Új év, új remények…valahogy mindig jobbat akarnánk az előzőnél. Az idei esztendő azonban amilyen siváran indult, ugyanúgy folytatódott. Zord, jeges januári napok teltek lassan, kedvetlenül vánszorogva a másnapi elmúlás felé, február elejének csalóka enyhülésére ismét fagyos napok, sőt hetek következtek. E sorok születésekor március első hetében járunk, de a tavasz egyelőre még bizonytalanul, változékony (hol esős, hol szeles, néha napos) hangulatban próbál úrrá lenni ingatag helyzetén. És a halak? Hát, ők meglehetősen passzívan viszonyultak az egészhez.
A horgászember szeretné, ha óhajának tárgyai önként és dalolva (vagy legalább éhesen) közelítenének a csalihoz, elnyelve azt. Van, akinél egy folyami cserkészés eredményezte derekas süllő, vagy tavi lékből előbányászott csuka a célpont. Másoknál éjjeli kóbor menyhal, esetleg vermelésre kevésbé ügyelő ponty jelenti az év első (kívánt) zsákmányát. Akadnak, akik önfeledt keszegezéssel „élik túl” a zimankós évszakot - ha találnak olyan helyet, ahol se jég, se kerítés, se kormoránok és egyéb zavaró tényezők nem állnak a kikapcsolódás útjába.
Télen nálam a menyhalak szerepeltek volna az első helyen - ha hajlandóak lettek volna kötélnek állni. De e foltos szaglászbajnokok legalább oly rejtélyes módon szívódtak fel, amilyen titokzatosak ők maguk. Egy kapás nem sok, annyi sem akadt karácsony óta, mintegy tucatnyi alkalmat követően (kis vízben, áradáskor, havazásban, esőben, szélben, gébszelettel, snecifalattal, anyám tyúkjával :-)) sem jutottam el a spicc rezdüléséig - leszámítva a szokásos nejlonszatyros-uszadékos vaklármát.
Ha menyhal nincs, keressünk valami mást a környéken, elég nagy a Duna. A jász, paduc elvileg télen is étvágyánál van, itt-ott talán érdemes lett volna próbálkozni. A védettebb részeken, öblökben elsősorban bodorkára, sügérre lehetett volna számítani. Igen ám, de a folyón hamarosan jégtáblák sokasága késztetett visszavonulásra, s az öblök is elérhetetlenül szunnyadtak jó arasznyi vastag jégtakarójuk alatt.
Reménytelennek tűnt a helyzet, élő hallal csak akváriumokban találkozhattam - otthon is akad belőlük szép számmal (halból is, akváriumból is). Persze, nekik könnyű: kellemes 25 Celsius-fok körüli hőmérséklet, szúnyoglárvás-tubifexes-díszhaltápos menü minden nap, rendszeres frissítő vízcsere… hmm. Mi lenne, ha keresnék valami melegvizű, hőforrás által táplált tavat? Van belőlük néhány itt, a fővárosban is. A Margit-szigeti „aranyhalas”-tó kizárva, ott egyértelműen kitáblázták, hogy horgászni verboten. De a Lukács-fürdő langymeleg kifolyójának aprócska tavacskája (ami inkább egy betonmedence, valóságos kocka-tó) sem kecsegtet pihentető pecázgatással, mert tábla ugyan nincs, de valaki mindig szívesen felvilágosítja az eltévelygetteket arról, hogy ugyan már, nem kéne itten horgászni.
Az említett vízi-létesítmények halállománya egyébként sem ad okot a horgászatra; apró elevenszülőkön, kifogni annyira nem illendő aranyhalakon kívül más nemigen akad bennük - leszámítva csupán pár koi- és „mezei” pontyot, csukát, fekete sügért, harcsát, ezüstkárászt, balint, domolykót… Igen, nem túlzok, mindezekből láttam már kósza, sőt csapatban járó példányokat is, az már más kérdés, hogy kinek jutott eszébe a betelepítésük, illetve újra kifogásuk.
Kifogni én is szerettem volna már bármit, aminek uszonya van. Legott fel is szálltam egyetlen horgászbottal a trolira, a kellemesen meleg Városligeti-tavat megcélozva. A bogarat egy pontyos hír ültette a fülembe, mellékesen kárászokról is tudomást szereztem. E helyen számos alkalommal tettem már látogatást, csalihalnak való apró kárászokat, razbórákat fogdostam - már amikor tartalmazott halat a nem meglepő módon betonburkolatú vízrendszer. Néhány évente került sor a leeresztésére, a felhalmozódott iszap eltávolítására, ilyenkor a halak egy része valószínűleg a közeli állatkert egzotikus lakóinak étlapjára, a másik fele pedig a jóisten tudja, milyen csatornákon keresztül ugyanoda került, ahová a tápláléknak szánt példányok, vagyis a túlvilágra. Az újratöltést követően azonban csakhamar ismét különféle halak hemzsegtek benne.
Ebben a nyüzsgésben bíztam azon a január 20-i délutánon is, amikor nemesen egyszerű, mindössze a 2 g-os teherbírású úszóból, ennek megfelelő mennyiségű ólmozásból, 22-es horogból és 12-es zsinórból álló szerelékemet csak úgy, kézzel lelógattam alig lépésnyire a partszegélytől. Az úszó inkább csak díszként szolgált, ugyanis a kristálytiszta vízben pontosan láttam, mit művelnek a tó fő halainak számító elevenszülő fogaspontyok az egyetlen szem pinkivel. Csipkedték jobbról, harapdálták balról, cibálták minden irányba, előbb-utóbb vagy sikerült lelopniuk, vagy egyik-másik élelmesebbje beszuszakolta szájába a csalit. Az első vendég mégsem a fogaspontyok közül került elő győztesen (és ideiglenesen lencse elé), egészen más rokonsági körbe tartozó halat, egy vöröstorkú sügért mondhattam az idei év első halának.
Ezt a kis lógatást persze egyáltalán nem nevezhettem igazi horgászatnak. Arra azonban jó volt, hogy végre halat lássak a mégoly parányi horog végén, ha úgy vesszük, bemelegítésnek megtette a következő, ezúttal egészen más helyszínen, a sokak által már „megénekelt” Által-éren egyik cimborámmal közösen véghezvitt halkutató expedícióra.
Nem részletezném a kutatási terület megközelítésével, az engedélyárakkal stb. kapcsolatos tudnivalókat. Dióhéjban csak annyit, hogy az Által-ér Komárom-Esztergom egyik legjelentősebb vízfolyása, a Vértesből eredve serényen áthalad néhány víztározón, többek közt a tatai Derítő-tavon, végül kisebb-nagyobb vargabetűzést követően akarja, nem akarja, kénytelen egyesülni a Dunával Dunaalmásnál.
Mindebből a nagy szaladgálásból minket elsősorban az érdekelt (és ez talán még befér a „dióhéjnyi” terjedelembe), vajon hogyan létesíthetnénk kapcsolatot a halakkal a Vértesszőlőstől csak egy ugrásra lévő Derítő-tó kifolyásaként funkcionáló, lassan csordogáló folyáson, ahol mindössze 2 rugóért lehetett annyit szórakozni, amennyi csak belénk fért (na jó, csak 12 órán keresztül), esetleg némi halat is elvinni, ha fogunk egyáltalán. :-)
Amint a fotókon látható, festői környezetben, fagyöngy-golyóbisoktól roskadozó fákkal övezett patak (folyó, csatorna?) partján foglaltunk helyet - alig órányi halkeresgélést követően (ugyebár kutatási céllal jöttünk, vagy mi szösz). Nem én, hanem a kolléga botlott véletlenül az első fogásba (ha a faágakba akadást nem számítjuk annak), egy szűk tenyeres ezüstkárász oldalába. Jobban örvendtünk volna, ha a táplálkozóképes felével veszi fel a csalit, de nem kellett sokáig azon morfondíroznunk, hogy tényleg eszik-e a hal. „Ahol egy van, ott többnek is kell lennie!” megegyezéssel elfoglaltuk véglegesnek remélt pozíciónkat, végre teljes figyelmünket az aprólékos kapcsolatkeresésnek szentelhettük.
Társam valamilyen… öööö… Maros… vagy Timár Mixes finomságból gyúrt gombócokat küldött az első kárász helye felé (nem figyeltem meg pontosan a zacskó feliratozását, de finom illat áradt belőle), én meg a „lócitromokkal” dobálóztam a parttól kb. 5-6 méterre, kényelmesebb távolságra. Két okból is szerencsém volt. Egyrészt a dőre módon, előzetes próbaúsztatások nélkül, vaktában kijelölt és meghorgászni kívánt rész akadásmentesnek bizonyult, másrészt rövidesen az év első normális (tehát nem trópusi akváriumba való) halának örülhettem egy „kézreálló” kárász képében. Inkább a kapása érdemelt több figyelmet, mint maga a hal (lévén van belőle elég vizeinkben, túlontúl is bőségesen), ennyire lajhár-stílusban végrehajtott úszós jelzést ugyanis ritkán tapasztal az ember.
A kezdeti félénkséget - hála a hébe-korba megejtett csobbanós, édes vagy „citronyos” kínálatunknak - hamar legyűrték az ezüstösök, csak sajna igazán szépen csillogó fényű egy sem akadt köztük. Így igaz, egy fia keszegecskét sem tudtunk horogra keríteni, pedig az előzetes információk alapján legalább bodorkákra kellett volna számítanunk. Szomszédom - joggal - megszállott „őshonoshal-kedvelő” horgász (ahogy én is), nem csoda, ha inkább keszegfélékkel, semmint a számos idevalósi halfajt kiszorító kárászokkal harcoltunk volna - a nyilvánvalóan élvezetes fárasztások ellenére is. Titkon reméltük, beugrik egy-két potyka is, de ekkora szívességet persze nem kérhettünk ettől a szép horgászvíztől. Megelégedtünk volna seregnyi keszegfélével is, de kárászokon kívül egyszerűen nem sikerült mást az etetésre csalni.
Ilyenkor az ember vagy kitart korábbi helyén, vagy odébbáll. Barátom az előbbit, én az utóbbit választottam. Már letelepedésünkkor felfigyeltem kissé arrébb egy markáns pontra, nehéz is lett volna nem észrevenni a keresztbe fektetett mohos fatörzset a mellé kikötött csónakkal együtt. A kissé meghökkentő színű vízi jármű jelenléte ugyan módfelett kérdéses volt számomra (lévén a víz néhol térdig sem ért, és a számos horogmarasztaló, elsüllyedt, ki- vagy bemeredező faág sem könnyítheti meg a vízi közlekedést), de bíztam benne, hogy kárászon kívül valami más lakónak tetszhetett ez fatörzses, csónakos „tartás”.
Próbaként először a csónak oldalához ejtettem a csonti-pinki kettőst. Alig pislogtam párat, határozottan (a kárászok piszmogásaihoz képest sokkal hevesebben) bukdácsolt kettőt-hármat a kis úszó (ugyanaz, amelyet a „trópusi” pecázáskor használtam), majd se szó, se beszéd, nekiindult a türkizben hivalkodó dereglye felé. Persze sokat nem mehetett, lévén idejekorán „vettem elő” a kis mohó csíkost, hisz mindent benyelni hajlamos sügér volt az istenadta, a szürke kárászok mellett igazán üdítően hatott színpompája.
A folytatás egyenesen mesébe illő volt. Manapság nem sok helyen sügérezhet kedvére az ember, itt és most pedig kiadós csapatra leltem. A halak ugyan alig-alig haladták meg a 10-12 centit, lelkesedésükkel, látványos kapásaikkal, dühös rugdalózásaikkal azonban bőven kárpótolták méretbeli hiányosságaikat. Barátom is felfigyelt gyanúsan sokáig tartó távolmaradásomra (vagy talán már neki is elege lett a kosztos kárászokból), így aztán ő sem maradt ki a jóból; az ezúttal már kedvünkre őshonos választékot néhány vágó durbincs, illetve a nap egyetlen bodorkája gazdagította.
Igazán remek, enyhe, napos időben töltöttünk el néhány értékes órát. Az égen halkan gágogó vadlúdcsapatok rendezett kötelékei húztak egyre-másra, néha fácánkakas szólt ércesen, hazainduláskor még egy nagy kócsagot is láttunk a tó közelében, és ami a lényeg: halakban, kapásokban igazán nem szűkölködtünk.
A következő napokban én annál inkább. A tél ugyan rövid időre lazított a gyeplőn, annyira azért mégsem, hogy kiolvadjanak a dunai öblök. És noha a folyami jégtáblák eltűntek, a mind reménytelenebb hangulatban keresett menyhalak sem kerültek elő. Következésképpen megint elcsábultam egy kis városligeti horgászatra, de ezúttal munkába fogva botot, orsót is. Spiccbot talán elegendő lett volna, de szokás szerint nem bíztam semmit sem a véletlenre, hátha a hőn áhított kárászok beljebb tartózkodnak. Félig-meddig igazam is lett.
Nem bonyolítottam túl a dolgokat, maradt az eddigi, 2 g-os úszós összeállítás 16-os horoggal (ha nem említettem, most pótolom: az Által-éren is ekkora horgot használtam). A törpeharcsaként nyomuló, apró kis elevenszülőket csontival, valamint az etetés hiányával igyekeztem kiszűrni, továbbá feszült figyelemmel követtem az úszó vitustáncát. Valóban „elemében” volt a jelző, állandóan ide-oda mozgott, le-lebukott, sőt, kitolni is igyekezték a pár centis fogaspontyok (az utolsó leeresztés előtt még jelenlévő, hasonlóan apró szájú razbórák műveltek ilyesmit). Csak akkor vágtam be, ha másodpercekre eltűnt, vagy határozottabban haladt egyre gyorsulva az úszó. Az esetek jelentős részében ilyenkor sem lett meg a hal, de azért a szórakozás nem maradt el; vöröstorkú sügérek tucatjai mellett végre néhány kicsi, de érdekesen, sárgásan csillanó kárászt fogtam, pár mollival, szúnyogirtó fogasponttyal egyetemben, amelyek valahogy képesek voltak begyűrni a csontkukacot. A kárászok érdekes módon majdnem mind távolabb, a parttól 8-10 méterre kaptak.
Ez mind szép és jó, csakhogy a hidegzuhany sem maradt el. A jól sikerült pecázást követő napokban kiderült, hogy „természetesen” itt is tilos a horgászat, állítólag volt már arra eset, hogy a közterületi őrök bírsággal „jutalmazták” a halfogókat. Valahol egy tábla is hirdeti, azaz inkább csak hirdette a tiltást, csakhogy azt valahogy, valakik évről évre eltüntetik (ebből már sejthető, hogy én nem láttam sehol kiírást, sem akkor, sem régebben).
A Városligeti-tó helyén egykoron mocsaras terület terpeszkedett, de ha a mai állapotokat nézzük, akkor sem jobb a helyzet. Vajdahunyad vára ugyan továbbra is viszonylag büszkén áll bő száz éve a tó tulajdonképpeni szigetén, de maga a Városligeti-tó bizony nem több sivár, rendetlen, több részre tagolt, elhanyagolt betonteknőnél, amiben - ráadásul - nincs is víz mindenütt. Az egyik „részlegében” jó évtizede még csónakázni is lehetett, sőt halak (elsősorban kárászok) is éltek benne. A másikban telente műjégpálya üzemel, a harmadik évek óta üresen, koszosan áll, a negyedik - ahol szökőkút is van - a Széchenyi fürdőből jövő, télen-nyáron meleg víznek köszönhetően még ma is működik mint turisztikai látványosság, kacsaúsztató és ülepítő. Az itt ma is éldegélő halak csak díszként, valamint - vélhetően - állatkerti eleségként funkcionálnak, a betelepítésük is valószínűleg e jeles intézmény irányából, valamint akvaristáktól származtatható. Utóbbira láttam példát - néhány guppi talált új lakhelyre ily módon.
Távoli a remény arra, hogy ismét vízzel töltsék meg a betonágytól lehetőség szerint megszabadításra kerülő meder minden részét, esetleg vízinövényekkel (pl. tavirózsákkal) tegyék egy kicsit „természetesebbé”, legalább tetszetősebbé a tavat. A hőforrásoknak köszönhetően egyedülálló tavi együttest lehetne kialakítani itt, ahol ugyan nyilván továbbra is tilos lenne a horgászat, de ez is maradjon a mottó: ide inkább ne jöjjön senki halfogási céllal, biztos, ami biztos!
Január legvégén jártunk, mire szembesültem a lesújtó tényekkel: a Városligeti-tó immár tabuvá vált, gyalog vagy tömegközlekedéssel elérhető közelségben sehol sem akadt meghorgászható vízfelület, a menyhalak továbbra is távollétükkel tüntettek, és a tél is visszatért. De csak rövid időre - februárban röpke, pár napos ál-tavasz hozta meg az első igazán „itthoni”, Duna-közeli, noha szerény fogásokat, márciusban meg már sokkal közelebb kerültem a „na végre!” érzéshez. Ez azonban már egy másik történet…
Képek és szöveg: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
