Senkit sem szeretnék félrevezetni ezzel a címmel, mint ahogy némelyik szenzációhajhász bulvárlap tenné. A cím valóságtartalmát 100 %-osan garantálom, igaz, azzal a kis szépséghibával, hogy ezek a pontyok nem két-három kiló feletti aranyhasúak, csupán néhány centiméteresek, és nem is kockatóból származnak. Sőt … igazi vadvízből.
A napokban kedves barátom, Pisti, lelkendezve újságolta, hogy képzeljem csak el mi is történt vele. Arra mérget mertem volna venni, hogy nem egy új sarokcsiszoló vagy franciakulcs-készlet vásárlásáról akar beszámolni, sokkal inkább valami „halas” élményt akar velem megosztani. És valóban így történt, erről szól az alábbi történet.
Barátom az elmúlt évek késő őszi történeteivel indította mondanivalóját, miközben a horgászhely felé kalauzolt. Ezen a helyen szokott apró halakat fogni az őszi rablóhalas túráihoz. Mivel én még nem túl régen lakom itt, Hajdú-Biharban, most kezdek csak ismerkedni új lakhelyem eldugott, háborítatlan vizecskéivel. Horgászbarátaim tudják rólam, hogy az apróhalas horgászmódszert nagyon kedvelem, Pisti is tudta ezt, ezért örült annak, hogy egy ilyen igazi kis Isten háta mögötti vadvizet mutathat be nekem. A sűrű gazban való barangolás egy cseppet sem szegte kedvem. Amikor elém tárult a kis csatorna, leírhatatlan öröm ragadott magával. A népszerű dal szabad átiratából egy „nád előttem, nád mögöttem” vizecske látványa tárult elénk. Kezdjünk gyorsan horgászni! - lelkesedtem fel.
Először a vízi világ azon lakóival találkoztunk, akikkel inkább kerülni szoktuk a találkozást, a szúnyogokkal. Barátom azonnal előkapta a riasztószert tartalmazó pumpás flakont, és bőszen bepermetezte saját magát és engem is, további „állapotmegóvásunkat” remélve ettől az akciótól.
Az etetőanyag gyors bekeverése után előkerültek a pinkik. Barátom szerint itt az apró halak ezt favorizálják. Néhány laza gombóc került a vízbe, hiszen itt nem kell tartani a víz felszínén cirkáló és szinte minden vízbehulló dologra mozduló küszök bandázásától. Ebben a csatornában másfajta halak élnek - ecseteli Pisti. Nem kellett sokáig bizonygatnia, hiszen az ötven centis - félvízre állított - eresztékű szereléken határozott merítős kapás jelentkezett.
Én a meglepetéstől alig jutottam szóhoz. Ez… ez… ez egy kisponty!? Igen, igen -erősített meg barátom és az őszinte öröm kiült az arcára, szavak nélkül is valószínűleg látszott az arcomon, hogy nagyon boldog vagyok. Már több mint huszonöt éve horgászom, de olyan hitetlenkedve tartottam a parányi pontyocskát a kezemben, mintha kezdő horgász lennék, és nem ismerném fel ezt a fajt.
A következő néhány dobásra is folyamatos kapás volt a válasz. A néhány centis kispontyok sorban jöttek a pinkivel csalizott horogra. Már legalább a tizediket segítettem a partra, de a csodálkozásom nem akart szűnni. Minden egyes halacskát olyan örömmel tartottam a markomban, mintha életem első halaival kötnék ismeretséget. Negyedóra elteltével megjelentek a kárászok is. Olyan igazi, bronzos-aranyos színűek, mintha középkori lovagpáncélban pompáznának. Teljesen belefeledkeztem a horgászatba, már egy óra is eltelt, amikor eszembe jutott, hogy talán érdemes lenne másokkal is megosztani ezt a szép élményt.
Egy kis haltartót lógattunk be, hogy a halak egy csoportját a közös fotó erejéig összegyűjtsük. Tizenöt perc után úgy döntöttünk, hogy a halakat lefotózzuk, és nem tartjuk a szákban a horgászat végeztéig.
Az örömhorgászat végén egy pompás kontúrokkal rajzolt razbóra akadt horogra. Természetesen minden hal visszakerült életelemébe. Köszönet nekik és Pisti barátomnak ezért a csodálatos élményért.
Manapság a halak természetes ívóhelyeinek területe és e helyek száma is egyre csökken, ezért is töltött el a boldogság, mert ez a horgászat nem mesterséges körülmények között zajlott, igaz ezek a pontyok nem hajlították perecbe a „háromésfeles” pálcát. Talán egy-két nyár múlva újra találkozhatunk…?
