Az idén is, immár sokadik alkalommal, kedves rokonaim - Margó és férje, Géza - meghívására hat napot töltöttem Tiszanánán, közös horgászat keretében. Folyamatos telefonos egyeztetések után, július 10-e lett a megfelelő dátum. Nagy várakozással indultam, hiszen Géza szép dévérekről adott hírt, melyeknek homloka mohazöld színű és olyan barázdás, mint a frissen szántott föld. Ki az a finomszerelékes horgász, akinek a szíve ne verne hevesebben egy ilyen hír hallatán, különösen akkor, ha olyan megbízható forrásból kapja az információt, mint ahonnan én is hozzájutottam.
Gondos előkészületek után, eljött végre a várva-várt reggel, útnak indulhattam. Útközben már csak a vízre és pompás halaira tudtam gondolni. Képzeletemben bronzos dévérek hajtogatták a spiccet és fáradtam siklottak a szákom fölé. Majdnem két órás utazás után, megérkeztem, és kedves, meleg fogadtatásban volt részem. Kiadós étkezés közbeni beszélgetéssel, és a másnap hajnali horgászatra való szorgalmas készülődéssel telt el a nap.
Négy órakor másnap hajnalban csörög az ébresztő. Ilyenkor az ember nem érez fáradtságot, kiugrik az ágyból és irány a kikötő. Mi is így tettünk. Bepakoltuk a kevésnek éppen nem nevezhető cuccot, és célba vettük a kikötő kijáratát.
Aranyló napsugarak próbáltak áttörni a szunnyadó fellegeken, mikor a Nagy Folyóra értünk. A Tisza mellett nőttem fel, de minden egyes alkalommal megcsodálom a folyón a napfelkelte lenyűgöző pompáját.
A folyó és Tisza-tó hatalmas vízterület, nem könnyű rajta a tájékozódás, különösen pedig a jó horgászhely felfedezése. Géza már lassan két évtizednyi folyóvízi és Tisza-tavi múlttal a háta mögött, a legígéretesebb helyre visz, hogy bemutassa nekem, „a puding próbáját”, amelyekről a telefonos beszélgetésekben mesélt.
Az eredeti terv szerint a tározón dévéreztünk volna, de Géza egy az élő Tiszán lévő horgászhelyét vette célba, mint később kiderült nem véletlenül. Az ember nem mindig tartja magát az eredeti elképzeléshez, különösen olyan szituációban, mikor látja, hogy más módszereknek, horgászhelyeknek nagyobb a létjogosultsága.
Megérkeztünk a kiszemelt helyre, mely már többször is bizonyította jó haltartó képességét. Alattunk a víz 12-13 méter mély. A 15 kilós fenéksúly csak vonszolja maga után a kötelet, amely végre feneket ér. Stabilan rögzítettük a csónakot, mert a „vízi sportok szerelmesei” az elszáguldó motorcsónakjaikkal öles hullámokat csaptak, a horgászok nagy sajnálatára. Géza a túlparton álló, a többi fa közül kiemelkedőre mutat, „majd abba az irányba dobj” - instrukciót ad. Az általam hozott etetőanyag egy kicsit háttérbe szorul, a helyi specialitás lépett életbe. Ez nem más, mint kukoricapogácsa, száraz kenyér és Maros Mix keveréke, némi aromával fűszerezve.
A bevetés után nem kellett sokat várni az első kapásra. Géza egy gyönyörű dévért szákolt. Az előbbi keszeget még néhány követte, ekkor érkezett el számomra a „váltás” ideje. A felszerelt rezgőspiccesemet nem lehetett a vízfolyás sebessége miatt a megfelelő helyen tartani. Ha nem, hát nem! Más megoldás, csak egyetlen egy volt.
Szentségtörés, de felszereltem az orsóra a 0,18-as damilos dobot és mindezt egy 10-30 g-os pergetőbotra tettem. A szerelék roppant egyszerű, egy Butterfly fülbe kötött szárnyas etetőkosár, a damil végén, a kosártól 50 cm-re, a 12-es horog.
Kezdetben nem bíztam ebben a fura megjelenésű kosárban, főképpen aziránt voltak kétségeim, hogy a damil nem fog-e beakadni a szárnyakba. Nem akadt, sőt egyetlen gubancom sem volt. A kosár 25 g-os volt, amely súly meglehetősen könnyűnek tűnt ebben az áramlásban. Mégis megállt a bedobás helyén, minimális elsodródás után, mert a két kis szárny nem engedte a tovább gördülését a fenéken.
Négy szem csontit fűztem fel a horogra, de nem igazán érdeklődtek a halak. Finnyás belepöccintések és aztán csend. Felnéztem a csalit, kicsócsálták a csonti belsejét és továbbálltak. Háromra csökkentettem az adagot, ez már tetszett a halaknak, jelezte a botom spicce. Bevágás, alig érzek ellenállást, vélhetően a szerelék - gondoltam. Nem csak az volt, a végén ott billegett egy kis dévér, közel sem akkora, mint amilyeneket Géza fogott. Majd a következő dobásra nekem is sikerül, biztattam magam.
A következő dobásra is hasonló méretű halacska érkezett, talán az előbbi testvére jött fel megnézni, ki háborgatta meg a családi békéjüket. Jobban örültem volna, ha a dévér nagypapa aggódott volna hasonlóan, és ő látogat meg engem. De néhány perc elteltével egy igen szép bronzos dévér pihegett a szákomban. Aztán még egy és még egy… Hihetetlen halbőség, a kezdeti két apróság után 30 deka alatti dévért nem is fogtunk. Dévérkeszeg, karikakeszeg és törpeharcsa pihent a haltartóban.
A botom is kitűnően vizsgázott. Nagyon szépen jelezte a halakat és a fárasztásoknál is nagy segítséget nyújtott az erőtartaléka. Nagyon dinamikusan dolgozott, egyenletesen lehetett a segítségével a több mint tíz méteres mélységből felpumpálni a halakat. A 0,18-as damil pedig kellő tartalékot jelentett és biztonságot adott a „nagy” dévérekkel vagy az esetlegesen az etetésre tévedő pontyok sikeres megszákolásához. Az első nap csak három törpe látogatott meg, amit nem igazán bántam, hiszen annyi szép dévért fogtunk, hogy minden kellemetlenséget feledtetett, még az állandó 30 °C feletti, vakító napsütést is.
A második részben a következő napok részletes fogási eredményeiről számolok be, illetve egy-két érdekességet is bemutatok.
