Sok módszerrel szeretek horgászni sokféle halra, azonban mint Dunán nevelkedett horgász, számomra nincs szebb a késő őszi hajnali pecáknál. A vízállás tavaly ugyan nem kényeztetett el minket lehetőségekkel, de novemberre már szépen beállt a folyó, és végre kilátogathattam kedvenc helyemre.
Csípős sötét volt még, mikor bőszen tekertem felfelé az emelkedőn. Ez a hajnali friss természet valahogy mindig erőt ad, visszafelé már biztosan tolni fogom a biciklimet itt, a helyiek által csak szurdiknak nevezett dimbes-dombos úton. Telihold volt, ami az ősz második felében eredményes szokott lenni, s legalább lámpát sem kellett vinnem magammal. A köd szépen vezeti a fényt, szinte ragyog tőle a levegő.
Igaz ugyan, hogy szeretett folyómhoz közeledve egyre sárosabb pocsolyákon kellett átvergődnöm, de a lelki szemeim előtt hömpölygő néma hajnali folyó átsegített ezeken az akadályokon is, így végre teljes valójában szemem elé tárult. A fűzfák még le nem esett levelei meg sem rezzentek, jóleső ezeken a fagypont környéki időkben a tökéletes szélcsend. Halkan kezdtem el pakolni, ez az óvatosság általában is szokásom. No, nem mintha 6-7 méteres mélységben feederezve bármit is számítana, de valahogy szentségtörésnek érzem, ha odébb gurul egy-egy súlyosabb kő rossz mozdulataim nyomán. E tevékenységem csakhamar teljesen értelmét vesztette, mikor berregve érkezett meg a következő horgász. Novembert írtunk, mégis két órával világosodás előtt kint kell már lennie annak, aki magának akarja a legszebb, legtisztább helyet. Összeállítottam ütött-kopott feederbotom és egy hagyományos üvegszálast, zsebemből előszedtem a két kosár/ólom párosítást. Így szoktam használni, egyet-egyet kapcsolok belőlük a gubancgátló cső kapcsába, így olcsó, nagy tömegű kosaras szerelékkel horgászhatok. Megszokásból mindig a zsebembe teszem, így a sötétben nem kell semmi után kutakodni, csak előveszem és befűzöm őket, majd jöhet a csalizás. Hajnalban, mikor egyértelműen márna a cél, csontit használok, melyre néhány csepp Techno sajtaromát csepegtetek, amely olyan ragadós anyag, hogy a csalin akár kitekerés után is érződik. A drótok közé forrázott kukoricadara került, most még szintén némi olcsó sajtaromával megcsöpögtetve. Egyik boton nagy kosár, ezzel általában ugyanoda dobálok, a másokon egészen kicsi, azzal keresgélni szoktam, aznap is így tettem.
Hamarosan a vízbe is került minden, s én elvonatkoztatva a szomszédom felől érkező lámpavillogástól és zörgéstől kényelembe helyezem magam, már amennyire a kövek közt ilyenről beszélni lehet. A hajnal előtti 1-2 óra ritkán szokott kapás hozni, így igazán aktívan nem is meresztettem a szemem, csak kiengedtem a fékem és pihengettem. Ahogy aztán egyre közelebb kerültem a pirkadathoz, úgy vált a várakozásom egyre feszültebbé. Kinéztem egy fényforrást a túloldalt, úgy helyezkedtem, hogy mindkét spiccem benne legyen, így már visszaállíthattam a féket és vártam a kapást.
Amint kivehetővé vált a fölém hajló fák körvonala, hevesen bólogatni kezdett a spicc. A bevágás ült, a hal egy pillanatra meg is szólaltatta a féket jelezvén, hogy neki márpedig bajsza van, de aztán viszonylag hamar megadva magát csusszant szákba az első, méret körüli márnám.
Gyorsan megszabadítottam, lefotóztam, majd újracsaliztam és bedobtam ugyanoda, ahová az előbb. Közben szomszédom is szákolt egy hasonló méretűt, amely sajnos nem osztozhatott az én halam sorsában. Lassan kivilágosodott, s oszlani kezdett a köd. Épp kihúztam az egyik végszereléket, hogy ellenőrizzem, nem jár-e a horgom valahol mélyen egy géb emésztőrendszerében, mikor a másik botom spicce a vízbe vágódott, a vége elemelkedett, s mivel az orsó megakadt az ágasban, a fék épp elkezdett sivítani, mikor elkaphattam a nyelét. Halam ellenállhatatlanul, közepes tempóban, rángatva tartott a mederbe, s erre már szomszédom is felállt, hogy megnézze, mi ez a nagy féksivítás. Én csak tartottam a botom, a nem túl puhára állított fék folyamatosan ciripelt, nekem meg fogalmam sem volt róla, mi lehet ez. Fogtam már néhány szebb márnát, de azok is néhány méter után meg szoktak fordulni. Legalább 50 méter zsinór megszakítás nélküli lehúzása után egyszer csak megállt a hal. Már vagy 4-5 perce szinte meg sem mozdult, de valahogy élőnek tűnt még mindig a súly, és ezen a környéken egyáltalán nincs akadó. A sporttárs meg is kérdezte: „Harcsa?” - mire én csak annyit válaszoltam, hogy „Nem tudom”. Harcsából még sosem fogtam rendes méretűt. Azért a biztonság kedvéért elkezdtem pengetni a zsinórt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Erre aztán a halam olyan sebességgel kezdett felém úszni, hogy alig győztem tartani vele a kontaktust. Ekkor már tudtam, hogy az előző elmélet ugrott, egy rafinált, öreg márna használta ki először teljesen a saját erejét, majd a sodrásét, hogy aztán végül teljesen kimerüljön. Hamarosan fel is sejlett narancsos uszonya a tiszta vízben, majd némi erőtlen közelharc után bele is csusszant a merítőbe. Éppen akkor érkezett meg a partra két újabb férfi, egyiküket meg is kértem, hogy legyen alkalmi fotósom. Elkattintott egy képet, azonban mint az utólag kiderült, a kép a sajátjaimhoz képest is olyan borzalmas lett, hogy bemutatásra nem alkalams. Miután meggyőztem a jelenlevőket, hogy márpedig a márnát igenis vissza lehet engedni a folyóba, és nem, nem eladó, gyorsan útjára eresztettem a gyönyörűséges, három és négy kiló közötti halat.
Kezeim remegése múltán próbálkoztam még egy ideig csontival, de már csak a folyó nyújtotta életérzésben mélyedhettem el. Persze érkezett néhány elkerülhetetlen kis tarka szörnyeteg is, mellyel magamhoz szoktattam a hely híres halászmacskáját. Megevett 8-10 tőlem kapott gébet, nagyjából ugyanennyit a sporttársam által fogottakból, 3-4 galambtojásnyi etetőanyagot, majd miután a súlya a kétszeresére változott, odabújt hozzám, s a nyugalmi időkben kölcsönösen elszórakoztattuk, melengettük egymást.
Közben eljött az idő a változtatásra. Ezen a helyen az a jellemző, hogy a hajnal óráiban van csak esély rózsás halat fogni, utána szép lassan behúzódnak a mederbe, s ugrásaikkal már csak elérhetetlen távolságban mutatják meg magukat. Ilyenkor mindig kaján vigyort képzelek az arcukra, s elképzelem, ahogy uszonyukkal gúnyosan integetnek is hozzá. És ha a márnák már csak derülnek rajtam, akkor itt az ideje a váltásnak!
A helyiek által használt, jól bevált módszert alkalmaztam. A hosszú előkét nagyméretű horoggal ellátott 5-6 centisre cseréltem, a csali pedig egy vaníliás pufi volt. Azért vaníliás, mert annak színe illeszkedik a legjobban a kukoricadaráéhoz, és így nézik a legrafináltabb öreg dévérek is kilebegő szemcsének. A másik szereléken is lecseréltem a hosszút rövidre, csak ott vékony húsú kis horgot tettem fel 3-4 szem csontival és egy akkora technopufival, ami már teljes hosszában kiemeli az 5-6 centis előkét. A pufis szereléket dobáltam klipsszel, míg a lebegtetett csontival keresgéltem alatta.
Az előbb bevetett szerelék alig ért feneket, a hozzá tartozó bot szinte azonnal vadul rángatózni kezdett, s egy percre rá már a szákba is csusszant az első, kilótól valamennyivel elmaradó dévérkeszeg. Onnantól aztán nem volt megállás, csak jöttek és jöttek 1,5-2 órán át, hetven dekától bő kilóig. Képet nem mindegyikről készítettem, hisz nem gondoltam volna, hogy hónapokkal a történtek után virtuális papírra vetem a történetet, s ugyanezen okból szerepelnek a cikkben nem túl profi fotók. Majd talán egyszer készítek direkt jó képeket egy szándékosan betűkre váltandó horgászaton.
Aztán szép lassan elültek a keszegek. Nagy részük pufira jött, de volt néhány akció a lebegtetett csontira is. Várakoztam még egy ideig, bár tudtam, hogy itt novemberben a nappali órák már nemigen tartogatnak meglepetéseket. Lassan az eső is szemerkélni kezdett. Doromboló „horgászcimborámmal” múlattam az időt egy fa alá húzódva.
Egy keszegraj még arra tévedt, mert hosszú szünet után villámgyorsan fogtam még két dévért és meglepetéshalként egy baglyot egymás után, de aztán már végleg elültek. Hiába, a víz már nagyon hideg volt, lassan már vermeléshez készülődtek.
Szép lassan bőrig ázva a novemberi fagyos délelőttben úgy döntöttem, mégsem várom meg az eső elvonulását. Vacogva, dideregve pattantam biciklimre, erőmet hazatekerni a dimbes-dombos úton az otthoni meleg képzete adta meg. No meg persze az újabb csodás, november reggeli horgászat élménye.
Írta: Schmidt Bence
