A tél elvonult, a horgászok azonnal a vizeket fürkészték, nem lehet-e valamilyen halat a horogra csalni. Így tettem én is hetekkel ezelőtt és évadnyitót tartottam a halaknak. Erről Halébresztő címmel, egy kis irományt is közzétettem. Izgatottan vártam a jó időt, ami gyorsléptekkel meg is érkezett, biztatva a hőmérő üvegházában szunnyadó higanyt, hogy egyre magasabbra kússzon. Nem volt hiábavaló a napsugarak ösztönzése, a hőmérséklet tartósan 15-18 °C volt napközben, itt a jó idő, elkezdődhetnek a rendszeres hétvégi horgászkirándulások, gondoltam...
...de számításomat hamar keresztülhúzta az időjárás. A jó idővel párhuzamosan, megérkeztek az első halak, de sajnos a tavaszi áradások is. A Tisza mellett élő horgászok várják az áradást, mert halat hoz a kis csatornákba és az ártéri morotvákba, de sajnos van az áradásnak kellemetlen oldala is. Ezt az arcát fordította most felém is. A víz elönti a partot, így majdnem megközelíthetetlen a "kincsesbánya" amely csillogó testű kis halacskákat rejt. A part sokáig nem szárad fel, hacsak nem a tavaszi szellők érkeznek a türelmetlen horgászok segítségére, hogy a visszahúzódott víz helyét újra szilárddá tegyék. Ezen még kár gondolkodnom, hisz még csak most érkezett ide az áradás.
Az egész heti tanítás után úgy gondoltam mégsem töltöm otthon a hétvégét, ellátogatok valamelyik kis víz partjára. Csakis olyan hely jöhetett számításba, amelyik nincs közvetlen összeköttetésben a nagy folyóval, a Tiszával. A tavalyi év egyik szép emlékű csatornáját keresetem fel, melynek a folyó felőli végén egy kis zsilip zabolázza a féktelen folyót.
A partra érve nem várt szituáció fogadott. A víz zavaros volt, beszivárgott az áradás hordalékkal telt vize, egyetlen pozitívum az volt, hogy a folyó szállította gallyak és a gondatlan emberek szemetelésének eredménye nem borította el a felszínt. Egy pillanatig döbbenten álltam, itt sem lehet ma horgászni?! Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy hazainduljak, gyors kipakolásba kezdtem.
Az etetőanyagot bekevertem, ládát állítottam és a szükséges teendőket elvégeztem, hogy ne kelljen horgászat közben a ládáról felállnom, minden karnyújtásnyira legyen tőlem. Ez a csatorna lassan áramlik, átlagos vízmélysége 1,20-1,50 közötti. Kényelmesen meg lehet horgászni egy háromfeles spiccel is, de számomra a legkedvesebb úszós módszer a rakós botos horgászat. A spiccbottal nem tudunk igazán visszatartani, pedig itt a halak a lassított csalivezetést meghálálják. Elő a rakóst, gyors betolás, etetés, ki a rakóst, gumiellenőrzés. Távirati stílusban így telt a következő néhány perc. Amíg érik az etetés, addig gumit olajoztam és egy tekercset leengedtem a scalettáról. Így igazán kellemesen lágyra állított gumival horgászhatok és az apróságok is "nyújthatnak" a gumin egy picit. Ez a tíz centinyi gumi kiszaladás felér a nyári egyméteres kihúzással!
Minden rendben volt. Majd a szél is feltámadt, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Amíg szereltem, addig egyetlen kósza fuvallat sem látogatott erre. Sebaj, a fő az, hogy a szerelék vízben legyen. Főzsinórom 0,105 mm, előkém 0,08-as, ez az összeállítás ilyenkor jó szokott lenni. Az első kapást a hosszú bambusz antenna egy centinyi süllyedése jelezte. Elmozdítottam a rakóst (túlzás lenne ezt bevágásnak titulálni, egyébként is annyira meglepődtem, hogy inkább reflex mozdulat volt, mint tudatos), és egy félarasznyit kiszaladt a gumi. Örömmel vegyes izgalom és kíváncsiság lett úrrá rajtam, mi lesz az idei első hal ezen a vízen. Egy szép bodorka.
Gyorsan körülörvendeztem a váratlan jövevényt, fotózás és máris útnak indítottam, azzal az instrukcióval, hogy szóljon a többieknek is, hogy a terített asztalhoz várom őket.
Nem jó hírvivőnek bizonyult, vagy csak ravasz volt? Nem a saját rokonságának kürtölte szét a hírt, inkább a mindig érdeklődő küszöket értesítette. Ez sem rossz megoldás, minden halat szívesen megvendégelek, egy kis gyönyörködés és fotózás ellenében. A küszök éltek is a lehetőséggel, senki nem jutott a menühöz, csakis sneciket fogtam ezután mintegy két óra hosszat. Még ekkor sem jutott az eszembe, hogy spiccbotra váltsak, pedig indokolt lett volna. Annyira feledtették velem a rakózással járó "munkát", hogy semmiképpen sem tekintettem hiába befektetett energiának a rövidítéseket.
A küszök még a fenékre is lementek, lekísérték a 2 grammos úszót is, egyszerűen be kellett látnom, ma a rakós bot csak küszt terem, ha más hal nincs ez is jó. Pedig nem lehet okom a panaszra, mert amikor leértem, nem nagyon bíztam a pikkelyes látogatók kapáskedvében.
A küszök egyen méretűek voltak, 10 centi körüli hosszban maximálva. A fél szál trágyagiliszta úgy gondoltam szelektív csali lehet. Az is, csak nem ma és nem itt. Azt is gond nélkül vették fel, úgy ahogy a csontit és a műszúnyogot is.
Nem tudom, hogy a véletlennek vagy az égiek könyörületének köszönhetem, de a "lefújás" előtt csodák történtek, már ha az efféle dolgok annak számítanak. Egy reménytelen tavaszi portya végén egy horgásznak mindenképpen szívderítő. Egy vaskos kis kárász próbálta távol tartani magát a part látványától. Az idei első, "nőj nagyra" kívánsággal azonnal útjára engedtem, ahogy a többieket is. Ez még nem a csoda, csak annak a bevezető része.
A spiccbotot is fel akartam avatni, öt percet adtam magamnak, hogy horgásszak vele, mert már így is eléggé rosszra fordult az idő, erős szél, esőzés, felázott töltés... Fej felőli szerelék bedobás, az úszó egy helyben toporog, majd lassan süllyedni kezd. Bevágás, és a szereléken két küsz ficánkol. Az egyik szájában az apró 24-es hosszúszárú, a másik köré pedig a damil csavarodott. Úgy gondoltam most kell abbahagynom, mert így elmondhatom, utolsó dobásra két halat fogtam.
A mai horgászat tanulsága számomra, hogy soha nem szabad feladni, még akkor sem, ha meg kell dolgozni néhány küszért is. Soha rosszabb ne legyen!
