Az ember élete során számos válaszút elé érkezik, ahol döntenie kell, hogy merre tartson tovább. Minél több forró nyár van mögöttünk, annál több az ilyen „életút-kereszteződések” száma is. Egy ilyen úton indultam annak idején Nyíregyháza irányába, és most ugyanilyen úton indulok Budapestre. Vándorlok, akár a fecskék. Őket a kényszer hajtja melegebb éghajlatok felé, engem a sors. „Kinek mi van megírva”, szokták mondani. Sok-sok jó barát, emlék, villanás jön velem a lelkemben. Bánkódni nem szoktam, bizakodva nézek mindig az előttem álló útra. Visszanézni ráérek később is, de búcsú nélkül mégsem mehetek tovább.
Az utóbbi két évben igen hűtlen voltam kedvenc folyómhoz. Igaz, ő sem volt túl kegyes hozzám. Ha végre akadt annyi időm, hogy kicuccoljak, szinte biztosra vehettem, hogy vagy egy kiadós esőzés tette járhatatlanná a hozzá vezető utat, vagy sáros-zavaros árhullám nyomakodott éppen medrében. Ha mégis lejutottam, akkor halat nem adott egy grammot sem. Süketen csordogált, mintha medrében nyoma sem lenne életnek. Voltak persze „halas napok” - legalábbis barátaim időről időre beleültek a tutiba, ám nekik megadatott, hogy annyit, és akkor horgásszanak, amennyit szeretnének. Nem panaszkodhatom én sem, hiszen ha a naptáramba pillantok, bizony nem kevés időt töltöttem horgászattal, csak valamiért nem ott és nem akkor, mikor kellett volna. Száz szónak is egy a vége, ideje volt már jó pillanatában elkapni kedves folyómat.
Mivel ez az utolsó évem a szabolcsi „beregben”, egyfajta búcsúpecára gondoltam. Szerettem volna méltóképpen búcsút venni a Tiszától, hogy jövőre kegyeibe ajánljon nővérének, a Dunának. Ahogy megfordultak ezek a gondolatok a fejemben, rögvest jött egy szokatlan árhullám. A többnapos esőzések tavaszi áradást idéztek elő. Mintha nem szívesen engedne el a folyó. Halkan kérleltem, hogy még egy utolsó lehetőséget adjon nekem. Nem tudom, hogy szánalomból, vagy csak egyszerűen azért, mert mindig is baráti volt a viszony közöttünk, de az áradás levonulása után hihetetlen halbőséggel jutalmazott. A barátaim is számos szép fogásról adtak hírt, ezért elérkezettnek láttam az időt arra, hogy egy utolsó baráti látogatást tegyek az ismerős kövezésen. A szerelékek készítése közben döbbentem rá, milyen rég találkozhattunk, ugyanis szerelékeket kellett készítenem. Horgászládámban egyetlen épkézláb létra sem volt, amire folyóvízi cucc feszült volna. A folyó e szakaszán nem mehet biztosra az ember. A közeli vízlépcső sokszor megtréfálhatja a horgászt. Alapvetően „normál folyásnál” 5-6, max. 8 grammos úszó is elég, de előfordul, hogy a 20 grammos lapos úszót is kifekteti a víz. Éppen ezért alfától ómegáig kell szerelni mindent, ha csak nem akarjuk a vízparton szerelgetéssel tölteni az időt. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy néha a megállított, máskor a lassan engedett, vagy éppen az úsztatott szerelék ad halat, bizony fel kell tölteni a készleteket. Igaz, hogy normál esetben csak egyszer kell szerelgetéssel időzni, később csak a beszakadt szerelékeket kell pótolni. Az etetőanyagot is előre összekevertem. Jól bevált, kiismert keverékemet mixeltem, némi újítással. Az alapot most is 2 zacskó Maros Mix XXL és ugyanennyi Maros Mix XXL dévér adta, amihez 3 kg Terra de fond braun föld (inkább por) került. Az egészet szárazon kevertem össze, és a földet-etetőt egyszerre vizeztem fel. Az így kapott kaja rendkívül finom aromával, a föld miatt remek tapadással és nehezítéssel bírt.
Magáról a földről már sokat olvashattatok itt a portálon is, én csupán megerősíteni tudom az ott leírtakat. Jómagam is ott olvasottak szerint jártam el. (Némi kiegészítést azonban tennem kell. Az idei évtől ez a föld megváltozott. Valamiért elvesztette tapadó képességét. Megtudtam, hogy ezt a földet a gyártó kimondottan etetőanyag „nehezítésre” szánja, ezért kihagyták belőle a gyártás során a tapadást biztosító adalékot. Ezen azonban könnyen segíthetünk, megfelelő mennyiségű Liant Coller hozzáadásával.)
A kész keveréket párszor áttörtem. Ez sokak szerint csak felesleges „fakszni”. Nem szeretnék senkit meggyőzni ennek ellenkezőjéről, csupán megjegyzem, hogy több hozzáadott értéke van a dolognak, mint azt sokan gondolnák.
Minden szükséges „lomot” bekészítettem, és vártam, hogy hajnalban megcsörrenjen a vekker. A korai indulást a helyválasztás privilégiuma indokolta. Igaz, hogy hétköznapra esik a horgászat, de soha sem lehet tudni. Peti barátomat is bepakoltam az autóba, és még sötétben hagytuk magunk mögött a Tokaji úti piacra igyekvő, soknyelvű kavalkádot.
Az úton Peti az első éles bevetésre hozott kamerát próbálgatta. Mint már annyiszor, most is az írásokhoz tartozó kép- és filmanyag elkészítése lesz a fő feladata. Elvégre, ha Leonardo is megfestette az Utolsó vacsorát, mi is próbálkozhatunk maradandót alkotni az utolsó tiszai pecáról. (Igaz, az öreg da Vinci másban is tudott maradandót alkotni, és messze nem összehasonlítható az ő munkássága a mienkével, hacsak nem abban, hogy ő is szerette azt, amit csinált. Ebben az írásban is szeretném megköszönni barátom közreműködését, mert az ő fotói, filmjei nélkül sokkal „zsírszegényebbek” lettek volna az írásaim. Sokszor derékig a vízben, imbolygó csónakból, lehetetlen, kicsavart testhelyzetből fotózott rendületlenül. Esett, fürdött, telefonokat áztatott, de mindig jött, ha szükség volt rá.) Amíg Peti a záridőkről, fehéregyensúlyokról és számomra kínai technikai tudnivalókról beszélt, addig én már lelki szemeimmel halakat fárasztottam. Az ábrándozás hamarosan valós közelségbe került. A régen látott templomnál végre ráfordulhattam az ártérre. Vastag köd lebegett a rét felett, hiába, már a végét járja a nyár. A sötétben két imbolygó fejlámpa fényét vettem észre. Te jó isten! Ki az, aki nálam korábban volt képes kijönni? Két másik fanatikus kereste a helyét. Mi is csatlakoztunk, hozzánk pedig a szúnyogok hada. Finoman szólva nem volt kevés vérszívó, ellenben rengeteg. Lélegzethez alig jutottam tőlük. A hosszú nadrág, ing, sapka, vastagon permetezett rovarriasztó, gumicsizma azonban kellő védelmet biztosított, csak sűrűn kellett köpködni a számba repült dögöket.
Oda már nem fújtam. Egy jó fokhagymás pirítós talán kellő védelmet jelentett volna ez ellen is. A harmatos füvön csúszkálva végül megtaláltuk az ideálisnak vélt helyet. Figyeltük a korábbi horgászok által hagyott nyomokat. Ennek igen prózai oka volt. Ahol már többször pecáztak, valószínűleg nem akadós a terep. Kivéve, mikor igen. Most az első feltevésemben bízva cuccoltam le. A szúnyogok szimfóniájára hangolva igen gyorsan ment a ládaállítás, beszerelés. A felkelő nap fénye már a ládán ábrándozva talált. Szeretem ezt a pillanatot. A nap szinte a kanyarból veti fényét a folyóra, és a szemközti erdőn megbotló sugarak megszépítik a reggelt. A folyó hátán előttem vastag hínármező úszott, közötte ragadós, vastag, barnás trutymó. Talán a közeli csatorna vizét engedték bele, és a vízzel együtt jött a felgyülemlett matéria is. A hínárfoltok között ugyanis ismeretlen „kosz” lötyögött. (Tudni sem szeretném, mi lehet Budapesten, az Ördög-ároknál.) A szemközti partot szemlélve tisztán látszott a korábbi árhullám tetőzése. A folyó szürkére mázolta a bokrok alját.
Emlékszem, akkor azt hittem, idén már reménytelen a tiszai peca. Szerencsére másképp alakult. Ábrándozásomnak egy hangos fröcsögéssel raboló balin vetett véget. Ideje cselekedni! A rakóssal szép kényelmesen kitapogattam a mederalakulatokat.
Kisebb gödröt, követ kerestem, ami megfoghatja az etetőanyagom. Semmit nem leltem. A placc sima volt, mint a baba popsija. Üres horoggal úsztattam párat, nehogy egy elfeküdt gally megtréfáljon. Gond nélkül tudtam végigúsztatni a pályát, csupán egészen hely bal szélén találtam egy akadót, ami lehetett egy korábban betépett szerelék is. Mindenesetre megjegyeztem magamnak, hogy ide csak akkor engedjem a szerelékem, ha horgot akarok cserélni. A rakóst elég volt rövidebb, 11,5 méteres hosszban használni, de így sem volt könnyű a meredek parton tologatni, és 5 tagos top szettnél bontogatni.
Hiába, a folyó sem adja könnyen magát. Az alapozó gombócokat a spicctől kb. 2 méterrel magam felé dobtam a vízbe. A csendet hangos „bluggyanásokkal” törték meg, a vízbe repülő kétkezes gombócok. A hangból is tudtam, ezek a gombócok nem sokat fognak sodródni a meder alján. A hozzákevert föld szinte odatapasztja őket a fenékhez. Kicsit szusszantam. Időközben megérkezett „Miszter Mínusz” is feleségével, és tőlem jobbra készülődtek. Nagyon bírom ezt a házaspárt, hiszen a férj kivételesen jó humorú, őszinte ember, és a halakat is rendkívül tiszteli, párja pedig hihetetlen érzékkel bír a pecához. Kettejük közül többnyire a feleség az, aki igazán veszélyes lehet a halakra. Halfogás tekintetében „Miszter Mínusz” inkább fotózza kedvese sokszor férfiakat is megszégyenítő fogásait. Állandó élcelődés tárgya, hogy minden horgászkaland beszámolója azzal kezdődik, hogy felesége mit fogott. Hiába, vagy fotózunk, vagy horgászunk. A kettő együtt nem megy.
Messziről integetünk egymásnak, később majd szomszédolok. Kíváncsian várom, mit hoz az első úsztatás. Én mindig ezzel kezdek, a megállított szereléket csak később veszem elő. Az úsztatáshoz Dínó Erdei Champion duci úszót vagy a Cralusso Bubble úszót használom. A Dínó által gyártottat azért, mert a belső zsinórvezetés, a jól látható, terhelhető antenna, a különleges forma mind elősegíti a pontos csalivezetést. Komolyabb visszatartásnál sem emelkedik ki vészesen az úszó, és nagyon látványosan jelzi a kapásokat is. A Buborék pedig egy átmenet lapos és duci úszó között. Mérsékelt megállítást is lehetővé tesz, ezért a jelenlegi sodrás erejéhez mérten akár megállítva is tudok vele horgászni. Egy Torpedo is készenlétben vár, amivel a teljes, mozdulatlan megállítás is kivitelezhető. A kis Dínó 6 grammos, akárcsak a Buborék (Made in Hungary).
A horogra csonticsokor kerül, és kezdődhet a peca. Kicsit magam fölött engedem be a szereléket, hogy amint az etetés sávjába ér, már kész legyen a kapások jelzésére. Lassan, komótosan úszik be az etetőanyag halomba. Kicsit lassítok rajta, amitől a csali elemelkedik a fenéktől, majd elengedem. A hatás nem marad el, villámgyors lerántás a jutalmam. Szép karikakeszeggel birkózok. Az egy tagba fűzött gumit szépen nyújtogatja. Széle-hossza egy, de végre igazi tiszai hal. Minden úsztatásra halam van, elképesztő mennyiség lehet előttem. Karikák, bagolykeszegek, laposkeszegek sorakoznak a horogra. Az igazán szép, testes dévérek, jászok nem jelentkeznek.
Legalábbis nálam. Barátom párja előbb egy 1,5 kg-os, majd később egy 2,2 kg-os jaszkóval bizonyítja, azért itt vannak. Itt az idő egy kis szomszédolásra. Keresztülvágok a legelőn, kíváncsi vagyok, mi a jászfogás titka. Mint kiderül, már több napja szórják a helyet, és szándékosan nem a leginkább látogatott részt. Előző nap egy szép tiszai nyurgát is sikerült fogni. (Később többet is.) A szerelék erős, teljesen megállított. Erre ritkán, de darabosabb jószág jelentkezik. Amolyan kiülős horgászat, aminek a jutalma, lám, nem marad el. Én a sűrű fillér, ritka forint elvén továbbra is úsztatgatok. Már csak azért is, mert a Torpedót sikerült elsőre egy kőbe irányoznom, így az célt tévesztve beszakadt. Szerelni nincs értelme, az úsztatás úgyis hatékonyabb. Időnként 2-3 gombóccal pótolom a kosztot, és élvezem a horgászatot.
A versenyeken ritkán adódik lehetőségem ilyen jó pecára. Egyre több a küszködős, szenvedős verseny, ahol már 2-3 kilónyi hallal a mennybe lehet jutni. Sajnos kevés a normális, karbantartott versenypálya, ezért abból főzünk, amink van. Néha el is megy a kedvem az egésztől, de a hangulat, a barátok mindig visszatartanak. Az előttem álló időkre gondolok. Ezen a vidéken befogadtak, remélem, új helyemen is így lesz. Rajtam is áll vagy bukik a dolog. Talán még vissza-visszatérek a Beregbe, és nem lesz áthidalhatatlan a távolság. Cibus is tartozik még pár matchezéssel, amit be kell rajta hajtanom. Az idén nagyon leengedett az „öreg”. Ideje lesz jövőre felrázni.
A horgászatot délig terveztem, a megkonduló harang figyelmeztet erre. Összepakolok, és még egyszer visszanézek kedves folyómra. Most már megtisztulva, békésen igyekszik tova. A Dunában még viszontlátlak! Az autó mögött felverődött por lassan eltakarja a szőke folyót, és finoman behinti az utat mögöttem. Továbbmegyek.
A horgászatról készült kisfilmet is figyelmetekbe ajánlom:
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotó, videó: Takács Péter
