A tél szokatlanul enyhére váltott. A korábbi mínuszok helyére ellentétes előjelű „légtömegek” nyomultak, ahogy azt az időjósok megmondták. Az autó hőmérője is igazolta a tényt, bizony a 10 fokot is elérte a hőmérséklet január közepén. Ez két dolgot vont maga után. Egyrészt borzalmasan hasogatott a fejem, másrészt a vizek egy része megszabadult az őt szorongató jégpáncéltól. Az állóvizek vastagabb jegével persze még nem bírt, de a folyókról gyorsan lesöpörte a vermelő halaknak védelmet jelentő jégpáncélt. Törvényszerű, hogy az idő felmelegedésével egyenes arányban nő a horgászok úgynevezett pecakényszere, azaz elég egy talpalatnyi szabad vízfelület ahhoz, hogy azonnal bepakoljuk a felszerelésünket.
Gyurival legtöbbször csak a versenyeken vagy az azokat megelőző edzéseken tudtunk eddig közösen pecázni. Egy csapatban űzzük a halakat, ezért nem titkolózunk egymás előtt. A megyei Egyéni Bajnokságon rendszerint egymás mellé sorsolunk, de még ilyenkor sem öl meg bennünket az irigység, ha az egyikünk-másikunk jobban szerepel. Mondhatom, folyamatos kapcsolatban vagyunk, és ha barátom éppen nem a munkájának szenteli magát, rendszerint horgászni indul. A környék vizeit alaposan feltérképezte az idők során, de szeret olyan vizeket is felfedezni, ahová más aligha ülne le pecázni. Mivel szinte hetente beszélünk telefonon, én is képben vagyok, hol, mivel, mit lehet fogni, más kérdés, hogy jóval kevesebbet tudok halak után járni. Régóta terveztünk már egy közös, amolyan „hobbipecát”, de nem gondoltam volna, hogy erre pont januárban fog sor kerülni.
A horgászatra csábítással nem volt nehéz dolga, mert pont kezdett elegem lenni mindenből. Kapóra is jött az invitálás, végre kicsit kiengedhetek. Egy spiccbotos pecát terveztünk barátom egyik téli helyére. Az indulást nem kapkodtam el, már közelített az óramutató a 11-hez, mikor befutottam Gyuri szüleinek háza elé. Köszöntésemre egy finoman fogalmazva is furcsa küllemű cica érkezett. Aki látta a Kedvencek temetőjét, annak lehet némi fogalma a látványról. Mentségére szóljon szegény cicusnak, hogy régebben alaposan helybenhagyta valami „fenevad”. Farka eltört, szőre itt-ott hiányossá vált. Gyuri szerint csoda, hogy egyáltalán túlélte szerencsétlen pára a harcot. Szerencséje volt.
Közben Gyuri is kipakolta a cuccait.
Előre szólt, hogy a helyet csak gyalogszerrel lehet megközelíteni, ennek megfelelően kevés motyóval vágtunk neki az útnak. Egy-egy spiccbot, merítő és válltáska alkotta a menetfelszerelést. Rövidke, alig félórányi autózás után értünk a kiszemelt helyhez. A helyszín ismerős volt, hiszen számtalanszor autóztam keresztül ezen a folyócskán, és a hídról láttam is a zúgót, de horgászni még soha nem próbáltam itt. A Kraszna innen alig százméternyire fonódik a Tisza ölelésébe, a nagyobb testvérből előszeretettel úsznak fel a halak erre a szakaszra.
Horgászhelyünk felett egy zúgón bukik át a víz, hogy mély gödröket vájva tegye változatossá a terepet. A zúgó után meglassuló víz a mederben elfekvő akadók miatt néha hirtelen irányváltásokkal kavarog a felszínen. Hol jobbra, hol balra mozdulva igyekszik célja felé. A Kraszna sokszor még akkor is tiszta, mikor a Tisza hirtelen bezavarosodik, ezért a halak is előszeretettel keresik fel ezt a pár négyzetméternyi „tisztaszobát”.
A hídról szemlélődtünk először. Sajnos a legjobb helyeket elfoglalták az emelőhálóval „halászó-horgászó” helyiek. Nem tudom, szabályos-e, de a kutya nem zavarja őket. Kicsit lehangoló a látvány, hiszen szabályosan átszűrik a vizet, hal innen nem menekülhet. A szemközti parton látunk szabad helyet, azt célozzuk meg. A hirtelen enyhülés esővel is járt, az eső pedig sárral. Ez önmagában nem gond, hiszen rákészültünk, de a horgászhely megközelítése a meredek parton nem volt egyszerű. Mint két „befosott” gólya lépkedtünk le a csúszós füvön. Kapaszkodni nem volt miben, a rendelkezésre álló elszáradt kórók pedig nem bírták el a súlyunkat, hiába szerettünk volna rajtuk fogást találni. Szerencsére megúsztuk a lesiklást, végre kedvünkre dagonyázhattunk a csizmamarasztaló sárban. Mire ledobhattuk a cuccot, alaposan megizzadtunk. Következhetett a várva várt szerelés. Megfontoltan szemléltük a vizet. Vajon mekkora úszót szereljünk? Tudományosan megállapítottuk, hogy 2-3 gramm éppen megfelelő lesz. Két okból is. Gyurinak ilyen volt felszerelve, nekem pedig maximum ekkora volt az úszótartóban. (Más kérdés, hogy Gyurinak nem véletlen volt pont 2 grammos úszó szerelve.) Na, akkor ezen nem kell többet agyalni. A következő kérdés volt az etetőanyag helyes megválasztása.
Ezen a ponton is gyorsan túllendültünk, mivel egy grammnyi kaját sem hoztunk magunkkal. A halak eleve itt szeretnek tartózkodni, akkor minek verjük magunkat felesleges költségekbe? Talán pár gombóc ragasztott csontinak lenne valami értelme, de remélhetőleg ilyen alacsony költségvetéssel is elboldogulunk. Gyuri eddig is szépen fogott itt etetés nélkül. Hiszek neki. Egymástól pár méternyire alakítottuk ki horgászhelyünket úgy, hogy ne zavarjuk egymást. A csizmával szépen belesüllyedtünk a dágványba, stabil horgászállást alakítva ki ezzel a módszerrel. A csontis dobozt zsebbe tettük, hátha felmelegítjük őket, és virgoncabb mozgással jobban felhívják magukra a figyelmet. Időközben megérkezett egy újabb emelőhálós helyi erő is, és felettünk letáborozva komótosan munkához látott. Szerencsére eddig nem fogtak semmit. Jó jel. Lehet, mi sem fogunk?! Ideje próbát tenni.
Végre horgászom! Az aprócska horogra 1-2 szem csonti kerül. A vékonyka bottal finoman belendítem a szereléket. Istenem! Már el is felejtettem, milyen! Az aprócska úszó az osztott ólmozásnak hála tétovázva áll be. Ide-oda billeg, majd lassan elmerül. Kicsit nagy az ereszték. Rövidítek rajta, és újra figyelhetem az úszó táncát. Mielőtt teljesen átszellemülnék, barátom egy tenyeres keszeggel ránt vissza a valóságba. „Itt vannak a kicsikék!” összegzi Gyuri a tudományosan megtervezett, szisztematikus aprólékossággal kivitelezett halfogást.
Én egy snecivel iratkozok fel az év első halfogói közé. Az év első hala mindig rögtön megy vissza. Ha sneci, ha ponty, mindegy. Nem vagyok babonás, leszámítva a lóherét az autóm hátulján és a patkót az autóm elején. A rózsafüzér egyébként is csak dekoráció, és péntek 13-án sem azért maradok otthon, mert aznap bármi történhetne velem. Az év első hala egyszerűen kabala. (A nyúlfarok is a kulcscsomómon, de az is csak azért, mert egy lakkozott hal csak nem olyan mutatós.)
Egyszóval az év első hala egy sneci volt. Gyuri ezt az osztott ólmozásnak tudta be. A tizedik sneci után hajlamos voltam igazat adni neki. Kettőnk közül magasan barátom vezette a szektort. Paducok, jászok, dévérek, selymes durbincsok sorakoztak horga előtt.
Igyekeztem lépést tartani, bár én már lassan tőgyig merültem a sárban. Egy-két szebbet azért én is kivarázsoltam. A hálósok velünk ellentétben alig fogtak valamit, ezért jobbnak látták, ha legalább olyan meleg helyre vonulnak vissza, ahová mi is kívántuk őket. Végre senkitől sem zavartatva horgászhattunk. A folyóvízi spiccbotozás nagyon egyszerű, de nagyszerű. A halakat folyamatosan keresgélni kellett, hiszen etetőanyag nem lévén, arra úsztak, amerre kedvük tartotta. Néha alig pár méterre a lábunk előtt vonultak, máskor teljesen kitartott bottal lehetett őket elérni. Ez az igazi peca!
Folyamatosan próbálkozni kell, minden egyes hal megfogása igazi horgászteljesítmény! Az eső természetesen végig esett, ha esetleg még nem említettem volna, ezért lassan, de biztosan kezdtünk átázni. Egy szép domolykó kifogása után döntöttem úgy, mára elég volt. Inkább fotózok. Gyuri egyelőre nem adta fel, nem olyan fából faragták.
Kivergődtem a dágványból, és gépem keresőjével szemléltem a kinti világot. Színek, illatok, fények sehol, mégis olyan szép a táj. A folyócska zúgása is zenélt. Érződött a hirtelen jött kikelet pillanatnyi utórezdülése. A fák mögött valahol ott a Tisza. Bízom benne, hogy ezen az enyhe télen nem rabolták ki teljesen. Ettől félek, hiába bizakodom. Tavasszal kiderül. Időközben Gyuri is megunta az ázást, így újabb nyaktörő mutatvány közepette feltornásztuk magunkat az autóhoz. Gyorsan jöttünk, gyorsan megyünk. Alig 4 órát tudtunk pecázni, de ez felért egy nyári egész napos horgászattal. Megállapítottuk, hogy a zsákmány miatt sincsen okunk szégyenkezni, vannak olyan versenyeink, ahol ennyi hallal nyerni lehet.
Hazafelé már a tavaszi versenyekről beszélgettünk. A szezonnyitás jól sikerült, tartson is ki egész évre. Nem mintha babonás lennék, de soha rosszabb évkezdést!
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: csabio
