A folyóvízi horgászatról általánosságban elmondható, hogy az állóvízi horgászattal szemben sokkal bonyolultabb és összetettebb. Ennek nem csak az az oka, hogy rendszerint sokkal nagyobb területen kell keresnünk a halakat, hanem sokkal több az olyan változó tényező, amely befolyásolja kedvenceink tartózkodási helyét és táplálkozását. A célom nem e tényezők elemzése, hanem néhány olyan gondolat megosztása, amely gyakorlatba ültetése nagymértékben befolyásolhatja horgászatunk végkimenetelét.
Horgászhelyünket kiválaszthatjuk a kiszemelt célhal alapján, egy adott módszer eredményes műveléséhez szükséges kritériumok alapján, vagy éppen megpróbálhatjuk kiaknázni egy tetszőlegesen választott szakasz lehetőségeit. Jelen esetben én ez utóbbit választottam. A Duna leghosszabb mellékága a Csalló, ismertebb nevén Kis-Duna (Malý Dunaj). Ennek pozsonyeperjesi szakasza régóta mozgatja fantáziám, sőt néhány alkalommal már próbálkoztam ott - nem is eredménytelenül. Ezúttal már hetekkel előtte elkezdtem tervezni a horgászatot, hogy valóban a maximumot tudjam kihozni a pályából. Az első lépés, amit ilyen helyzetekben tenni szoktam, az a helyi horgászok megkeresése és a lehető legtöbb információ begyűjtése. A beszélgetések során hamar egyértelművé vált, hogy főként márnára és dévérre kell számítani, de igazából szinte minden békés faj megtalálható itt. Ez nem csak az etetőanyagok és csalétkek meghatározásánál volt nagyon fontos tényező, hanem a helyválasztás során is. Bár imádok dévérezni, elvakított a márnafogás lehetősége, ezért aztán olyan helyek után kutattam, ahol főként a márna, de akár a többi békés hal is szívesen tartózkodik.
Néhány nappal a horgászat előtt kilátogattam a vízpartra és szemügyre vettem a szóba jöhető helyeket. Első megállóm a híd és környéke volt, ahol a víz a legmélyebb. Ezen a részen a mélység meghaladhatja a 4 m-t is. Ahogy haladtam a folyással megegyező irányba, az áramlás egyre gyorsabb lett. Ha a meder szélessége nagyjából változatlan, akkor a víz gyorsulását általában az okozza, hogy a folyó itt sekélyebb, hiszen hozzávetőlegesen ugyanolyan térfogatú víztömegnek kell itt is átfolynia ugyanannyi idő alatt. Befolyásoló tényező lehet továbbá magának a medernek az esése is, de ez pár száz méteres szakaszon belül a legritkább esetben változik jelentősen. Továbbhaladva olyan részhez értem, ahol 1 m-nél is sekélyebb és rendkívül gyors sodrású volt a folyó. Ez a márnáknak kedvező, de mivel én nem kizárólag márnára szerettem volna horgászni, visszaindultam mélyebb és kissé lassabb vizet keresni. Az egyik kanyar külső ívén egy meredek partoldalt vettem észre, ami a folyó romboló tevékenységének csökkentése érdekében kisebb terméskövekkel volt megszórva. Kíváncsi voltam, hogy a part milyen meredeken törik tovább a víz alatt, illetve hogy milyen mederviszonyok a jellemzőek. Elővettem feederbotomat és felkötöttem egy 60 g-os ólmot. Már a bot spicce alatt is 2,5 m- es mélység uralkodott, és az ólom koppanásából éreztem, hogy a fenék nagyon kemény, tehát a kőszórás tovább folytatódott a vízben. Dobtam néhányat, amelyből kiderült, hogy beljebb sem mélyebb a víz, tehát gyakorlatilag már a part közvetlen közelében a mederben horgászhatnék. A kanyarulat belső ívén látványosan sekély és iszapos, vízinövénnyel benőtt volt a víz. Pont ilyen helyen tudom elképzelni a márnákat, na meg a többi békés halat. Végül úgy döntöttem, hogy a partról a még kézzel is könnyen megetethető 8-10 m-es távolságban fogom kialakítani etetésemet. Ezzel már túl voltam az első meghatározó mozzanaton, a horgászhely kiválasztásán.
Folyóvízi horgászataim során megfigyeltem, hogy a halak általában sokkal lassabban reagálnak az etetésre, mint az állóvizek esetében. Előfordult, hogy akár 8-10 órát is várnom kellett mire odaállt a hal, és sokszor még akkor sem az általam elképzelt méretű és fajtájú halak jelentek meg. Köztudott, hogy az eredményes folyóvízi békéshalas horgászatok időszaka az ősz. Nyilván a helyi horgászok - főként azok, akik csónakkal és radarral is rendelkeznek - az év bármely szakában érhetnek el jó eredményeket és akár egy vendéghorgász is, amennyiben beletenyerel egy-egy nagyobb halcsapatba, de úgy általánosságban véve mindenképpen az őszi időszak a legjobb. Ennek az oka nagyon egyszerű, ősszel a halak óriási csapatokba tömörülve intenzíven táplálkozni kezdenek, hogy minél több energiát raktározzanak el télire. A nyári időszakhoz viszonyítva sokkal kisebb területen vannak jelen. Amíg nyáron szinte akárhol tudunk néhány keszeget fogni vagy - nem megfelelő végszerelék használata esetén - legalább kapásokat kicsikarni, ősszel rengeteg olyan hellyel találkozhatunk, ahol még egy mozdításunk sem lesz. A halak a legnagyobb táplálékbőséggel rendelkező helyekre fognak ekkor csoportosulni. Ebben az időszakban elég lehet 2-3 kiló etetőanyag is, mert nem kell ahhoz sokat etetni, hogy a már egyébként is ott lévő halcsapatokat magunk elé gyűjtsük. Ezzel szemben egy nyári horgászat - kiváltképp ismeretlen vízterületen - vajmi kevés eséllyel kecsegtet, ha csupán a horgászat elején szórunk be néhány kg kaját. A halak olyankor szétszéledve keresgélnek és sokkal nagyobb területeket járnak be, ennek megfelelően sok idő - és rengeteg etetőanyag - kell ahhoz, hogy horgászhelyünk elé csoportosítsuk őket. Ilyen esetekben indokolt a horgászhely előkészítése - bizonyos mértékű feletetése. A fórumokat olvasgatva sokszor szembesülök azzal, hogy a horgászok - érthető okokból - nem szeretnének egy kisebb vagyont elkölteni az etetésre. Én egy olyan rendkívül olcsó etetőanyag keveréket használok a horgászhely feletetésére, amely bárki számára könnyen elérhető. Nem másról van szó, mint az agyagos földbe gyúrt erjesztett magmixről. A költségeket még azzal is csökkentem, hogy a földet nem üzletben veszem, hanem elfogadom Földanya ajándékát, és magam gyűjtöm be. Az állatok takarmányozására szolgáló bármely mag megteszi, amelyet ha nagyobb mennyiségben szárazon vásárolunk meg és magunk főzzük, majd erjesztjük, szintén sokat tudunk spórolni. Azért arra érdemes ügyelni, hogy a takarmány mellé némi olajos magot is etessünk, ami elősegíti a halak emésztését. A konkrét esetben én kukorica, búza, tigrismogyoró és repce keverékét használtam.
Az agyagos földhöz annyi magmixet tettem, amennyit elbírt - készre keverve pedig 25 liter térfogatú keveréket kaptam. A horgászat előestéjén - már sötétben - érkeztem a partra. Ez azért volt fontos, mert ha már egyszer megvan a gondosan kiválasztott hely és az etetés, nem hátrány, ha nem egy másik horgász fogja le róla a halat, aki csupán jókor volt jó helyen. Még ha a hely közelében tartózkodik is valaki, a sötétség miatt csupán csobogást fog hallani és szinte kizárt, hogy ennek alapján be fogja tudni azonosítani a helyet. Néhány éve, ha ezt leírta volna valaki, a legtöbben csupán megmosolyogták volna, de a statisztikák szerint évről évre hatványozottan több a horgász és manapság már sokszor a természetes vizeken is számolni kell a horgászok tömeges előfordulásával. De a sötétséggel kapcsolatosan felmerülhet egy probléma is. Hogyan határozzuk meg mi magunk az etetésünk pontos helyzetét? A probléma megoldása nagyon egyszerű, ugyanis az előetetés során egyáltalán nem fontos a pontosság (aki mégis pontosan szeretné a feletetést is elvégezni, annak rendelkezésére állnak kiváló fényerővel bíró és ma már könnyen beszerezhető lámpák - de ezzel megint csak annak esélyét növeljük, hogy valaki felfigyel tevékenységünkre). Mi csupán egy adott szakasz bizonyos partszakaszának közelébe szeretnénk csoportosítani a halakat, majd a horgászat elején egy pontos etetéssel a bevetett készség közvetlen közelébe csalogatni. Ennek megfelelően a feletetést a megszokottnál szélesebb és hosszabb sávban végezzük el. Így egyrészt nagyobb területet tudunk befedni, másrészt több hal fog elférni az etetésen.
További kérdés lehetne, hogy érdemes-e akár több napos előetetést végezni? Nos, erre a válaszom nagyon rövid és egyértelmű: ha elég időt fordítottunk a megfelelő horgászhely kiválasztására, akkor egyértelműen nem. Megvan a megfelelő horgászhely, az etetés, mehet a peca, elméletileg minden összevág. Csakhogy sokkal több tényezőnek kell passzolnia, hogy valóban komoly eredményt érjünk el. Itt van mindjárt a horgászat időszaka. Én finomszerelékes horgászként nem töltök napokat a vízparton. A halak a horgászhelyünkön nem folyamatosan, hanem bizonyos időszakokban tartózkodnak - ami fajonként változik. Egy ilyen komoly előkészület utáni horgászatra érdemes 10-12 órát rászánni, valamint úgy időzíteni, hogy ebbe az éjszaka vagy annak bizonyos része is beleessen. Tapasztalatból tudom, hogy sokszor az éjszaka a legeredményesebb napszak, kiváltképp nyáron. A folyamatos és ütemes horgászatot elősegíti, ha csupán egy bottal horgászunk. A két bothoz szokott horgásznak ez idegtépő lehet a kapástalanabb időszakban, de a nyolcadik órában már hálát fog adni az égnek, hogy csupán egy botot kell átdobnia és újracsaliznia. Ezt most azon feedereseknek, akik főként fűzött csalival horgásznak pontyra, fura lehet olvasni, de ha célhalaink közt szerepelnek a keszegek is, akkor egy rendkívül intenzív, pörgős pecát kell előadnunk. Persze a másik bot nemcsak azért hátrány, mert kezelése fárasztó, hanem mert nagyobb hal akasztása esetén a szerelékek összeakadhatnak. Nem beszélve arról a kellemetlen szituációról, hogy éppen egy szép hal küzd a horgon, miközben a másik boton is kapás van… ilyenkor fáraszthatunk 2 bottal egyszerre, ami egyedül nem egyszerű mutatvány és akár mindkét hal elvesztéséhez is vezethet. Mivel hosszú időt töltünk a vízparton, a versenyláda szóba sem jöhet (mert még az ülőke magasságát jól beállítva is előbb-utóbb fájni kezd majd hátunk), sokkal jobban járunk egy horgászfotellel. A horgászállást a lehető legegyszerűbben és céltudatosan építsük ki úgy, hogy minden kézre álljon. Ez a hosszantartó intenzív horgászat alapfeltétele.
Nagy dilemma volt a horgászathoz használandó etetőanyagok kiválasztása. Az alapkoncepció, hogy ha keszeg, akkor édes ízek kellenek, ha pedig nagy hal, akkor magasabb tápértékű kaja, nagyon is helytálló. Ezért a kosárba szánva kétféle keveréket készítettem el. Az egyik 1 kg Nagy Dévérből valamint 0,5 kg löszből állt. Ezt a keveréket akkor tömtem a kosárba, ha a pályán nagy mennyiségű keszeget sejtettem. A márnáknak és a termetesebb halaknak egy igazi ínyencséggel, egy borzasztóan agresszív keverékkel készültem, amely 1 kg Magyar Betyár ízesítésű Pellet Packból, 1 kg Sajtos Bajszosból és fél flakon Sajtos Bajszos Aroma Tuningból tevődött össze. Már sok horgásztól hallottam, hogy több nagytestű márnát is fogtak kolbászra, ezért választottam a Magyar Betyár ízesítésű Pellet Packot, a Sajtos Bajszos kaja pedig azért került hozzá, mert nagy mennyiségben tartalmaz parmezán sajtot és őrölt crysalist, amik nemcsak a márna kedvenc csemegéi, de nagyon magas tápértékkel is bírnak.
Az etetéshez további 3 kg etetőanyagot és 3 kg agyagos földet kevertem össze a Sajtos Bajszos aroma másik felével. A 2 kg Sajtos Bajszos + 1 kg Nagy Dévér kombóhoz némi erjesztett magmixet adagoltam, így vált késszé a keverék. Ezt a mennyiséget 3 adagban etettem be úgy, hogy az utolsó adag sötétedéskor került be.
Egy 3,6 m hosszú, MH karakterisztikájú feederbottal horgásztam. A főzsinórom 0,18 mm-es volt. Mivel ezt az egy botot használtam és nem szerettem volna feleslegesen több botot kikészíteni, egy olyan szereléket kellett kötnöm, amin rendkívül tág határok közt mozgó előke- és horogméretet tudtam használni. Egy karabineres forgó szabadon csúszott a főzsinóron, aminek a végébe egy forgót kötöttem. A forgóra ráhúztam egy nagyobb méretű gumigyöngyöt, ami így minimális mértékben távtartó hatással bírt. A forgó után egy 20 cm- es erőgumi következett, aminek végébe egy karabiner került. Így nemcsak gyorsan tudtam cserélni az előkéket, de a gumi rugalmassága meggátolta az előke szakadását is. A horgászat során mindvégig 40 g-os kosarat használtam. Mivel közel horgásztam, nagyon kellett vigyáznom minden bevágással, nehogy beszakítsam az előkét. Ha a bevágás pillanatában nem szakadt el az esetenként 0,12 mm-es előke, akkor már nem sok esélye maradt a halnak, mert a közelben nem volt semmilyen akadó - a fenéken fellelhető termésköveken és kagylótelepeken kívül. Ez bizonyos esetekben persze ellehetetlenítheti a horgászatot, de mivel itt nagyon kis kövekről volt szó, ha a botot felfelé tartottam, az előkének esélye nem volt találkozni sem a kövekkel, sem pedig az így szintén a fenékhez simuló kagylótelepekkel.
A vízpartra délután 4 körül érkeztem. Pillanatok alatt felépítettem horgászállásomat, majd nekiláttam az etetőanyagok elkészítésének. Végre kezdődhetett a várva várt peca. Alapvetően 2 taktikával készültem, egy nagyhalassal és egy keszegessel. A két taktika közti különbség csupán a kosárba kerülő etetőanyag és az előke-, valamint a horogméret közti különbségben nyilvánult meg. Az első percekben semmiképpen sem szerettem volna etetni, kíváncsi voltam, hogy milyen halak tartózkodnak a pályán. Reménykedtem, hogy az etetésemen kifejezetten nagytestű halak szedegetnek, ezért az erősebbik előkémet csatoltam fel. Ez 0,16 mm-es előkét, 10-es, kifejezetten erős, vastaghúsú horgot és 50 cm-es hosszt jelentett. A kosárba a sajtos-kolbászos kaja került. A Kis-Duna is igen komoly gébállománnyal bír, ennek megfelelően az első néhány dobás után szinte azonnali kapást és ujjnyi gébeket kellett lekezelnem. Hamar felismertem, hogy a csontiról kukoricára kell váltanom, ezért Mandula Bomba ízesítésű Kukorica Tuning került a horogra. Azért abban bíztam, hogy még a sötétség beállta előtt - mielőtt a gébek rohama ténylegesen eláll - fogok tudni csontival is horgászni.
A kukorica csalin már nem akadtak fent a gébek, és a spicc rázkódásán kívül már voltak tényleges kapások is, amelyek egyértelműen nem gébtől származtak. Néhány perc után a spicc megállíthatatlanul indult a víz felé, a hal csaknem lecsavarta a botomat az állványról. Felvettem a kontaktust, de az első kirohanás folyamán az előkém elszakadt. Hogy sérülés volt rajta, vagy valami más volt az oka, már sosem fogom megtudni, mindenesetre nagyon jó előjel volt a termetes hal megakasztása. A mozgása alapján valószínűsítem, hogy a tettes márna volt, de ez csak feltételezés. Ezután az etetésre szánt kajából meggyúrtam 15 nagy és nehéz gombócot, majd beetettem. Érdekes dolog ez, hogy gyakorlatilag az utolsó gombóc beesése utáni pillanatokban már repült is a csonticsokorral díszített szerelék, és mégis szinte azonnal kapásom volt. Ugyan nem volt annyira agresszív, mint az előző, de ahhoz elég volt, hogy észleljem a dolgot és akasszak. A hal azonnal kirohant folyással lefelé, majd amikor már elég messze volt, beállt a sodrásba. Nagy hasznát vettem az erősebb szereléknek, mert egy izommal teli folyóvízi torpedó megmozdításához bizony kellett az erőtartalék. Nem volt egyszerű feltornázni a minimálisan 30 m-re kitörő halat, ráadásul a sodrás is őt segítette. Szinte biztos voltam benne, hogy márna küzd a horgomon, mégis megnyugvással töltött el, amikor a hömpölygő víztömegből egy hármas forma bajszos körvonalai sejlettek elő. Még kitört néhányszor, majd könnyedén beszákoltam. Ez a közvetlenül etetés után fogott hal akkor még nem volt feltűnő, de amikor másfél óra elteltével úgy döntöttem, hogy elvégzem a második etetést, és szinte ugyanaz játszódott le, gondolkodóba estem. Az egészet valahogy úgy tudom elképzelni, hogy az etetésen az addig nyugodtan úszkáló és lassú ütemben szedegető márnákat az újonnan bekerülő aromás etetőanyag „feltüzelte” és ennek hatására eszeveszett táplálkozásba fogtak, s az addigi óvatosság hiányában a csonticsokrot is felhörpölték. Azért gondolom ezt, mert bár biztosra veszem, hogy addig is volt előttem etetőanyag, az idő teltével az aromák és ízfokozók az etetőanyagból - ha nem is teljes mértékben - kiáztak. Az új, intenzív kaja aromás illata és íze pedig nagyon vonzó lehetett a számukra, ezért váltak óvatlanná. Hogy az első márna után miért hagytak alább a gébek és miért fogtam belőlük csupán néhány darabot, nem tudom. Feltételezéseim ugyan vannak, de ilyen kevés tapasztalatból következtetést nem szeretnék levonni.
Ezután sötétedésig már nem történt semmi érdemleges. Szürkületkor, amikor még éppen láttam, elvégeztem a harmadik és egyben utolsó ráetetést is. Így a gombócok még nagyon pontosan egy helyre kerültek. Az alig 10 m-es távolság nem indokolta a zsinór megjelölését, mert a túlparton kinézett támpontot célozva nagyon pontosan rá tudtam horgászni az etetésre. A szerelék csobbanásának helyét részben a szememmel, részben a fülemmel érzékeltem. Néhány dobás után, miután már a kezemben volt a távolság, ezzel nem is volt gond.
A sötétség beállta után nem sokkal egy maszatolós kapásra sikerült egy termetes dévért akasztanom. Ezután éjfélig folyamatosan voltak nagyon finom kapásaim, de nem váltottam finomabb szerelékre, mert bíztam benne, hogy sikerülhet további márnákat akasztanom. Tudtam, hogy a finom kapásokat nem kis testű halak okozzák, hanem nagytestű dévérek, amelyeket csupán lényegesen finomabb szerelékkel lehetne becsapni.
A nagytestű dévérek gyakorta csupán apró pöccintésnek látszó kapásokat okoznak. Ennek okát igazából csak akkor érthetjük meg, ha belegondolunk, mi is történik valójában a víz alatt. Először is a dévér felveszi a csalétket, majd megérzi a horgot vagy az előkét és megpróbálja kifújni. Mielőtt folytatnám a fejtegetést, még kitérnék egy nagyon fontos dologra. A közhiedelemmel ellentétben a dévér horgászatánál a horog méreténél a horog húsának vastagsága sokkal fontosabb. Gondoljunk bele, hogy egy 10-es méretű közepes vastagságú horog hegye mennyivel vékonyabb, mint maga az egész horog. Tehát a hal megpróbálja kifújni a csalit, de az - ha szerencsénk van - heggyel a száj felé fordulva hozzáér a hal szájához. Ha érintkezett vele, bizonyos esetekben lepattan, bizonyos esetekben odaragad. De ha oda is ragad, akkor is csupán a horog hegyének legeleje, hiszen a hegy is gyorsan vastagodik, és a horog húsa már lényegesen vastagabb. Ez eddig egy pillanat alatt zajlott le. Odaragadt a horgunk. A dévér felemelkedik a fenékről és egész testével vonaglani kezd. Az, hogy mennyi idő telik el a horog hegyének odaragadása és az előke kifeszülése között, függ a hal mozgásától és az előke hosszúságától. Miután az előke kifeszült, a kosár súlya erőként hat az előkére és a horogra. Elsőre az tűnne logikusnak, ha megtörténne az önakasztás. De nem így történik, mert a dévér szájának belső felszíne nagyon lágy, és a kosár súlya a horgot nem belefordítja, hanem kitépi a szájából. Ez a kosár fenéken való arrébb döccenésével jár, ami a spiccen csupán apró húzásként látszódik.
Éjfél körül úgy döntöttem, hogy nem kísértem tovább a szerencsémet és megpályázom a termetes dévérkeszegeket. Ahhoz, hogy a fentebb leírt eset ne így történjen, a lehető legvékonyabb húsú horogra van szükségünk. Én a dévérkeszeg horgászatára hosszú szárú és egyenletesen kerek öblű horgokat szeretek használni. Ha a horgunk megfelelően vékonyhúsú, már a kifújás hatására is mélyebbre fúródik, és amikor az előke kifeszül - mivel a horognak nem csak a hegye rendkívül vékony - könnyedén hatol a hal szájába. Ezt a horgászok általában úgy érzékelik, hogy ha a nagyobb (vastagabb húsú!) horgot lecserélik egy kisebb (vékonyabb húsú!) horogra, akkor és az addigi finom kapásokat keszegekre tudják váltani. Ha a hal felveszi a nagyobb és vastagabb húsú horgot - de az nem akad -, akkor miért ne venné fel az ugyanolyan méretű, de vékonyabb húsú (és ezzel egyben kisebb súlyú) horgot…? Ezen információk birtokában csökkentettem a horog méretét is, mert a vékonyabb húsú horog kisebb méretekben nagyobb terhelést bír - egész egyszerűen kisebb az erőkar, ami a horog öblére hat. Az előkém hossza maradt 50 cm, a vastagságát viszont 0,12 mm-esre cseréltem és egy 14-es méretű horgot kötöttem fel. A kosárba a keszeges etetőanyagot tömtem. Ezután már sorra jöttek a keszegek, mígnem…
Néhány keszeg megfogása után egy bizonytalan kapásra rántottam be. Elsőként semmi furcsát nem éreztem, a hal könnyen jött ki a partig. Beállt a spicc alá, ahol a víz mélysége bőven elérte a 2 m-t. Kissé határozottabb emelésemre elindult felfelé, majd a dévérkeszegre tipikusan jellemző rángással reagált, majd ismét a fenék közelébe tört. Ekkor még azt hittem, hogy talán életem legnagyobb dévérkeszege küzd a horgon, de amikor még néhány perccel később sem tudtam megmozdítani, már tudtam, hogy bizonyosan nem dévér - beállt a folyásba és szépen egy helyben tartja magát. A hal méretére gondolni sem mertem, de az apró keszeges horoggal és a 12-es előkével nem tudtam megfelelő terhelést kifejteni. Félóra elteltével már tudtam, hogy valószínűleg ez a hal nem lesz meg, mert még mindig ugyanott állt. Éreztem, hogy élő súly van a horog végén, de milyen hal képes erre? Már többször is jártam úgy, hogy a szerelék erejéhez képest túl nagy halat akasztottam és a fárasztás több óra hosszáig elhúzódott, a hal pedig a végén meglépett. Tapasztalatból tudtam, hogy ez sosem vezethet jóra, mert a végén úgyis elmegy, én pedig értékes órákat vesztek, ráadásul feldúltan egy ideig még biztosan nem fogok tudni olyan precízen és folyamatosan horgászni. Ezért folyamatosan növelni kezdtem a terhelést. Végül sikerült elérnem, hogy a hal kitörjön. Ugyan nem futott sokat, de legalább már nem csak egy helyben pihengetett. Néhány perccel később aztán megpillantottam az amurt. Miután meggyőződtem róla, hogy a szerelékhez képest nem kifoghatatlan méretű, sikerült erőt és kitartást gyűjtenem a következő húsz percre. Végül sikerült a felszínre húznom, és egy ügyes szákolási manőverrel egy kis időt is megspórolnom. Annak ellenére, hogy a horog ki volt hajolva, szerencsémre megtartotta a halat. Persze ennek volt némi köze az amur rendkívül tömör, húsos szájához is.
Hajnalhasadásig még maradt néhány órám, ami alatt sorra aprítottam a keszegeket. Pirkadat előtt nem sokkal a teljes keszegnépség eltűnt, mintha ott sem lett volna. Ezután már csak egy kapást sikerült kicsikarnom. Meglepetésemre egy gyönyörű folyóvízi potyka volt a tettes. Mire kivilágosodott, össze is pakoltam. Már alig vártam, hogy hazaérjek és az ágyba dőlhessek, de előtte még elkészítettük a terítékfotót.
E történet elolvasása után - úgy gondolom - senki sem fogja megkérdezni, hogy miért is lettem a folyóvizek szerelmese. A meglepetések éjszakája volt ez!
