Kiszámíthatatlan víz a Duna. Hát még akkor, ha rendhagyó időjárásunk is megadja „savát-borsát” az akár napról napra megváltozó folyami körülményeknek. Tavasz van, bár hogy mióta, az már jó kérdés. Tény, hogy még az öblök csendes vízfelszínén sem képződött számottevő (és tartós) jégpáncél a téli (?) hónapok során, és szinte végig enyhe, februári-márciusi klímának örvendezhetett a fővárosi Dunán (is) próbálkozó horgász. Ezért a cím kissé sántít, a „tavaszi” egerészésben részben benne vannak a téli élmények is.
Még december első napjaiban fedeztem fel egy számomra eddig ismeretlen vízterületet, a Hajógyári-öblöt. Talán az egyik horgász sügérrel, bodorkával kecsegtető híreinek hatására győzött bennem a kíváncsiság, ehhez mérten finom úszós készséggel, csontkukaccal, vékony trágyagilisztával felszerelkezve sétáltam be a HÉV-megállótól nem messze átívelő kis hídon a Hajógyári-sziget (mások számára csak „a Sziget”) területére, majd az öblön átvezető érdekes, úszó pontonhíd „fedélzetére”. Az alacsonyabb vízállásnál is legalább 3-3,5 méteres vízmélységben jó eséllyel lófrálhatott néhány, nyugalomra vágyó keszegféleség. Hát, nyugalomnak mi, horgászok sem voltunk híján, mert kapásokban nem bővelkedhettünk, igaz, a decemberi próbálkozók elsődleges célpontjai az öböl - számomra egyelőre még nem látott - csukái voltak.
A délelőtt során mindössze egy-két tétova apróság jelentette a kishalazók „jutalmát” (nekem egyetlen bodorka jutott), az enyhe időben azonban nem volt oka senkinek sem a zsörtölődésre, ki-ki csalihalnak rakott el a rövidke délutáni órákban egyre lelkesebben jelentkező snecikből. Jómagam is kihasználtam a téli küszözés lehetőségeit, az ilyentájt javában vonuló menyhalakra gondolva gyűjtöttem be néhányat a vízfelszíntől jó 50-60 cm-re rajzó piszékből. Egy közös fotó kedvéért szedtem össze az aznapi zsákmányt, a többség szabadon mehetett vissza.
A további hetek a menyhalazás világában teltek, várakozáson felül alakult a rejtélyes tőkehalak bandázása, főleg az időnkénti kisebb áradások során, amikor többesével lehetett horogra csalni az esti órákban őkelméket. De aztán lassan gyérülni kezdtek a jellegzetesen „bólogatós” kapások, és március elején kelletlenül mondtam le a „sötét oldal” csábításairól a nappali békéshalas horgászatok kedvéért.
Valóban, a menyhaltól eltérően „normális” életmódú ragadozók számára tél végétől-tavasz elejétől a nász hetei következnek, az egyik korábban, a másik később végez a fajfenntartás kötelezettségeivel, mindenképpen kíméletre szorulnak. Aki teheti, a (sajnos) kevésbé becsült, ikrától duzzadó vagy tejet csurgató sügért, ezt a színes kis rablóhalat is visszahelyezi éltető elemébe, ha már annyira megcsappant számuk a legtöbb horgászvízen. Én is így tettem egy héttel a „bemelegítő”, kora márciusi küszözésemet követő „élesebb”, már koncentráltabban a keszegekre célzott horgászatom során csontira megéhezett, kövér sügéremmel.
De kezdem inkább az elején. Tehát: békéshalazás. A helyszín ebben az esetben is az úszó híd volt a Hajógyári-öbölben. A ponton közepén horgászók versenyhorgászokat megszégyenítő sebességgel szedegették ki a sneciket, tehát az ottani keszegezés nem kecsegtetett vérmes reményekkel (a küszök egészen a vízfenék közeli, mélyebb részekig is lemerészkedtek a csali után). Ellenben az egyik partoldal (a „part” talán túl szép jelző, lévén betonozott, függőleges oldalú építményről volt szó) sekélyebb, de így is 2 m körüli részén reméltem a keszegnépet horogra keríteni.
Vékony damil, pici horog-úszó, csontkukac csali, és néhány - diónyi méretű - gombóc a tavalyról maradt vaníliás ízesítésű etetőanyagból, 1-2 szelet kenyérrel „megbolondítva”, ennyi volt az egész. Szélmentes, kissé cseperészős, borongós időben vártam az első - nem snecis - kapásokat.
Meglepetésemre alig pár perc elteltével rezdült, majd némi mocorgást követően lassan süllyedni kezdett az úszó, a bevágást követően örömmel foghattam kézbe idei első bodorkámat. Mennyire képes örülni az ember ilyenkor a vizek kisebb, többnyire méltatlanul mellőzött lakóinak!
A továbbiakban igyekeztem elkerülni a snecik rohamát. Ez nem is tűnt egyszerűnek, csak közvetlenül a betonszélbe dobva számíthattam a küszökkel ellentétben sokkal óvatosabban csemegéző keszegecskékre. Ha nem is folyamatosan, de azért kapdostak az egy szem csontkukac után a kívánt halacskák, a már említett szép sügér mellett apró, tavaly született balingyerkőcök, kis jászok is előkerültek az enyhe tél dacára meglehetősen hűvös vízből. A balinok azonnal, a többi hal később került vissza a nem túl nagy öböl vélhetően további kellemes keszegező lehetőségeket rejtő vizébe.
Változatosság gyönyörködtet, és a tavasz igazán alkalmas évszak új horgászhelyek felfedezésére, vagy a régiek meglátogatására. Tavasz elején maga a Nagy Folyam nem mindig hajlandó együttműködni a horgászokkal, lassan melegszik a roppant víztömeg, és lassabban mozdulnak az amúgy télen is aktív folyóvízi lakók. Nem egy esetben találkozhat az ember menyhalazás közben halszeletre megéhezett márnával, és a menyhalakon kívül ritkán (túl ritkán) süllővel, kősüllővel is összeakadhatunk. Paducokból, jászokból, más keszegfélékből is lehet kisebb-nagyobb fogásokra szert tenni - aki tudja, hol keresse őket, és akin nem uralkodott el a menyhalazás „hatalma”, semmibe véve minden más halat. Magam inkább az öblök nyugodtabb vizein keresem a korai (elsősorban fehérhal) zsákmányt, általában a „nem a méret a lényeg”, és a „kicsi is jó, csak ne sneci, illetve ne géb legyen” elvét követve.
Egyik régi „ismerősöm” az Újpesti-öböl, minden hibájával-előnyével együtt. Hibája, ha annak lehet nevezni, a Dunához hasonlóan kiszámíthatatlan haljárása, a halakban gazdagabb (általában nem valami hosszú) periódusok szegényebb fogásokkal váltakoznak, ellenben viszonylag könnyen elérhető, tömegközlekedéssel is. Ami azt illeti, a torkolati részt egyre inkább kerülöm, az ott folyó nagyszabású építkezések miatt (jachtkikötő, lakópark, egyebek), ellenben az Északi összekötő híd táján néha meglepően jó eredménnyel horgászhatunk, ahogy az velem is megtörtént március közepén.
A hétágra sütő nap, a lelkesen énekelő madarak, az itt-ott már szépen rügyező, sőt virágba borult cserjék, fák látványa egyértelműen bizonyította az „igaz” tavasz megérkezését. Már-már nyárias meleg fogadta az öböl hátsó, eléggé eldugott részében keszegező horgászokat, akiket nem zavart a halak kis mérete. Jöttek az apróbbnál apróbb bodorkák, karikakeszegek egymás után, én pedig csak sóváran kibiceltem, ugyanis horgászbot nélkül néztem be erre a rég látogatott helyre.
De ha már ott voltam, információkat gyűjtöttem és raktároztam el. A horgászok többnyire élő, és a halak szájméretéhez igazodva kicsi csalikat használtak, leginkább 1-2 szem csontit, pinkit, vagy vékony gilisztát. Az úszók méretezése nem volt a legfinomabb (akár 2-3 g is lehetett), az ilyenkor szokásosnál valamivel nehezebb ólmozás segített a keszegek mélyebben fekvő tartózkodási helyét hamarabb elérni, lehagyva a vízfelszínhez közelebb ólálkodó, szemfüles küszöket. Az eresztéket legalább 3, de inkább 3,5 méteresre állították be, a horgot a fenékhez közelre, de annyira azért nem, hogy a lent leselkedő gébek csórják el a csalit a finoman kóstolgató keszegek elől. Etetni módjával kellett, inkább csak akkor, ha a kapások intenzitása csökkent. A halak a partvonaltól számítva néhány méterre jelentkeztek.
Mindezen tapasztalatok birtokában másnap már a keszegezők sorában találtam magam, a szűk másfél-két óra alatt etetés nélkül (azt már elintézték mások) is pár percenként rezdült a 2 g-os úszó. Csaliként felváltva vagy kombináltan csontit, pinkit használtam, az utóbbival több volt a kapás (és a sikeres akasztás), valószínűleg azért, mert a nem mindennapi apróságú keszegek könnyebben tudták szájukba gyömöszölni. Az első kiruccanás eredménye valamivel több, mint tucatnyi keszeg, benne bodorka, jász, karikakeszeg „felhozatallal”.
Másnap már komolyabban láttam neki a keszegezésnek, több időt is szántam a kicsi, de jól táplálkozó halak „összegyűjtésére”. Ezúttal etetőanyagot is hoztam; a Hajógyári-öböl horgászataiból megmaradt halcsalogatót nedvesítettem be, és gyúrtam kisebb gombócokba. Az egész mennyiség nem lehetett több fél kilónál.
Jószerivel folyamatosan érdeklődtek a töpörtyű keszegek, nem győztem többször is bevágni egy-egy sikeres megakasztásért. Vagy a menyhalazásnál nem olyan „húsbavágó” fontosságú -kapás észlelési, majd bevágási - reflexek tompultak, vagy elszoktam az úszózástól. Az is igaz, hogy nagyon óvatosan, „picizgetően” mozgatták az úszót, de lenyűgöző változatosságú kapásokban gyönyörködhettem: alig észlelhető sebességű oldalra húzások (gyakrabban), teljes elsüllyesztés azonnal vagy többszöri rezdülést követően (néha), látványos kiemelések dévér módjára (jóval ritkábban).
Hát, dévérből nem sok akadt, bodorkából sem, annál inkább tódult a sok kicsi karikakeszeg, a nagyobbja sem nagyon haladta meg a tenyerem hosszát. A Duna mindig ad meglepetést, ugyanis 3 picike, de jól felismerhető szilvaorrú keszeg, ez a vérbeli folyóvízi hal is akadt a szép zsákmányban. Az elmaradhatatlan gébekből (az errefelé leggyakoribbnak számító kerekfejű fajból) is rácsimpaszkodott néhány a horogra, de ezen könnyen segíthettem az ereszték pár centis rövidítésével, vagy kissé távolabbra dobásokkal.
Régen szórakoztam ilyen jól a különféle keszegek özönében, és az élvezetekből semmit sem vont le a halak dicsekvésre kevésbé alkalmas testmérete. Bőségesen kárpótolt a sok kapás, a szép idő, no meg a kevés géb. Március közepét írunk, az egerészés eddig sikerrel járt. Vajon milyen lesz a folytatás? A makacsul hallgató Duna erről mélyen hallgat.
Szöveg, fotók: Ördögh Máté
(bagolykeszeg)
