Adódnak helyzetek, amikor valamire nagyon hajtok, mikor képes vagyok hétvégeken át egyvalamit próbálgatni egészen addig, míg csömöröm nem lesz a rengeteg holmitól, a sok készülődéstől, az állandó koránkeléstől vagy egyéb dolgoktól. A végére megunom, és ekkor fogom magam, felkelek, amikor akarok, kimegyek a vízhez és leülök, ahol tetszik, előveszem a 7 m-es spiccbotomat és élvezem az egyszerűséget.
A téli, szerény horgászatok után a tavasz számomra mindig egy cuccolós, korán kelős, pakolós, készülődős időszakot hoz, mert hiányzik a pörgés, de amikor már a sokadik alkalommal kell a ládát kivinni, összerakni, a botokat kinyitni, elpakolni, hazavinni stb., akkor érthető, hogy az ember elfárad és vágyik valami könnyűre, valami gyorsra és egyszerűre. Nos, számomra a spiccbotos horgászat nyújtja mindezt egyszerre, így eljött ennek is az ideje!
Cseppet sem szerettem volna korán kelni, úgy voltam vele, felébredek, amikor akarok, megreggelizek, kimegyek szépen, kényelmesen, hiszen egy jó spiccbotos keszegezéshez szinte majdnem mindegy, mikor megyünk ki. Idén aznap aludtam először nyitott ablaknál, így mondanom sem kell, képtelen voltam egy jót aludni, folyton forgolódtam, zavartak a hangok, majd hajnalban a fények és a madarak éneke, így végül feladtam és valamivel hajnali öt előtt kikászálódtam az ágyból, elkészültem és lementem a vízre, így az „akkor kelünk, amikor akarunk” résztől most tekintsünk el. :-)
Örültem, hogy végre nincs sok cuccom, még vödröt és horgászdobozt se vittem magammal. Ami nálam volt, az egy ülőalkalmatosság, hogy valamin üljek már, egy merítő szák, botzsák a spiccbottal és egy ágassal, két tartalék szerelék, pár előkötött előke, a kajám a hátizsákomban, na meg a halak előző este bekevert etetője egy szatyorban a csalival együtt. Nyilván a papírzsepit, baseballsapkát, zsebpiszkot és egyebeket nem fogom felsorolni, de ebből már látható, hogy nem kell túlzásba vinni a holmikat, ezt akár gyalog is magunkkal vihetjük pár szár méterre, ha nagy a sár. Legalábbis ha van, aki bevállalja. Én simán, ha kell!
Hamar ki is nyitottam 7 m-es tűspicces botomat, feltettem a szereléket, bemértem a mélységet, beetettem… és mennyi idő telt el addig? Szinte semmi. Ezzel szemben, ha fel kell állítani a ládát és az összes kelléket, a szükséges botokat összerakni, azzal lazán elmegy 40 perc. Na, itt nem.
A szerelékem a következő volt: 14-es főzsinór, 12-es előke (25 cm), 2,5 g-os úszó, 16-os vékonyhúsú horog. A főólmozás egy 2 g-os stopper ólomból állt, a többit sörétekkel alakítottam ki. A stopperólom sörétektől való távolságát variáltam, ha szükség volt rá.
A víz mélysége 2 m volt a botom távolságán, előttem a sárga vízitök gazdagon benőtte a part menti részt, ezzel kiváló búvó-és táplálkozó helyül szolgálva a halak számára. Szinte keresve sem találhatna jobb helyet az ember spiccbotozni.
Etetőanyagomba gazdagon juttattam csontit, ami elengedhetetlen, ha sűrű kapásokat szeretnénk elérni. Kb. 2,5 kg etetőt kevertem be, ebbe 3 deci nyüvet raktam. Néha nem előnyös az ilyesmi, mert a kukacok hamar szétrúgják a gombócokat, épp hogy csak össze tudtam nyomni és bedobni, valószínűleg vízközt már bontott a kaja. De hisz pont ezt akartam, ráadásul előző nap böngésztem át Csörgits Gábor írását a narancshéj felhasználásról, így fél liter narancshéj őrleményt még hozzákevertem. Csak úgy füstölt, ahogy süllyedt le, szerintem nincs az a keszeg, ami ellenállna egy ilyen csalibombának. Meg is lett az eredménye, szinte alig telt el egy kis idő, már kapásom is volt. Egy egész szép bodorkát fogtam.
Imádom az ilyen helyeket, gyerekkoromban is sokat vadásztam az akadók környékén küszökre, bodorkákra, keszegfélékre, így érthető, ha felébreszti a horgászösztönöket az ilyesmi. Szinte alig tettem vissza szerelékem, máris jött a következő. Ezek a kis fickók mindig ott vannak, ha találunk egy ilyen helyet, mint ez a tökleveles, szinte garantált a kapás! Imádom, amikor az úszó antennája mozdul, legyen az rántás, piszkálás vagy lassú elhúzás. (Aki ismeri ezt, az érti, hogy miről beszélek, aki nem, az pótolja sürgősen! :-)) Úgy is lett, a következő egy határozott, lehúzós kapás volt. Bevágtam, majd a szépen görbülő tűspicc tudtomra adta, ez már nem bodorka lesz.
Közben pótolni kellett az etetést, kisebb lazán megnyomott gombócokat dobtam úszóm köré, amik szépen szétestek süllyedéskor, felkeltve a környék halainak érdeklődését. Később, mikor a halak már a környéken tartózkodtak, keményebb gombócokat gyúrtam, hogy jobban koncentráljam őket a fenék közelében kínált csali köré. A bodorkák kapása megszűnt, kisvártatva megjelentek a dévérek. Így kicsit tovább kellett várnom egy mozdításra, de az heves volt.
Jó érzés volt végre horgászni egy jót régi, de remek tűspicces botommal, annál is inkább, mivel egy ekkora keszeg már egész szépen megdolgoztatja a botot.
Most sem maradhatott el a nálam már-már szinte kötelező jellegű, úszó köré történő csontiszórás, aminek szinte leírhatatlan a hatása a dévérekre. Így kicsit később elkezdtem szórni a csontit, csúzli híján kézzel, de a hátszél besegített. Ekkor bolondultak meg igazán a halak, jöttek is szépen. Etetőmből nem sok maradt, de azt már nem is kellett szórnom, pusztán minden hal után egy fél marék csontit.
Jó érzés volt úgy horgászni, hogy tudtam, semmi dolgom, csak a spiccbotot és a halakat dolgoztatni, horgászni egy jót, majd kellemes élményekkel összepakolni azt a kevés holmit, ami ezúttal nem vette el a kedvem. Maradtam, amíg jól éreztem magam, végül a hasam hazavitt ebédre.
Nem fogtam meghökkentő mennyiségű halat, mégis jól szórakoztam a sűrűn jelentkező kapások révén, mert a dolog egyszerűségénél fogva élvezhetővé tette a kellemes pillanatokat. Legközelebb is elviszem magammal spiccbotom, kenyeret nem kér, a botzsákban a többi között jól megfér…
Szili Dániel (Danius)
