A horgászlegény fogásai egyre rövidültek. Se egy kapitális jószág, se egy dézsányi hal, de még egy teknős sem akadt a horgára hosszú ideje. Rontás lehet rajta bizonyosan! A rontás ellen pedig tenni kell. Az átkot vagy a füves ember tudja levenni, vagy ha már ő sem, akkor csak a piócás ember segíthet. Régi kalendáriumokban olvasott a legényke valami csodaszerű állatról, akitől hármat is lehet kívánni…
Kiókumlálta magában, hogy ha erre a csodálatos szerzetre szert tudna tenni, biza rögvest megoldódna minden problémája. Egyik kívánsága bizonyosan az valá, hogy vegye le róla a rontást ez a mágikus állat. A tudós kalendárium azt is közlé, hogy a csodatévő földi teremtmény nem más, mint az aranyhal maga. A bökkenő csak az, hogy a vízben él, és a rontás végett, illetve ritkaságszámba menése miatt is igen bonyodalmas aranyhalat előteremteni. A kívánsághoz pedig ő kell! A horgászlegény így nyakába akasztotta a horgásztarisznyát és elindult, hogy találkozhasson ezzel a csodaszerzettel, aki megoldja a problémáit.
Bepakolta minden cókmókját egy vasszekérbe, és űzte-hajtotta vasparipáját hegyen-völgyön keresztül. A krónikákban olvasott egy emberről, aki jó ismerője az aranyhalaknak, így átvágva a Somogyi-dombságon, és megkerülve a Zselicet a Mecsek lábánál, Villány után, hol igen jó bor terem, régi építőtáborok otthonául szolgáló Bóly községbe érkezé. Attilának hívták a nemes férfiút, ki azon fáradozott, hogy a kívánságteljesítésre is alkalmas kis gyönyörűségeket szaporítsa, telepítse minden olyan vízbe, ahol azok jól érezhetik magukat, hiszen számosságuk egyre csak csökkenő. A horgászlegény örömmel látta, hogy itt aztán könnyedén kikaphatja a kívánságteljesítő kis csodalényt, de a vendéglátó nemes ember közlé vele, hogy kívánni csak a szabadon élő aranyhaltól lehetséges, minden más ügyködés hamiskás csalásnak minősül, és még csak nagyobb balszerencsét hozhat a balgán kívánó fejére. Azt azonban elárulta, hogy a közelben van egy olyan tó, ahol már régóta szabadon élnek és gyarapodnak az aranyhalak, ráadásul a tónak is az a neve, hogy Három Kívánság. A víz Töttös falu határában, az útbaigazító falutábla után 50 lépésnyire balra, egy kurta bekötőút végén búvik meg szőlővenyigék és présházak rejtekében. Szívélyes segítségét is felajánlotta, hogy elkíséri a horgászlegényt, hátha ketten többre mennek. A horgászlegény úgy határozott, hogy hosszú petrencével próbál meg túljárni a pikkelyvértes csodalények eszén, míg vendéglátója egy kurtább petrencével készült.
A két kopja között nem csak a hosszban volt különbözőség. Az egyikre erősebb, pontyfiaknak való felszerelvény került, míg a másikra egy finomabb, akár keszegnépségnek is kedvező összeállítás lett felfűzve. A pikkelyeseknek nem elég a hívó szó, azokat biza csalogató anyagokkal kell rábírni a közeledésre. Ennek érdekében egy darabosabb, sok-sok törökbúzát, annak is morzsalékos fajtáját tartalmazó, csábító eledelt kevertek a pozsároknak, míg a kecegeknek egy édes, apróbb őrlésű takarmány került bekeverésre. Abban bíztak, hogy valamelyikre csak rááll majd az aranyhal is.
Egymástól jó 20 bécsi rőfnyi távolságra (cca. 15,5 méter) telepedtek le egy-egy vastrónust felállítva, hogy kényelmesen elhelyezkedve tudjanak pecálnyi. A horgászlegény a petrence végére egy kupát illesztvén azzal tologatta ki s be a csalogatót, ami a tápterményen kívül még konzervált és főtt tengerit is jelentett. Kevéske idegen földről származó pelletet is kevert még a termények közé, bízva a külhoni csemege csábító erejében. Attila a másik vastrónusról szintén kupákat ürített a halak egészségére, de a finom őrlésű takarmány mellé semmilyen darabosabb táplálékot nem adott a halaknak. Ő a keszegekre tett fel mindent.
A közös halüldözés döcögősen indult. A víz mélyéről ugyan pörsök és túrások jelezték a megérkező siserahadat, de a vaskampót nem sikerült megétetni velük. A petrencéken lengedező szerelékeket vették szemügyre, hátha túl durvának találtatik az a halak számára. A pontyoknak szánt szereléken egy 2,4 bécsi karát tömegű (0,5 g) bóbita díszelgett, amit aprócska, hosszúkás (styl) ólmokkal súlyozott ki a horgászlegény, és a vaskampó sem volt durva, 12-es méretű volt a 18-as vékonyságú cérnára kötve. Igaz, ebből kétfajtát is próbára tett. Egy vékonyabb dongájú és egy erősebb vaskampó is készen állt, hogy ha a vadak megérkeznek, lehessen bátran húzni őket a szájuknál fogva. A főcérna sem volt erősebb 20-asnál, így nagyon finomkodni nem látta értelmét, hiszen mi van akkor, ha a túlzott finomkodás miatt megy el az aranyhal? Attila dévéres szereléke sem volt durva, ezen egy 4,8 bécsi karát (1 g) tömegű finom, dévéres úszó volt hivatott a kapást jelezni, és ezt is apró, puskába való sörétek sűrű láncolatával súlyozta ki. A vaskampó mérete itt 16-os volt, de 12-es előkötőbe kötve, ami egy alig valamivel vastagabb, 16-os főmadzagban folytatódott.
A felszerelvények mustrája tehát nem hozott eget rengető felfedezést, minden helyénvalónak találtatott. Hamarost egy aprócska vöröses szárnyú keceg jelezte, nincsen minden veszve. Színpompás ruházata félrevezető vala, de nem összekeverendő az aranyhallal, még ha ez is olyan szép is. „Végtére is hasonló, csak teljesen más!”, gondolta a legény. Szabadjára engedte hát a daliás kis vitézt, majd orcáját a harsogó lucerna felé fordította. A tó partján egy elvarázsolt királylány andalgott, hattyú képét magára öltve. Egykedvűen tépdeste a lóherét, nem törődve azzal sem, hogy közöttük akár négylevelű is megbújhat, ami szerencsét is jelenthetne megtalálójának. A legény illendően köszöntötte. Hogyléte felől érdeklődvén és tudakolva azt, látta-e az aranyhalat, csak hangos sziszegés és gágogás-szerű hangzatok hagyták el az elvarázsolt királylány torkát. A legény megunván a perlekedést, meglegyintvén az aranyhal kiemelővel gondolta végét vetni a diskurzusnak, de még neki - mármint a hattyúnak - állt feljebb. Szárnyait kitárva fejezte ki nemtetszését, de végül elandalogva más betévő után nézett. Jó fertály óra múltán a horgászlegénynél végre megtört, ha nem is az átok, de a csend.
Egy virgonc pontyfi igyekezett messzire nyargalni, de a petrencébe húzkodott rugalmasság megtiltá azt neki. A legény örült a pontynak, de aranyhal sehol. Kissé távolabb Attila is szedegette a dévéreket, de aranyhal…? Az biza nem akadt neki sem a horgára. A sokadik keszeg és pontyocska után azonban végre megérkezett, akire oly soká vártak. A finomabb szerelékre jött végre a vágyak netovábbja, ki hírül vette, hogy keresik őt. Szépséges arany vértezete szikrázott a nap sugaraiban, és kiváltságának tudatában nyugodtan várta, hogy rendeltetésének megfelelve kívánhasson tőle a horgászlegény. Nem kellett gondolkodni soká, hisz pontosan tudta, hogy nem kell neki, csak egy kívánság. Vegye le róla a rontást! Az aranyhal furcsán pislogott, hiszen nem volt szemhéja, főleg, hogy tulajdonképpen nem is a legény fogta ki őt, hanem a társa, így a kívánás is inkább őt illetné, de megesett rajta a szíve, és egy farkcsapással búcsút intve vette le a rontást a horgászlegényről. Végre fellélegezhetett a legény!
Hálásan köszönte meg az aranyhal jócselekedetét. Helyére került minden ebben a kerek egy világban, és ettől a pillanattól kezdve már újra a régi lehetett. Igaz, hogy a nap folyamán még egy-két amur megviccelte, de nem volt telhetetlen. Örült annak, amit a nap adhatott. A közös horgászat végén mindketten elégedettek voltak. A legény, mert teljesült a kívánsága, és a rajta lévő rontás már csak a múlté vala, a segítő nemeslelkű vendéglátó pedig azért, mert egy szép és elvarázsolt tavat ismertethetett meg a horgászlegénnyel.
A lenyugvó nap fényénél a legény vállára kanyarította minden motyóját, útilaput kötött a talpára, és ígéretet tett arra, hogy még visszatér a Három Kívánság tavára, és ajándékba hoz egy Dévényi Tibi bácsi-féle pöttyös labdát is. Ha el nem gurul időközben valahová. A töttösi tó lassan a venyigék takarásában álomba szenderült, ahogy talán én is csak álmodtam az egészet…
Polyák „Csabio” Csaba
