2009 januárjában, főiskolai éveim alatt ismertem meg páromat. Ekkor még nem is sejtettem, hogy mi fán terem a horgászat. Fél év múlva nem volt más választásom, ki kellett mennem vele a partra, meg kellett ismernem imádott hobbiját. Úgy voltam vele, kibírom valahogy azt az egy napot, megpróbálom zenehallgatással, rejtvényfejtéssel, sétákkal lekötni magam - ekkor még nem is sejtettem, hogy nem csak a néző szerepét szánta nekem…
Ekkor kezdtem ismerkedni a számomra akkor még teljesen új, először abszurdnak tűnő fogalmakkal: pontymatrac, bojli, nyeletőfék, előke stb. Ez időpont előtt nem értettem, hogy mi lehet a jó ebben a sportban. Az évek során bebizonyosodott számomra, nem feltétlenül unalmas a vízparton lenni akkor sem, ha nem strandolásról van szó, hanem igenis kemény munkáról, stratégiaalkotásról, vagy épp napokon át tartó kellemes pihenésről.
Ahogyan az első mondatokkal utaltam rá, párom volt az, aki immáron lassan 5 éve vezetett be a horgászat világába.
Első alkalommal az Akasztói Horgászpark extra tavát látogattuk meg. Semmi kedvem nem volt egy szép nyári napot a víz mellett, korán kelve, egész nap unatkozva tölteni ahelyett, hogy kényelmesen kiheveredtünk volna a strand fövenyére és egész nap szórakoztunk volna, a nagy melegben felhevült testünket hűtöttük volna. Emlékszem, úgy voltam vele, „majd csak túlélem valahogy ezt az egy napot…”
Párom (Zsolti) módszeresen, az első horgászaton a bojlis horgászat rejtelmeibe szeretett volna bevezetni, mivel talán ez a módszer az, amely nem igényel állandó figyelmet, mellette egymással és a pihenéssel is foglalkozhattunk.
Számos táskából rengeteg új dolog került elő, és magam is meglepődtem, de érdekelt, hogy mit, hogyan rakunk össze, mit mire használunk, milyen sorrendben állítjuk össze szerelékünket, hogyan és mivel etetünk (sokak számára furcsa lehet, de ez a része azóta is nagyon érdekel a horgászatnak). Türelmetlenül vártam első kapásunkat, majd megtört a jég. A beszélgetésünket az elektromos kapásjelző hangja szakította félbe! Az első halat párom fogta ki. Megmutatta, hogyan kell fárasztani, és ezután hogyan merítjük ki a halat. 8 kilós pontyot zsákmányolt. Bátran állítom, merítősként már ekkor megálltam a helyem. Láttam, hogy nagy figyelmet fordít a halak épségére, ami azonnal megtetszett.
A délelőttöt ezután együtt, csendben töltöttük. Délben azonban újra megszólalt a kapásjelző. Siettünk a bothoz, párom megakasztotta a halat, de ekkor már nekem kellett kifárasztani a rejtélyes állatot. Először féltem tőle, hiszen „mi van, ha elszakad a zsinór, eltörik a bot, tönkremegy a drága orsó, vagy megsérül a hal?!” Hihetetlen nehéz volt tartani a botot és irányítani a halat. Emlékszem, hogy mennyire izzadt a tenyerem. Közben természetesen Zsolti segített, hogy miként kell használni az orsót, hogyan tudom leghatékonyabban kifárasztani a zsákmányt. Nyugtatott, hogy semmi probléma nem lehet a felszereléssel, ha pedig a hal véletlenül „elmegy”, akkor sem történik katasztrófa, hiszen ez a legügyesebb horgászokkal is előfordulhat.
És sikerült! Hosszú küzdelem után kifárasztottam az első halam, melyet párom segített kimeríteni. Mondanom sem kell, ekkora halat még csak a tévében láttam.
Kivittük a partra zsákmányomat, de szinte időm sem volt megcsodálni a 10 kilós óriást, máris újra sípolásra lettünk figyelmesek. Mindent hátrahagyva rohantam a másik botért, és ahogy délelőtt tanultam, átváltottam a nyeletőféket, megemeltem a botot, majd kifárasztottam életem második halát is. Ez talán még nehezebben mozdult felém, az előző küzdelem miatt még fájt a karom, de sikerült ezt a csodálatos halat is kifárasztani és megszákolni. Mint később kiderült - mérlegelésünk során -, életem második hala egy 13 kg-os ponty lett. Sajnos az első halam nem tudtam visszaengedni a tóba (csak egy gyors fényképre volt időnk), mivel a második fárasztása közben párom megtette helyettem, de ezt már megnézegethettem, úsztathattam, ennél már rám várt ez a feladat is, amit nagyon élveztem. Még az sem érdekelt, hogy a horogszabadítás közben teljesen összecsapott.
Késő délutánig maradtunk, párom fogott még egy „kisebb” - 8 kilós - pontyot, majd hazamentünk és elújságoltuk szüleimnek a nagy fogásaimat. Hihetetlenül büszke és feldobott voltam. Alig vártam, hogy ismét tó- vagy folyóparton legyünk, de már nemcsak a strandolás érdekelt, hanem az is, hogy vajon milyen halacskák lapulhatnak a vízben.
Azóta számtalan helyen voltunk ketten párommal, jó néhány technikát megmutatott nekem. Imádtam a Ráckevei (Soroksári)-Dunán kuttyogató módszerrel harcsázni, spiccbottal fogni a kisebb-nagyobb keszegeket, köztük az egyik kedvencemet, a szilvaorrút!
Élveztem a békésszentandrási duzzasztómű lábánál balinra pergetni. Kedvenc helyem a nyíregyházi Verba tanya tava, ahol általában mindig ketten fárasztunk egyszerre, annyi halat fogunk.
Többször, több napot töltöttünk a Maconkai-víztározónál, és részt vettünk néhány versenyen is együtt.
A közel 5 év alatt nagyon sokat tanultam erről a hobbiról, sportról, életformáról. Büszke vagyok rá, hogy Zsolti a közös horgászatok alkalmával egyre több feladatot bíz rám, így gyakorlatilag már teljesen önállóan képes vagyok a felszerelés összeállításától és bevetésétől kezdve az etetésen át egészen a halak kifárasztásáig bármire.
Remélem, még rengeteg hasonló, gyönyörű élményem lesz, és sok új helyet meghorgászhatok. Először is szeretnék egy szép csukát fogni, mert ezidáig még nem sikerült, majd a jövő évben tervezünk egy túrát a csodálatos Harsányi horgásztóra, ahol titkon remélem, hogy sikerül az eddigi egyéni rekordomat megdöntenem!
Bízom benne, hogy nem untattam senkit a történetemmel és a közeljövőben szeretnék egy részletesebb cikkel is jelentkezni, melyben jobban belemerülök az általam kedvelt szerelékek, csalik bemutatásába!
Írta: Novák Kitti Katalin
Fotók: Szabó Zsolt
