Tudom, sokan úgy gondolják, most már mindent megtettek a jó fogás érdekében, be van etetve a jó helyre, pontosan be van lőve az ereszték. De ez közel sincs így. Sajnos nem elég betolni a felcsalizott szerelést, és letenni a botot a tartóba. Van, amikor ez működik, de az esetek többségében nem ez a legeredményesebb módszer. Saját tapasztalataim alapján inkább az igen erősen visszatartott úsztatás és a csali életrekeltése az igazán fogós módszer. Ebben a rézben ennek megvalósításához igyekszem tippeket adni.
Mit is értek a csali életre keltésén?
Azt, hogy az úsztatás során a csonticsokrot úgy próbáljuk felkínálni, mintha az egy vízben élő, mozgó, menekülni akaró állatka lenne. Nem csak a csali illatával esetleg színével, hanem annak mozgásával is kapásra kell késztetnünk a halakat. Megfigyelésem alapján a folyóvízi halakban a táplálkozást leginkább az élethű mozgás váltja ki és csak ezután következik a csali színe (lásd: hungarocell golyó) és íze. Hasonló ez ahhoz, mint a legyes horgászoknál, amikor a vízen megfelelően táncoltatott szőr vagy tollpamacsot a halak vízre esett bogárnak nézik. Ez ugyanúgy igaz a paducra, jászra és a többi folyóvízi halra. A megfelelő csalivezetéssel még a finnyásan táplálkozó halakat is kapásra lehet bírni, mert egyetlen hal sem „tűrheti”, ha a táplálék el akar menekülni előle. De nézzük, mi is történik a vízben!
A felszerelést betoljuk a kívánt helyre, csalink reményeink szerint az etetőanyag sávjában, mozdulatlanul fekszik, és várja, hogy egy arra járó hal észrevegye és megegye. Ez a módszer néhány halfaj (pl. márna) esetében hatásos lehet. Bánatunkra a gébekkel is így van ez. Megfigyeléseim szerint az etetőanyag-halomba előszeretettel fekszenek bele csoportosan. Sajnos e tulajdonságuk miatt nem sok esélyt hagynak a többi halnak. Ez, valamint hatalmas étvágyuk és iszonyatos tömegben való előfordulásuk sok ember számára besötétíti a dunai horgászatot. De van egy olyan tulajdonságuk, amit kihasználva el tudjuk kerülni őket. Persze nem 100%-osan, de az eredményességünk más halfajok elejtésével jelentősen javulhat. Ez a titkos tulajdonság a lustaság. Szerencsénkre a gébek ritkán emelkednek el az aljzattól, inkább a mederfenéken várják az orruk elé sodródó élelmet. Ritkán úsznak csak utána. Ebből következik, hogy úgy kell csalinkat felkínálni, hogy azzal a gébek ne, de a többi hal igencsak foglalkozzon.
Ezért én inkább az úsztatást szoktam választani. Mindehhez egy picit kisebb úszót használok, mint amire a teljes megállításhoz szükség lenne. Például ha 18-20 grammos úszó kellene a szerelék tökéletes megállításához, akkor én 15 grammos úszóval szerelek (ezzel szerelékünket egyben egy kicsit érzékenyebbé is varázsoltuk). Igaz, most már nem tudjuk hosszabb időre tökéletesen megállítani a szerelékünket, de azért 1-2 másodpercig ez is lehetséges. Továbbá az etetés sávján úgy tudjuk igen lassan végigvezetni, hogy közben minden kavics mögé be tudtuk ejteni a horgot. Az eredményes horgászat titka pedig a kövek mögött megálló etetőanyagra gyülekező halak elejtése. Szerencsére a természet is ezekre a helyekre szereti terelni a halakat. (Egy-egy nagyobb kő mögé mindig beáll néhány halacska, főleg a bodorka.)
A lassan vezetett, fenéken sodródó csalit időnként egy pillanatra állítsuk meg teljesen. A sodrás ekkor a fenékről fellibbenti a horgot. Akkor csináljuk jól, ha az ólom csak nagyon kis mértékben emelkedik, a nagyobb utat a csalizott horog járja be. Amikor a csali megemelkedett, akkor engedjük el a szerelést, hadd sodródjon magától tovább. Ekkor az ólom és a csali visszahullik a fenékre. Ezután eldönthetjük, hogy újra megtartjuk, vagy inkább sodortatjuk tovább a mederfenéken. Ennek az elengedem-megtartom játéknak az eredménye, hogy a csalink úgy viselkedik, mint egy úszkáló, menekülni akaró állatka. Halaink genetikai szinten előírt viselkedése pedig ezt nem engedi figyelem nélkül hagyni.
A mederfenékről fellibbenő csalit legtöbb esetben a jászok és a bagolykeszegek veszik fel, a lehulló, 1-2 pillanatra megálló csalinak a paduc és a dévér nem tud ellenállni, a kövek mögé behulló és továbbsodródó csalit a karikakeszegek és bodorkák kedvelik.
A módszer begyakorlásának a másik előnye, hogy miután megismertük az előttünk elterülő mederszakaszt, belőttük magunknak az ott található köveket, akkor ezeket a szerelékkel már szépen, úgy tudjuk „kerülgetni”, hogy el sem akadunk bennük.
Úgy tűnik, hogy egyszerű, amit most leírtam, de ezt csak sok-sok gyakorlással lehet tökéletesen elsajátítani. Ha nem tudjuk mindjárt első alkalommal kivitelezni, ne adjuk fel. Nekem is gyermekkoromban a déli szél segített elsajátítani a tökéletes visszatartás technikáját, amikor még a budai hengermalom kifolyójánál üldöztem a halakat.
Még nem beszéltünk a kapásokról. Sokan úgy gondolják, hogy a vad folyóvízi halak ripsz-ropsz lerántják az úszót és meg sem állnak vele. Ez jásznál, domolykónál, márnánál igaz is, de a paducok, baglyok sokszor együtt úsznak a csalival. Az úszón pedig csak azt látjuk, hogy kicsit másképp áll, mint ahogy szokott (kicsit jobban megmerült vagy kiemelkedett). Mindig résen kell lenni, és a legapróbb kapásra utaló jelekre is reagálnunk kell, különben kiköpi a hal a csalit és úszik tovább.
De mielőtt indulnánk a vízpartra, néhány dologra még oda kell figyelnünk. Az egyik a bot gumizása. Folyóvízi horgászatnál érdemes a gumit kicsit jobban előfeszíteni, mint a hagyományos bevetéseknél. Ez két dolog miatt is szükségszerű. A keményebbre hangolt gumizással sokkal jobbak az esélyeink a paducokkal szemben, mivel az igen kemény szájukat csak megfelelően erős bevágással tudja a horog átütni. A másik okot a keményebb gumizásra az erős sodrás adja. A halak nagyon jól ki tudják használni a sodrás erejét, ezért az erősebbre hangolt gumival hamarabb vissza tudjuk őket kényszeríteni a part melletti, kisebb sodrású vízre. Láttam már olyat, hogy a horgász alig tudta a szákoláshoz megfelelő távolságon belülre húzni a mindössze 1,5 kg-os dévérkeszeget. A gumi általában 1,4-1,6 mm átmérőjű, hagyományos gumi. Ennél vastagabb csőgumit csak a célzott márnázáskor szoktam használni. A zsinórokkal szemben nincs nagy elvárás, mivel elég gyakran cseréljük őket. A főzsinórt 2-3 horgászatonként, az előkét és a horgot pedig horgászatonként akár 8-10-szer is. Az én dunai kedvencem a Silstar Supernatural. Vízben nem látszik, kellően lágy, jól bírja a Duna vizét, bár a Dunakanyar környékén elég tiszta a víz. Főzsinórnak 0,16 mm, előkének 0,14 mm átmérőjűt szoktam használni. Márnázáshoz egy, esetleg két mérettel erősebbet. Horognál a Suehiro P132, vagy a Kamasan B611 horgai váltak be a legjobban. Fontos odafigyelni a horog élére. A kövek, valamint a „csontos” paduc száj miatt hamar megkophat.
Most már birtokába kerültünk az egyik legeredményesebb folyóvízi módszernek. Nagy figyelemmel kísérve úsztatgathatjuk csalinkat a vízben, mindent elkövethetünk, hogy a lehető legeredményesebbek legyünk. Ezért arra kérnék mindenkit, hogy a kifogott halakkal is hasonlóan figyelmesen bánjon. Csak annyi halat vigyünk el, amennyire valóban szükségünk van, a halat ne úgy engedjük vissza, mintha egy darab követ dobnánk a vízbe. Használjunk célszerű horogszabadítót, amivel néhány másodperc alatt kiszabadíthatjuk horgunkat a halak szájából, ezzel is megkímélve őket a felesleges szenvedéstől.
Írta: Imre László
Képek: Holi, Imre László
