan vehemensen hajtják az apróhalat, hogy azt öröm nézni. De valami megváltozik, a bot elnehezedik és próbál szabadulni a kezemből. A gumi csak szalad kifelé, azt hiszem, meg se akar állni! Komolyabb vendég várható. Sikerül visszavezetnem a nádból, a nyílt vízen folytatódik a küzdelem. Egyre esélyesebbnek érzem magam. A felszerelést még tavasszal egy hasonló helyen végzett pontyozásra állítottam össze. Nem féltem.
Egy igazi tiszai nyurgapontyot köszönthetek a szákomban. Gyönyörű színekben, egyedi vonásokkal bíró példány.
Újabb gombóc etetőanyagot csészézek be, úgy látom, tetszik a halaknak a keverék. A következő pontyra sem kell sokat várni, és az azután következőre sem. Hát most elmondhatom, minden úgy megy, ahogy terveztem. Az etetőanyag nem riaszt, csak csalogat, a kolbászos kukorica hozza a szokásos formáját, és a halak is kitűnő partnerek.
A fogás elég vegyes, megérkeztek a törpék is, illetve néhány méretesebb keszeg (vajon tegnap merre jártak?), egyre élvezetesebb a horgászat. Ráadásul a törpék se kicsik, nem az a zavaró méret.
Öt pontyot sikerült a szákba terelni, és további kettő távozott még idő előtt. A három méretes ponty a szákban pihen. Félreteszem megrögzött sporthorgász hozzáállásom, most a gasztronómiai élvezetekre is gondolni kell. Évente egyszer-kétszer csak megengedhetem magamnak.
Megérkezik a halőr is. Jó látni, hogy rendesen végzi a dolgát. De a tanár úr most is a hátam mögött áll, és csak megveregeti a vállam. A személyimet hordani kéne, de hála az égnek, a halőr elnéző. Gratulál a fogáshoz, álmélkodva hallgatja a nap eseményeiről szóló beszámolót. Majd újra hivatalosra vált a stílusa, és újfent jogosan. Írásbeli figyelmeztetést kapok, hála az égnek nem ragozza tovább a dolgot. Nem töltöttem ki a fogási naplót.
E kötelességemtől el vagyok szokva, számomra nem természetes, bármennyire is mondogatja. Idén pár dévért leszámítva, amit sütni vittem, egy halat nem raktam még el. A fogási naplót jóformán csak az év végén veszem kézbe, hogy leadjam.
Lassan elfogy az etetőanyagom, a nap is nagyon melegen süt már. Befejezem a horgászatot.
Elégedetten dőlök hátra a kocsi ülésében. Most is sokat tanultam, a mester tanított. Tanította, hogy ha nem megy valami, akkor nem kell erőltetni. Mindig van más lehetőség. Tanította, hogy az irataim mindig legyenek nálam, és hogy a fogási naplót bizony vezetni kell. Hát így lett az én tanítómesterem az élet.
Írta és fényképezte: Futó Márton (marci88)
Ábra: Takács Péter
