Keszegezés finomszerelékkel - számomra minden év elején ez az egyik meghatározó horgászat. Mit egyik? „A” meghatározó, és nem is csak egyszer, hanem amíg nyár elejére újra megszokottá nem válik… a téli, kora tavaszi vermelőhelyes keszegezés más, hiszen ott - ha a hely már megvan - aránylag kevés a kihívás. A melegedő vízben viszont minden egyes becsapott halacska élményt jelent.
Az előző heti versenyről jó adag etetőanyag és élő csali maradt. A család az ilyesmit ideig-óráig megtűri a hűtőben, de jobb mielőbb megszabadulni tőle. Persze hasznosítani illik, azaz el kéne horgászni… de hol? A Duna még hideg és éppen magas is, ezért kézenfekvőnek tűnik a számomra közeli Ráckevei (Soroksári)-Duna valamelyik hozzáférhető szakaszát megpróbálni. A „csőhídi” versenypálya kora tavasszal - főleg partközeli úszózással - korántsem olyan lehengerlő halbőségű, mint az a nyári időszakban megszokott, ráadásul hétvége lévén verseny is lehet ott… ezért úgy döntök, hogy az M0 autóút hídja alatt szórom el a maradék kaját.
Ez - a híd déli oldalán - maximum kétszemélyes pálya, de ha időben kiérek, jó eséllyel kipakolhatok oda anélkül, hogy bárki mást zavarnék. Így is történik, még éppen csak dereng a keleti ég alja, mikor beérek a híd alá. Sehol senki! A felettem lévő autóút forgalma is kellemesen lanyha, csak ritkán hallani egy-egy elhaladó jármű tompa moraját… de tudom, ez hamarosan változni fog, nem éppen előnyére.
Gyorsan, de nem kapkodva kipakolok az autóból. Van nálam mindenféle finomszerelékes motyó. Az erősen áramló vizet nézve nem veszem elő a spiccbotot, az előző napi szélvihar után meglepően gyenge légmozgás miatt viszont habozás nélkül szavazok bizalmat a rakósnak. De mi lesz, ha - szokás szerint - nyolc óra után feltámad a szél?! Hmm… Gyorsan döntök, elő a pickert is! Máris kész a taktika: a rakóshoz kialakítandó etetés sodrás miatt majd megnyúló sávját folyásirányban kissé lefelé könnyedén meg tudom horgászni a finom rezgőspiccessel is, és ha a szél később esetleg tokba kényszeríti a „petrencét”, a pickerrel tovább vadászhatok kedvenc keszegeimre.
Először ládámat és a pickert állítom össze. Utóbbival még az etetés előtt „mintát vehetek”, hátha eleve van pár éhes hal a horgászhelyen… A rakóssal meg az édeskés, gyümölcsös-halas etetőanyag gombócolásával már a bevetett picker mellett foglalkozom. A finom fenekező botra nyeletőfékes orsó kerül 16-os zsinórral, végszerelékként egy, leginkább a nagyhurkoshoz hasonlító egyszerű kombinációt kötök. Az 12-es előke bő 70 centis, a horog 18-as. A súly - az akadós terepre is tekintettel - egy hegesztőpálca maradékából kialakított (csak kis kalapálás és egy furat az egyik végére, nem nagy ügy) arasznyi rudacska, ami éppen 12 gramm.
Hoppá! A picker finom spicce máris jelez, valakinek nagyon kéne a trágyagiliszta. Habozásnak helye nincs, cselekedni kell! Teszem is, bár azért elmorgok egy „jellemző”-t… persze tudom, hogy ez csak a szelektív memória átka, de az érzés mégiscsak az, mintha az etetőanyagos kéz valahogy nagyobb aktivitást váltana ki a halakból… A „tettes” karikakeszeg mindenesetre szép, a botnyelet, orsótartót meg hamar lecsutakolom.
Közben összerakom a rakóst is, betolom. Minden rendben, a szerelék is, az eresztéket is beállítom. Bekupakolom a gombócokat. A víz nem mély, nincs 2 méteres. Az etetőanyag teljes mennyiségét a rakóshoz adagolom, a pickerhez csak a fenéken bomló kajából sodor majd a víz, illetve a tömérdek élő csontival alakítok majd ki egy odáig is elérő sávot. No de előbb lássuk, mit szólnak a keszegek az úszós motyóhoz!
A kezdeti karikakeszeg roham után nekilátok az élő anyagos ráetetésnek. Az áramló vízbe inkább nem lövöm a lárvákat, a lejjebb figyelő picker miatt meg nem is ragasztom, csak szépen bekupakolok pár maréknyit, kissé jobban benyúlva és horgászhelyemhez képest folyásirányban felfelé beeresztve a komoly vonzerővel bíró adagokat.
Mit mondjak? A hatás azonnali! Egyre másra húzom a karikákat, betolás után az úszó beállásból nyomban merül is, mintha túl lenne súlyozva… Kis késleltetéssel a pickeren is megjelenik a csontik jótékony hatása, nem győzőm letenni a rakóst, úgy cibálja néha egy-egy jobb keszeg a rezgőspiccet. Remekül szórakozom.
Szokatlanul húzósnak érzem a vizet, Az itt általában kényelmesen használható 2 grammos Torpedót időnként csúnyán megdönti az áramlás. Nagyon eresztik a vizet a Kvassay-zsilipen! Pár hal erejéig még szerencsétlenkedek, de a sorozatos küszfogás meggyőz, már nem fenék felett van a megállított szerelék horga!
Gyorsan lecserélem a szereléket, a top szett marad (ekkora halakhoz ez a 0,8 mm-es tömör gumi számomra ideális). Az új szerelék teljesen azonos a korábbival (12-es főzsinór, bő arasznyi 10-es előke, 18-as horog, sörétek között csúszó főólom + picike jelző), csak az úszó egy 3 grammos Torpedó. Ez már áll is, mint a cövek. No nem sokáig…
Néhány bő tenyeres után egyre nagyobb dévérek akadnak, ezért párszor még „rákupakolok” csontival az etetésre. Megéri: a kapások alig ritkulnak, pedig az idő szalad, és a reggel itt már jellemzően bekergeti a mederbe a hajnali időszakban még a part közelében mozgó halcsapatokat. A szél is élénkül, de amíg a halak még itt vannak, fogok belőlük párat, egyik szebb, mint a másik.
Variálom a csalikat is. A trágyagiliszta csak a kora hajnali időszakban hozott pár halat, azóta nemigen kívánják. A csonti - nyilván a folyamatos és bő utánpótlásnak köszönhetően is - azonban igencsak kelendő. Szúnyogom nincs, előző nap még nem tudtam, hogy biztosan jövök keszegezni, hajnalban meg nem lehet szerezni. Műszúnyoggal viszont megpróbálom: semmivel nem rosszabb, mint a csonti, sőt! De látványosan jobb és több halat itt és most nem ad, nem is erőltetem - a csontit úgyis el kell horgászni!
Lassan befejezem, elég volt. Sok-sok szép keszeget fogtam, elégedett vagyok. Szétszedem, elcsomagolom a rakóst. A picker felé nyúlok, amikor bebólint a spicc. „Búcsúhalként” szép dévért fáraszthatok. Kell ennél jobb befejezés?
Az etetőanyag is elfogyott, az élő csali mennyiségét is jelentősen leapasztottam, ami a családi béke szempontjából siker. Bár a maradék csontit azért csak el kéne horgászni valamikor, nemde? ;o)
Csörgits Gábor (csg)
Fotók: csg
