Egy újabb hétvége, egy újabb szombat és egyben egy újabb dilemma. Ezúttal milyen halakat és miként vegyek üldözőbe? Lássuk a lehetőségeket: állóvizeinkre semmiképpen nem mehetek, ugyanis kéthetes általános tilalom van a pontytelepítés miatt; műanyagtavakra meg hangulatom nincs; maradt egy szívemnek oly kedves kis folyóvíz, egy mesterséges csatorna. A bősi vízi erőműtől nem messze „ered” és a Nyárasd nevű kis településnél ömlik a Kis-Dunába. Ezen a csatornán kezdtem el horgászni, még nyolc évvel ezelőtt. Első élményeim hozzá fűződnek, sőt három évig kizárólag itt horgásztam. Azóta nyolc év telt el, de néha még mindig visszalátogatok ide, bár lehet, a halállomány nagymértékben megváltozott. Jelentős a domolykóállománya, és balin is akad benne. Ponty, kárász, dévér csak elvétve, viszont bodorkából nincs hiány. Az utóbbi években sokat hallottam arról, hogy a csukaállomány jelentősen megerősödött. Így hát egyértelmű - domolykó, balin, csuka - ezen a héten pergetni fogok.
Tavaly ősszel voltam itt legutoljára, akkor szintén pergettem. Nem kis meglepetésemre miután rábukkantam a balincsapatra, szebbnél szebb példányokat tudtam kifogni egymás után. Persze azt tudni kell, hogy a nagyobbak (2 kg felettiek) ritkaszámba mennek itt, az átlagméret 1-1,5 kg. Ezen nem csodálkozom, néhol egy hetes spiccbottal el lehet érni a túlpartot. Nincs akkora élőhely számukra, mint a Dunán, azonban annál rafináltabbak. A legkisebb gyanús jel, és máris bottal ütheti az ember a nyomukat. Viszont annál érdekesebb horgászatuk.
Nádcsomók mögé rejtőzve, kúszva megközelíteni a partot, bepöccinteni a wobblert, és egyszer csak egy elementáris erejű rávágás, aminek erejét a könnyű pergető felszerelés szinte megsokszorozza. Ez a nekem való peca! Bár imádok matchbotozni és feederzni, néha ki kell elégítenem vágyaimat egy jó kis pergetéssel. A felszerelés, amit ezúttal magammal vittem, a gyengébbik botom, egy 20-40 g dobósúlyú 2,40 m hosszúságú karcsú kis pálca, az orsó pedig egy elsőfékes 30-as orsó, dobjára 0,20 mm-es monofil damil került. Pickerbottal szoktam itt pergetni (sokkal nagyobb élményt nyújt mind kapáskor, mind fárasztáskor), azonban az esetleg beugró csuka miatt inkább e felszerelés mellett döntöttem.
Reggel nyolc körül már a vízen voltam. Egy kb. 8 km-es szakasz előtt álltam, ahol a halakat sejtettem. Nyékvárkony faluban tett ki édesapám, és délután Pódafán fog felvenni, ha minden terv szerint halad. Először felfelé indultam, ahol tudom, hogy kifejezetten sekély a víz, gyakoriak a mélyebb gödrök és kifejezetten akadós a terep. Arra gondoltam, itt próbálom megfogni a csukát, a balint meg kicsit lejjebb, ahol a meder voltaképpen ugyanolyan, azonban egy szem akadó sincs, és valami miatt a balinok mégiscsak ott tanyáznak, vagy legalábbis tavaly arrafelé jöttek. Igen ám, de horgászni esélyem sem volt, ugyanis olyannyira hínáros volt az egész pálya, hogy még az általam kedvelt Shallow Runner wobblerekkel sem tudtam meghorgászni.
Ezután lesétáltam a „balinos” szakaszra, ahol még csak rablást sem láttam, a csukás helyen legalább raboltak a halak. Több mint négy óra sikertelen próbálkozás után teljesen kedvetlenül elköltöttem ebédemet, és úgy határoztam, hazaindulok, mert még van előttem 6 km. Körülbelül félúton van egy zsilip, ahol még láttam némi esélyt arra, hogy ne fulladjon kudarcba ez a horgásznapom. Néhány száz méter után egy sekélyes szakaszon a partszélben egy kisebb balint pillantottam meg. Ekkor még mindig hitetlenkedve a parttól mintegy 3 m-re állva dobtam be 5 cm-es Shad Rapomat. Néhány fordítás az orsó fogantyúján, és durr! Odavágott az első vendég. Meglepettségemben elfelejtettem bevágni, néhány másodpercig csak úgy álltam, majd feleszméltem, és kezdetét vehette a fárasztás. Egy jónak mondható halacska küzdött a horgon, egy szűk kilós balin. Szerencsére magát akasztotta meg, így igazán nem volt sok dolgom, csak kivárni néhány kisebb rohamnyi időt, azután partra tessékelni. Mellettem volt a szétnyitott merítőháló, azonban ekkora balint, ha a part adottságai engedik, én inkább kézzel veszek ki. Egy távolabbi bokor alá eresztettem nagyméretű haltartómat és belehelyeztem, hogy majd „terítékként” fotózhassam társaival együtt, ha sikerül. Sorra fogtam őket, azonban mind méreten aluli volt, nem érték el a 40 cm-t. Ha lassan, közvetlenül a fenék felett vezettem a műcsalit, akkor gyönyörű sügéreket fogtam. Kánaánban éreztem magam, azonban gyorsan telt az idő, és szerettem volna még a zsilipnél is próbálkozni.
Összeszedelőzködtem és indultam volna, amikor megszólalt a telefonom. Apu hívott, helyzetjelentést kért, és még mielőtt elkezdhettem volna mondókámat, hozzátette, ha lenne kedvem egy kis menyhalazásra, akkor ideje lenne lassan abbahagyni, mert a bátyja menyhalazásra invitált. Még körülbelül fél órám maradt, de nem volt csalihalam. Szétszedtem botom és hajrá! Ha nincs ló, jó a szamár is! Ha nincs küsz, jó a sügér is (szeletnek)! Így hát azon kevesek közé tartozom immár én is, akik elmondhatják magukról, hogy pergetve fogják csalihalaikat. Még három gyönyörű sügért, ahogy mifelénk hívják, dörgincset sikerült fognom. Egy gyors fotó, és indulás haza.
Otthon bepakoltam a szükséges holmikat és a botokat, majd indulás a Dunára. A bősi vízi erőmű alatti szakaszon várt már rám nagybácsim, Attila. Elfoglaltuk a helyet, és elkezdtem szerelni. Két pergetőbotot vittem, mindkettő 2,7 m hosszú és 30-70 g dobósúlyú. Elsőfékes orsókkal és 0,35 mm-es zsinórral a helyi viszonyokhoz pont megfelelő páros alkottak. Sima csúszó ólmos szerelék több mint 1 m-es 30-as monofil előével. A végén egy nagyobb pontyozó horgon fityegett a sügérszelet.
A botokat a legegyszerűbb módon helyeztem el, sziklákból csináltam bottartókat. Errefelé sokan így horgásznak, nem kell a nehéz sziklákat görgetni, elég, ha tüzetesebben körülnézek. Találtam is kettőt, a sziklákból kialakított lyukakba csak bele kell dugni a bot nyelének végét, és kész a stabil bottartó. Menyhal legyen az uszonyán, amely innen ki tudja kapni pergető botjaimat! Nehezen indultak a kapások, valószínűleg a kis süllők finnyáskodtak, meg-megrázták a botok spiccére helyezett csörgőket. Sötétedés után nem kellett különösebb fény, csupán egy fejlámpa. A vízi erőmű annyira ki volt világítva, hogy látni lehetett annyira, hogy még a botok spiccén jelentkező kisebb pöccintések is tisztán látszottak.
A sötétben rabolni kezdett a süllő, azonban én nem készültem rájuk, így hát maradtam a menyhalaknál. Bár pergetve valószínűleg lett volna közös fotóra jelentkező, sem kedvem, sem megfelelő felszerelésem nem volt, így hát maradtak a menyusok. Már-már elkönyveltük, hogy ma a Dunán nem fogunk menyhalat, amikor egy hajó éppen közeledett felénk, és a nagy ricsajban megszólalt a csörgő. Nagybácsim sem volt rest, besuhintott egy jó embereset, és máris húzta kifelé a menyust. Ő nem bíz semmit a véletlenre. Már nem egyszer tréfálta meg harcsa, és a menyhalak is szívesen futnak sziklák közé, ezzel indokolta erős felszerelésének szükségességét. 3,9 m hosszú, 3,5 lbs tesztgörbéjű bojlis botot használ távdobó orsóval. Ezzel egyrészt nagyobb távolságra is könnyen el tudja juttatni a horgot, másrészt jóval nagyobb ólmot tud használni, ami nem jön rosszul az erős sodrásban.
A menyhal úgy kiló körüli volt, igazán szép állat. Hosszú szünet után az én spiccem indult víznek. Leírhatatlanul sokrétű és igazán szokatlan volt ez a kapás, értem ezalatt, hogy olyan furamód járt a spicc, amihez hasonlót még nem láttam. Hol görbült, hol ütögette, de néhány másodperc után éreztem, itt a pillanat. Bevágtam és konstatáltam, megvan a hal, méghozzá nem is rossz. Igazán szép darab menyus volt! Le ugyan nem mértem, de hajszálnyival nagyobb volt az előzőnél, biztosan egy kiló feletti. Örömöm leírhatatlan volt, hiszen menyhalazáskor már nem egy süllőt fogtam, de igazán szép menyhalat még nem. Ugyan kisebbekkel már nemegyszer találkoztam, de ekkorát még nem sikerült elkapnom.
Lassan közeledett a horgászat vége, és egy újabb eredményes napot tudhattam magaménak, amely nem a műanyagtavi kapitális pontyokról szólt, hanem arról, hogy a kitűzött céljaimat elértem.
Rózsa Arnold (dreezy91)
fotók: Rózsa Arnold, Rózsa Attila
