Sokan kérdezik a fórumon, hogy érdemes-e lemenni a partra, valahol mozog-e a hal? Valahogy nem értem, miért sajnálják az emberek az időt, hogy lemenjenek a vízpartra egy fél vagy egész órára, sétálgassanak és figyeljék a víz és az őt körülvevő természet változásait…
Vannak, akik így télvíz idején nem kockáztatnak semmit (de vannak, akik nyáron sem). Csak a biztos fogásra utaznak. Oda mennek, ahol más is fogott, kikérdezik a sikeres sporttársat mindenről, mielőtt ők is részt vennének a bevetésen. Órákat utaznak, pénzt és energiát nem kímélnek, miközben egy feledhetetlen reggel vagy délután lehetősége hever a lábuk előtt. Ezt nem veszik észre, mert sajnálják az időt magától a szenvedélyüktől, egy kis sétálgatástól, nézelődéstől.
Pedig a halak mindig elárulják magukat…
Mindig van egy-két hal, amelyik nem bír a vérével, és hajnalhasadtával vagy az este jövetelével ország-világnak mutatja akrobataképességeit. Ennek tudatában indultunk el a tavaszias január végén cimborámmal egy felfedező körútra a Duna partján. A cél az volt, hogy kitakarítsuk, ellenőrizzük, memorizáljuk a tavaszi nagyvizes helyeinket. Eközben vettük észre, hogy a lábunk előtti alig 60-80 cm mély vízben, tőlünk 40-50 méterre néhány ugrándozó halacskát. (A hely a Duna egy kicsi mellékága. Kisvíznél alig csordogál, vagy akár száraz is a medre, de tavaszi nagyvíznél a Duna halai előszeretettel keresik fel.) Ugyan most még január van, a víz alig 4 Celsius-fokos, de ez a kis, másoknak esetleg jelentéktelen jelzés bennünk másnap tetteké formálódott.
A pirkadat már a víz partján talált minket. Végigcserkeltünk a parton egy 150-200 m szakaszt, hogy találjunk egy olyan részt, ahol kényelmesen tudunk horgászni. Mivel a part itt eléggé őstermészet-közeli, ez nem is volt olyan egyszerű feladat. (A gyönyörű látvány egyetlen, kicsit lehangoló eleme a bokrokon, fákon kupacban megakadt sörösüvegek és üdítős palackok tucatjai voltak.)
Nagy reményekkel vágtunk neki a reggelnek. De sajnos, ahogy az idő telt, reményeink úgy váltak kicsi darabokban az enyészet részévé. Egyetlen halunk az egyik bokor alól egy durbincs volt, ami cimborám kezét nyálkázta össze. De a nap melengető sugaraival segítve a kitartásunk töretlen maradt. Mikor a nap sugarai végre elérték a vizet, egy csapásra minden megváltozott. Az addig élettelennek tűnő víz szép lassan életre kelt. Itt-ott apró karikák jelentek meg a víz felszínén. Egyszer csak csoda történt. A lassan vándorló úszó hirtelen megbicsaklott. Ösztönösen megemeltem a botot, és a zsinór másik végén valaki erre méltatlankodni kezdett.
Az eseményen felbuzdulva két marék bodorkás etetőanyagot kevertünk, amit apró fürjtojásnyi gombócok formájában juttattunk célba. Miután a kis gombócok keltette hullámok elültek, rendszeresen 6-8 szem csonti lövöldözésével tartottuk fent a halak érdeklődését. Ők pedig mindezt folyamatos kapásaikkal hálálták meg.
11 óra felé, miután a két doboz csontit ellövöldöztem, elkezdtünk szedelőzködni, hogy ebédre hazaérjünk. Ezen a csodás, verőfényes reggelen 20-30 lakójának köszönhetően a Duna ismét megajándékozott minket egy feledhetetlen élménnyel. Hozzájárult ehhez még 8 vadkacsa kezdődő nászukkal, a harkályok a fejünk felett, egy jégmadár a szemközti kidőlt fán és egy le-föl szaladgáló mókus az egyik ősöreg odvas fűzfán.
Felszerelésünk nemesen egyszerű volt. Én egy 7 méteres spiccbotot használtam egy 1 grammos érzékeny úszóval és 12/10 zsinóron 18-as horoggal. Csalinak, apró frissen szedett gilisztát, csontit, műszúnyogot használtam.
Egy szó mint száz, járjunk a vízparton nyitott szemmel! Sokszor érdemes nem csak a horgászatra, hanem a figyelmes nézelődésre is rászánni az időt, mert olyan lehetőségeket ismerhetünk így fel, amiknek még a létezését sem gyanítottuk volna!
Imre László
(Fotó: Imre László)
