A horgászat női szemmel

2013-06-09

Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy megosszam élményeimet a horgászatról, méghozzá azért, hátha hölgytársaim is felbátorodnak az olvasottak alapján és nemcsak a tágra nyílt pupillák köszönnek majd vissza egy-egy sztorizgatásom alkalmával, hanem kedvet kapnak ők is ehhez a nagyszerű hobbihoz.

Belecsaphatnék a közepébe, hogy milyen fantasztikus és nem is olyan, mint amilyennek képzelik néhányan, de mi értelme lenne? Nem akarok marketingfogásként zsákbamacskát árulni, mindennek van jó és rossz oldala is.

Szóval, kezdem az elején. Nagyjából két éve történt, hogy először elmentem párommal egy egész napos horgászatra egy közeli vízhez. Mindig is szerettem kirándulni, sosem voltam az a szobában ülő típus, pláne jó időben. Gondoltam, mi baj lehet, hiszen kint vagyok a vízparton, csiripelnek a madarak, süt a nap és még meleg is van, jó lesz ez… A hétvége közeledtével már szinte visszaszámoltam a napokat. Tudjátok, mint az oviban, hogy hányat kell még aludni. Az indulás előtti napon barátom közölte, hogy el kell szaladnunk a horgászboltba, mert elfogyott egy-két dolog, amire szüksége van. Nem nagyon értettem a felvetést, hiszen bot van, damil van, horog a végére, és kész - akkor meg mi fogyhatott el? De mindegy, gondoltam, biztos csak kukoricát vagy gilisztát akar beszerezni. (Igen, akkor már tájékozott voltam annyira, hogy ezzel a két csalival biztosan szoktak horgászni.)

Szóval, horgászbolt. Kezdeti lelkesedésem megerősödött, mikor kinyitottam az ajtót. Sosem voltam még, azt sem tudtam mi fán terem. Az én fejemben úgy szerepelt, mint egy nagyobb szoba sok polccal, amin rengeteg giliszta és kukorica van. De nem…

Sikerült egy nagyobb üzletbe betévedni, ahol volt minden, mi szem-szájnak ingere. A legmodernebb botoktól kezdve a horgászágyakon át, különféle csalik, és sorolhatnám napestig a laikusoknak, hogy miket láttam még. Barátom mosolyogva kérdezte, hogy miért csodálkozom ennyire, de nem tudtam kinyögni magamból mást, csak hogy nem ilyennek képzeltem. Nézelődtem, ismerkedtem.

Megvallom őszintén, még tetszett is ez a rengeteg új impulzus, amit kaptam. Formák, színek, illatok és szagok. Nem hittem volna, hogy egy régen még foglalkozásnak nevezett szabadidős tevékenység képes idővel ekkora fejlődést produkál, és már-már tudománnyá növi ki magát. Félelmetes, mennyi energia, pénz és idő befektetése áll egy-egy etetőanyag vagy esetleg újabb bot kifejlesztése mögött. Elkápráztatott, valóban elkápráztatott. Nagy mélázásomat párom hangos felkiáltással zavarta meg.

Gyere, nézünk bojlit!
Bojlit? Mi a fene az a bojli?

Nagy nehezen sikerült felfognom, hogy egy gombóc, amit a nagy halak szeretnek, és különböző anyagokból gyúrnak össze.

Rövid magyarázatot kaptam, nem akarták még leterhelni az agyam. Gondolom, úgy voltak velem az eladók, hogy nem törik meg a varázst és nem ábrándítanak ki hosszú, vontatott szövegeléssel. De egyszer mindennek eljön az ideje. Már a második óra is eltelt, mikor még mindig a férfitömeg rengetegében elveszve hallgattam a zsinórok szakítószilárdságáról és a botok dobósúlyáról alkotott véleményeket. Közben az járt fejemben, hogy fizethetnénk és mehetnénk, hiszen ez nem egy cipőbolt, könyörgöm, mit kell itt ennyit nézelődni? Végül megérkezett a mennyei megváltás kedvesem halk suttogásában:

Mehetünk édesem? Kinézelődted magad?
Óh, de mennyire! Minden szép és jó. Menjünk!

Nagy sóhajtozások közepette azon töprengtem a hazavezető úton, hogy ezért ez mégiscsak túlzás. Epres kukorica? Kolbászos etetőanyag? Kókuszos bojli? A halak egyszerűen odaúsznak a csalihoz és beszippantják, kész. Nem igazán tudom elképzelni, hogy előtte elmorfondíroznak azon, hogy tegnap mit is ettek, és nehogy már a mai menü is ugyanaz legyen. A baj az, hogy nagy mélázásom közepette nem vettem észre, hogy ezeket a gondolataimat hangosan öntöm ki magamból, ami persze egy vérbeli horgászban, így barátomban is enyhe felháborodást keltett. Végül „rövidke” monológja után - miszerint igenis szükség van efféle újításokra, hiszen nem tudhatjuk, hogy a halak éppen milyen kedvükben vannak, mit szeretnek aznap - teljes megértéssel bólogattam, hogy jobb fej legyek.

Lényeg a lényeg: eljött a várva várt szombat. A lelkesedésem határozottan megnőtt, mikor a függönyt elhúzva láttam, hogy ezer ágra süt nap, és csodaszép idő van. Nem is húztuk sokat az időt, már minden össze volt készítve, csak be kellett tenni a kocsiba, és kész. Tipikus nőhöz illően még jobban feldobódtam, mikor teljes hangerőn benyomtam a kocsiban a Neoton Familiától a Nyár van című számot és torkomszakadtából üvöltöttem a dalt. Nem adtam hosszú koncertet, sec-perc alatt odaértünk lefoglalt helyünkre.

Elsőre tetszett. Szép, nagy tó, zöld fű, napsütés és - ami a legfontosabb, amitől rettegtem - WC. Teljességgel állíthatom, hogy barátom is tisztában volt azzal a tudattal, hogy ha első alkalommal egy kietlen, elszigetelt nádasban kell töltenem az egész napot, akkor egy életre elveszi a kedvem mindentől. Tehát maradt az úri gazdagoknak való, kiépített horgászparadicsom. Ahogy ilyenkor szokás, befizettük a napijegyet, elfoglaltuk az állásunkat és kipakoltunk. Pár perce ültem csak a kis kempingszékemen, amikor mellettünk lévő stégen hangos csipogásra lettem figyelmes és a következő párbeszéd zajlott le köztünk.

Úúúúh ők már fogtak halat, nézd meg! Mi meg semmit, nem hiszem el!
De hát még be sem dobtam!
Akkor is!

Aztán bedobott. De semmi. És még mindig semmi. Már kerek tíz perc is eltelt. Kezdtem ideges lenni, de aranyos barátnőhöz híven nem akartam vitába keveredni, hiszen mégiscsak nyaralunk, vagy mi a szösz. De végül nem bírtam ki. A tizenötödik percben kifakadtam:

Nem igaz, hogy mindenki fog halat, csak mi nem! Ezért jöttem el?

Szegény barátom csak mosolygott, és teljes nyugodtsággal, kezdte elmagyarázni, hogyan is működik egy nap a parton. Megértettem. Ki kell várni és türelmesnek lenni. Én meg a türelem… de ez van, nincs mit tenni. Teltek az órák, járkáltam, nézelődtem, megint járkáltam. Újságot vagy ilyesmit persze nem vittem, azt gondoltam, el leszek foglalva a halak fényképezésével és visszaengedésével és majd arra sem lesz időm, hogy WC-re menjek. De volt. Végül nagy sokára megtört a csend és most már tényleg a mi kapásjelzőnk csipogott. Teljes lázban égtem, azt sem tudtam, mihez kapjak, topogtam a vízparton. Már vagy tíz perc is eltelt, mikor még nem láttuk a zsákmányt. Én hangos kiáltozásba kezdtem, ösztönözvén páromat, hogy húzza már, mert látni akarom, de ismét tanultam valami új dolgot, miszerint a halat fárasztani kell, nem pedig rángatni és húzni, majd idővel közelebb kerül hozzánk. Valóban egyre közelebb volt. Barátom rám szólt:

Hozzad a szákot!
Mit?
A szákot! Ott, ott, az!

És mutatott egy hálószerű izére, amiből egy rúd állt ki. Mielőtt még teljesen idiótát csináltam volna magamból, rájöttem, hogy valamivel ki kell emelni a halat vízből, és a többi felszerelés közül ez a tárgy volt a legalkalmasabb rá. A sok fárasztás után végre sikerült a pontymatracra tenni egy kilenc kilós gyönyörű szép pontyot.

Túléltem. Megvolt életem első halas élménye. Most tudom, azt várjátok, hogy jön egy rakás túlfűtött ömlengés, hogy milyen felemelő érzés és mennyire nagyszerű pillanatok voltak. De nem… Csupán annyit élveztem az egészből, hogy végre történt egy kis akció és addig sem kellett azon gondolkodnom, hogy hogyan vészeljem át a következő percet. Jó, persze, jó volt látni, ahogy párom élvezi a fárasztás és a halfogás élményeit, de egyszerűen nem hozott lázba. Hétköznapi lánynak éreztem magam, egy vagyok a sok közül, aki csak azért megy el, hogy kifeküdjön a napra, süttesse a hasát és félóránként nyavalyogjon, hogy mikor indulunk már. A többi pár órában nem történt semmi. Se hal, se kapás, de még csak egy mozdítás sem. Úgy tűnt, valaki odafenn úgy döntött, elég volt nekünk mára egy ponty. Nekem is elég volt, a hisztizésem már tizenöt perces időközönként tört elő, ami természetesen meghozta a gyümölcsét. Párom besokallt, megunta ő is. Pakoltunk, indultunk. Csalódottan hagytam el a horgásztavat. Vesztes csata helyszíne volt, győzött az előítélet, a mindenki által belém sulykolt „a lányok nem szeretik a horgászatot” mondat. Tényleg nem, legalábbis én biztos nem. Csendben kocsikáztunk haza, és nem tudtam szólni semmit. Elfáradtam az unalomtól és az egész napos zsörtölődéstől. Csak annyi szaladt ki, hogy: