Az őszi szeszélyes és rendkívül magas vízállás alig tette lehetővé, hogy a megszokott helyeken keressük az ilyenkor is viszonylag jól fogható halakat. Ezért aztán minden egyes alkalmat ki kell használni, amikor az időjárás, a víz lehetővé teszi a tél eleji horgászatot.
Szerencsés helyzetbe kerültem, mert a nyár végén a Duna partján fekvő Gönyűre költözött a családom. Nincsenek véletlenek!
Éppen ezért könnyedén megtehettem egy vasárnapi ebéd után, - gondolva egy gyorsat gyermekeimmel - nézzük csak meg, itt vannak-e a paducok? Nagyon régen nem horgásztam, horgásztunk így. Egy vödörben etetőanyag, csalis doboz, egy bot a kézben, zsebben ólom, horog, tekercs zsinór, tartalék létra szerelékkel. 100 m a vízpart, gyalog sem távolság.
Míg ázott a kenyér, gyors terepszemlét tartottam. Kavicsos lapos part, néhány nagyobb kő törte meg a víz folyását. A víz mélysége 1 m körüli és folyt rendesen.
Egyszerű etetőanyagot készítettünk még odahaza a garázsban. A fellehető maradék anyagokból készült egy mix. Úgy akartam, hogy azokat keverem össze amik harmonizálnak, de a véletlen folytán még citromos is került bele. A felét száraz áztatott kenyér tette ki, a másik fele a mix. Nehezítésnek a helyszínen található kavicsot tettem bele. Igazából abban bíztam, ha nem is csúcs az etetőanyag, de a kenyér és a félliternyi csonti mégis odacsábítja a halakat.
A berepülő gombócok iszonyatos csobbanással jártak. Szerintem nincs az a hal, ami a közelben marad ilyenkor. Mégis a nagy és nehéz gombóc mellett döntöttem, az apróbbakat biztosan elvinné a víz. Inkább csendben vártunk egy darabig, míg megnyugszik a környék és visszabátorkodnak a halak, ha egyáltalán ott voltak. A gyerekek gyorsan bevetettek egy pickert, hátha az etetés alatt, kissé távolabb horogra akad valami jó hal.
7 méteres begumizott spiccbottal kezdtem horgászni, Máté fiam megunva a pickeren a kapástalanságot, meg amúgy is beszakadt a szereléke, elkunyerálta a spiccbotot. Már éppen ezt is le akarta tenni, hiszen nem könnyű folyamatosan csapkodni az öreg, és meglehetősen nehéz spiccbottal. Eltelt bő fél óra is, mikor kapásgyanús helyzetet jelzett a 2 g-os folyóvízi úszó. Aztán a következő úszatás során, mint a villám tűnt el az antenna, ott ahol eddig simán úszott a felszerelés.
Lendült Máté karja, de megállt a bot félúton, rendesen dolgozott az 1,2 mm-es gumi. Jó hal küzdött a horgon, a húzásból láttam nem márna, inkább paduc küzd az életéért. Ez aztán mindjárt megnyugvással is töltött el, had küzdjenek egymással. Paduchoz megfelelő a felszerelés, 15-os főzsinór, 12-es horogelőkére kötött 14-es Kamasan B611-es horog. Jobb márnát nem biztos, hogy kibírna, de a paduccal nem lehet gond.
Nem is lett, pár perc alatt sikerült partra segíteni a gyönyörű halat. Természetesen azonnal bejelentkezett Bence gyermekem is, most Ő következett a halfogásban. Dobtam két kisebb gombócot, nehogy odébb álljon a csapat. Néhány üres úsztatás után parton volt a következő alig kisebb vésettajkú. Nagyon büszkék voltak gyermekeim magukra, én meg nem jutottam az egyetlen magunkkal hozott spiccbothoz. Ez az apai sors... Felváltva horgásztak, miközben a rezzenéstelen spiccel égnek meredő pickerbotokat figyeltem. Az álló csali nemigen kellett nekik.
Gyorsan szürkült, hiszen rövidek a nappalok. Már éppen pakoltam a cuccainkat, mikor Bence nyújtózkodva fárasztott valami erősebb halat az eddigieknél. Kiló körüli márnát kormányzott ügyesen a lábához és egy perc múlva már szárazon is volt.
Akár azt is írhatnám, hogy jót horgásztam ezen a rövid délutánon, de ez így nem igaz. A fiaim igen, nekem nem sok közöm volt a halakhoz. De nemigen bántam, öröm volt nézni, ahogy horgásztak. Büszkén mesélték odahaza a fárasztás pillanatait, ráadásul nem átallották mellékesen megjegyezni, hogy igazán vehetnék egy könnyebb spiccbotot már. Hálátlan ifjúság. :-)
