Ipoly. Már tavaly sokat foglalkoztatott ez a kicsi folyó, pontosabban a benne lakó fejes domolykók apraja-nagyja (inkább a nagyja). A Duna azonban maradásra csábított, én pedig könnyen beadtam a derekam, kis túlzással, de szinte mindig megtaláltam a számításom. Idén azonban máshogy alakultak a dolgok, tartós böjtölésre kényszerített volna a kedvezőtlen vízállású, „elgébesedett” Duna, ha nem lettem volna kellően elszánt ahhoz, hogy - többek között - erre a titokzatos folyócskára is ellátogassak.
Volt azonban egy kis bökkenő. Nemhogy fogalmam sem volt arról, hogy merre, hogyan keressem az áhított „fejeseket”, szégyenszemre még csak nem is láttam ezt a lakhelyemtől túlságosan nem is messze fekvő folyót. Hozzá is láttam módszeresen az Ipoly-kutatásnak, horgászújságokból, Internetről gyűjtögetve az információkat, továbbá egyik (nem mellékesen megszállott műlegyező) ismerősöm mesés fotókkal, hasznos tudnivalókkal bőségesen ellátott élménybeszámolókkal tovább növelte elhatározásomat az első határszéli találka megszervezéséhez.
A nagy nap június elsején jött el, vasárnap lévén a hajnali 5:10-es személyvonat szinte üresen indult Szobig tartó, valamivel több, mint egy órás útjára, rajta a kalauzon kívül jómagam hűséges botjaim (egy feeder és egy könnyű, miniatürizált, 4 méteres bolognai, mindketten kipróbált dunai nyelek), valamint az életben maradáshoz szükséges miegymással alaposan megtömött hátizsák társaságában. Szobról zökkenőmentesen szálltam át a helyi buszjáratra (ha pár percet késik a vonat, valószínűleg várhattam volna alig másfél órát a következőre), célként a letkési határátkelőt jelöltem meg.
Hogy miért Letkés? Műlegyes barátom adott egy-két tippet, én pedig hallgattam tanácsaira - ismeretlen terepen mindig elkél a tapasztaltabbak segítsége, különösen a természetes vizek esetében. Alig hét órakor, némi part menti aljnövényes bozótharc után (a fákkal már nem mertem szembeszállni, így azokon a részeken az Ipoly parti horgászoktól zavartalanul folyhatott tovább számomra láthatatlan medrében) egy lelkesen csobogó, kis rugany keltette zúgóhoz értem. A kőszórás mögött langós visszaforgó, előtte harsogó, erős sodrású, nagyon sekély kavicsos szakasz, afféle „pisztráng-ugrató” rejtette lakóit.
Pisztráng persze nem, domolykó annál inkább előfordul ebben a szlovákokkal közös Ipoly-szakaszon, talán a határainkon jócskán odébb lévő forrásvidéken több eséllyel lehetne a zsírúszósokra cserkészni. Pisztráng híján, helyettük maradnak a gömbölyű fejű, látszólag esetlenül bumfordi, a rokonságra tekintettel nyugodtan „lepontyfélézhető” fejes domolykók, elsősorban műlegyezve, esetleg pergetve.
Én azonban - el nem ítélhető módon - műlegyek, apró villantók, pici wobblerek helyett orvul elővettem a gilisztás-, meg a csontisdobozt, kevés etetőanyaggal megszórtam a langós visszaforgót (az árnyékban elég mélynek tűnt); a feeder etetőkosaras, csonticsokros szerelékét nagyjából a folyó közepére, azaz tőlem legfeljebb 5 méterre dobtam, végül az acélhuzalos, duci úszó is a langóban terített „asztalon” landolt fürge trágyagiliszta-menüvel.
Hopp! Azonnal kapás, rögtön üres bevágás, giliszta sehol! Ez az úszó lesüllyedős -gilisztaeltüntetős - lóvátevős játék megismétlődött. Mi lehet ez? Morfondírozásomat a feeder lelkes rezgése szakította félbe, és ezúttal már sikerrel emelintettem be. Csekély ellenállást éreztem a horgon - nem csoda, első Ipoly-adta halam egy sneci volt! :-) Ha belegondolok, a Dunán is ezzel a hallal kezdtem…
Következőre az úszóson is siker koronázta halfogási törekvéseimet, de a „sikert” ez esetben inkább kudarcnak fogtam fel, ezzel a bizonyos buksi fejű, fekete hátúszó-foltú halacskával túlságosan is gyakori kapcsolataim adódnak a szeretett-szidott Dunán. Már itt is vannak kerekfejű gébek? Hallottam erről is egy másik horgászcimborámtól, ők valamivel lejjebb fogtak egy vödörre valót ebből a mohó lidércnyomásból. Mi lesz itt pár év múlva?
A feeder megint értésemre adta, ideje törődnöm vele, meg is lett a jutalmam egy második küsz képében. Mielőtt „szegény” pálca véglegesen snecizővé alakult volna át, a további pisze-támadásoknak egy hatalmas gilisztával próbáltam elejét venni. Attól kezdve a küszök nem zavartak, ellenben rendre felakaszkodtak kellemetlen, fonalas zöld moszatcsomók a halak által nem annyira preferált gilisztás horogra. Pár perc elteltével öklömnyi alsóbbrendű vegetáció csüngött a cejgon, brutális kapásokat produkálva, ezért a szárazra száműztem a fenekező holmit. Az úszóssal azonban egész más lett a helyzet.
Az etetés helyén ekkorra kiderült ugyan, hogy alig 20-30 centis a víz, ahol ráadásként további gébek alkalmatlankodtak, de a próbaként a rugany csúcsához, az erősebb sodrásba dobva egy addig sosem látott hallal szembesültem, a sujtásos küsszel! Picike, kissé lapos testével, vöröses mell- és hasúszó töveivel inkább elfuserált karikakeszegre hasonlított, de ez a hal bizony egy igazi Ipoly-„őslakos”, a szélhajtó küsz védett sujtásos rokona volt. Őt követte egy „sima” sneci, illetve egy újabb sujtásos különlegesség.
A snecik egyre inkább elszemtelenedtek, becsúszott még egy szemtelen géb, ezért elérkezettnek láttam az időt új - lehetőleg mélyebb, gödrös mederrészekkel tarkított - folyószakasz felderítésére. Felfelé, a híd felé vettem az irányt mint egyszemélyes, szakaszt-felderítő felderítő szakasz :-), követve az alig észrevehető ösvényt. Elmélkedésükben megzavart szitakötők, lepkék keringve, kavarogva kísérték lépteim, apró sáskák hada pattogott, amerre látott. A rovarvilágnak nyilván nem csak az ínyenc domolykók, hanem a madárvilág is örvendezett, élvezettel hallgattam lenyűgözően változatos dalukat, nem úgy, mint a Duna mellett a főváros dübörgését, autózaját. Nem vagyok nagy madarász, de a fácán „kakattolását”, a kakukk, a sárgarigó állhatatos szólamait nem lehetett eltéveszteni, utóbbi kis fantáziával „Huncut a domolykó!” utalását sem szívtam mellre, bár addig közöm sem volt az ipolyi „busafejűekhez”.
Érthető, hogy - egyelőre hiábavalóan - kerestem a domolykók társaságát, a műlegyes cimbora sikerei éltették bennem a reményt, no meg az itt-ott látott burványlások, kivált a szlovák oldalon - naná, a szomszéd rétje… :-) Ha már Szlovákia szóba került, nagyjából kilenc körül, máris rekkenő hőségben érkeztem a határátkelői hídhoz. A közelben keresgéltem lelassuló, visszaforgó, de azért az előbbi próbálkozásom zúgós helyszínénél mélyebb, lehetőleg magyar partszéli, könnyebben meghorgászható területet, ahol kiélhettem keszegező hajlamaimat, minél kevesebb gébbel. Kutatásaimat siker koronázta, a kiválasztott hely jónak tűnt, legalábbis elméletileg.
A parttól alig két méterre közel 70-80 centis mélységet mértem, balra sekélyebb vizű, de tekintélyes hínármező adott lehetséges búvóhelyet a ki tudja, miféle vízi szerzeteknek. Sügérre, csukára, illetve kárászra tippeltem, sőt rövid ideig eljátszottam az „igazi vadvízből, a hínárból kínkeservesen, de végül sikerrel kiharcolt gyönyörű nyurgaponty” gondolatával is. Kiderítendő a bennszülöttek kilétét, kevés, 5-6 kisebb tyúktojásnyi gombóc csobbant az előttem kitapogatott gödörbe, csalinak apró giliszta került a horogra. A fenekezést meg sem próbáltam a medret itt is szőnyegszerűen beborító „vízispenót” miatt (ezt a zöldmoszatot körülbelül annyira kedvelem, mint a spenótfőzeléket :-)), így legalább teljesebb figyelmet szentelhettem a hamarosan mozgásba lendülő úszónak. Még szerencse, hogy idejében szakítottam félbe a kis sügér reggelizését, gyomorból történő operáció helyett kis ijedtségen kívül más baja nem esett.
Őkelme feneketlen étvágya aligha a vaníliás kosztra gerjedt, nyilván páholyt foglalt a seregestül nyüzsgő ivadékok kényelmes megfigyeléséhez. Ahol egy sügér van, ott lesz több is, ezt a helytálló megállapítást azonban egyelőre nem vette figyelembe a többi csíkos fajtárs, helyette megint gébet fogtam, noha a folyami faj képviselőjét.
A géb sem kimondottan etetőanyag-zabáló élőlény (bár a Dunán duhajkodó kerekfejűek biztos rászoktak a tápra is), hol vannak a fehérhalak? Nem kellett rájuk sokat várnom, valóban szép fehéren, ezüstösen csillogott az első termetes küsz oldala. Szépen küzdött (már reménykedtem egy ifjonc domolykóban), kezdem érteni a fanatikusan küszre is műlegyezőket, finom felszereléssel még ezek a szélhajtók is kellemes élményeket nyújthatnak, pláne a kapitális, 15-16 centis példányok. A vezérpiszét több kisebb alattvalója követte, a helyzetet tovább rontotta egy ide is bepofátlankodó kerekfejű gébfajzat. Apró trükkhöz folyamodtam, mielőtt az összes etetőanyagot belapátolták volna a fenéken vígan csemegéző snegók (nesze neked, felfelé álló szájnyílás), belekevertem 2-3 maréknyi csemegekukoricát körítésnek az újabb pár gombócnyi mannához - biztos, ami biztos alapon egy doboznyi konzervkukoricát mindig magammal hozok, legfeljebb ha nem kell a halaknak, én eszem meg.
Talán a snecik is betömködtek pár szemet, mindenesetre a puha sárga nyalánkságok a közelbe csalhattak „nemesebb” halakat, legalábbis megfogtam második sügéremet. :-) Hol vagytok keszegek? Merre jártok, miért nem esztek, domolykók? „Na persze, kukoricát!”, röhöghettek magukban az óvatos „bogárevők”, s makacsul távollétükkel tüntettek.
Telt-múlt az idő, amikor végre-valahára máshogy csillant az ezüst a kezemben, ugyanis horogra kerítettem egy szilvaorrú keszeget! Picike, soványka, de „szilvás” volt az istenadta, Ipoly-adta teremtmény, csücsörített párat fotózása alatt, aztán ment vissza a gilisztát-csontkukacot továbbra is mértéktelenül fogyasztó küszökkel együtt. A snecitársadalom növekvő (rém) uralmával ismét a reménytelenség kerített hatalmába, de a harmadik kicsi sügér, valamint egy csodás színekben játszó küllő (valószínűleg fenékjáró) megvigasztalt, a habot pedig egy majdnem tenyeres BODORKA tette a végső soron mégiscsak kellően halszagúra sikeredett tortára. Kora délután megelégeltem a tikkasztó hőséget, és máris a következő Ipoly-randevút tervezve indultam haza.
A kis folyó nem hazudtolta meg magát, el sem vártam tőle, hogy mindjárt tálcán kínálja domolykók, paducok garmadáját; a kis halakkal is jól el lehetett szórakozni az egyéb érdekességeket, látnivalókat bőségesen adó, élettől nyüzsgő vízen. Nehéz terep, sűrű növényzet, nem számottevő zsákmány - ide még vissza kell térnem. Na megálljatok csak, domolykók! :-)
Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
