Egy rendhagyó horgász szezonkezdésről szeretnék nektek beszámolni, melyben az apró sikerek is hatalmas élménynek tűnnek, és a kevésbé rossz is nagyon jónak érezhető a közelmúlt történései tükrében. A Balatonon jártunk, szokás szerint - mert a bevált dolgokon nem szabad változtatni - Fonyódon, a Szúnyog-szigeten. De már nem úgy volt, mint volt régen, és talán nem is lesz soha. Hogy miért? Elolvashatjátok itt alább az én „sors-sztorimat”!
Történt, hogy az idei privát horgászévünket csak a nyár közepén tudtuk elkezdeni, akkor is csak nagy elővigyázattal, nagy előkészületekkel és sok mindent másképp téve, mint annak előtte. Most leírom nektek „pár sorban”, és szeretném kérni, hogy álljon előttetek tanulságként, hogy minél kevesebben jussatok ide, ahová én juttattam önmagamat!
Előrebocsátom, életfelfogásom szemernyit sem romlott, még mindig ugyanaz a pozitív életszemléletű átlagember vagyok, még mindig meglátom a legzordabb dologban is a szépet, továbbra is tele vagyok tervekkel és teszem is a dolgom. Nem panaszkodom tehát, nincs szükségem segítségre, szerencsémre a családom, környezetem maximálisan segít a bajomban, talán eltúlozva is azt, sokkal inkább óva szeretnék inteni minden olvasót. Mert okos ember a más kárából tanul, a buta a sajátjából sem…
Kezdem a „békebeli” tavalyi év második felénél, szeptember közepénél a történetet a jobb érthetőség kedvéért. Tavaly ünnepeltük a 25. házassági évfordulónkat, volt egy elmaradt házavatónk és a lányom első diplomája megszerzésének ünneplése is, így a családnak és a barátoknak szerveztünk otthon egy kerti partit. Szerettük volna tökéletessé, egyedivé és emlékezetessé tenni mindenkinek, így hát különleges kajákat készíttettünk, meghívtunk egy papot - hiszen a házszentelés és az ezüstlakodalom is aktuálissá tette -, valamint a szórakoztató iparból fogadtunk egy DJ-t. Természetesen a helyi önkormányzattól kértünk engedélyt, mert előreláthatóan kivilágos virradatig terveztük a bulizást. Nos, a parti előtti napokon és a napján kora délutánig is gyönyörű időjárásban állították a rendezvénysátrakat, sütöttek-főztek a szakácsok, díszítettek a lányok. Ügyeskedtek a fodrászok, a körmösök, mindenki végezte a rá kiszabott feladatokat. Csak mintegy kuriózumként megemlítem, hogy én megpróbáltam - a 25 évvel azelőtti fényképek alapján - visszaállítani az akkori állapotokat. Nekem akkor hosszú hajam, hetyke bajuszom volt és 75 kg voltam. A bajusszal és a nagy frizurával nem is volt különösebb gondom, maximum pár távolabbi ismerősnek kellett hetekkel, hónapokkal előbb magyarázkodnom, hogy nem hajléktalan lettem, hanem szántszándékkal növesztem a szőrzetem.
Itt egy pillanatra átlépek a jelenbe és gyorsan kijelentem, hogy aki az első két fejezetet elolvasta, az esetleg arra asszociál, hogy a házassággal van bajunk, de szerencsére azzal semmi problémánk. A gond hamarosan kiderül, még egy kis türelmeteket kérem, és fény derül arra is!
A buli napján délután járunk hát, már vendégvárás van, amikor elered egy szerény eső. Sebaj, gondoltam, jól jön egy kis frissítő zápor. Nos, ez a zápor este 9-ig tartott és a rendezvénysátrakon kívül néhol bokáig érő víz maradt a nyomában. A pap beszédét még mikrofonos kihangosítással sem hallották többen, úgy verte az eső a sátrakat. Többen mondták is, hogy ilyen sorscsapás csak örök boldogságot hozhat az ünnepeltek számára!
A vacsora is „vizes” lett, még ha nem is szó szerint. Aztán vacsora után elállt az eső és még nem volt ahhoz késő, hogy a jókedv megerősödjön és jöjjön a mulatás. Tartott is kora hajnalig a lampacsáré, szerencsére a szomszédokat meghívtuk, így aki közülük mégsem jött el, az sem szólhatott, hogy hangosak vagyunk…
A bajaim eztán jöttek…
A buli utáni szerdán a DJ felhívott, hogy legyek kedves a felszerelését költöztessem át a következő fellépésének helyszínére. Benne volt az alkuban a szállítás, így menten mentem is pakolni. De ismét eleredt az eső… én az irodai tiszta ruhámban, sietve az eső elől, igyekeztem gyorsan bepakolni az autómba. A felszerelés része volt egy hatalmas ernyő, ami alatt a DJ és táncosai mulattattak bennünket, mely ernyőnek a talpa egy hatalmas malomkő, úgy kb. 80 kg-os nagy korong volt. Na, ezt a malomkövet én kinyújtott kezekkel próbáltam, eltartva magamtól, berakni a Kangoo-m hátuljába, ami nem sikerült szerencsésen és egy pillanatban éreztem is, hogy most valami nagy baj történt velem, olyan összeroppanás érzésem volt. De mivel siettem, akkor még csekély jelentőséget tulajdonítottam a dolognak. Pedig hamarosan komollyá vált…
Két nap múlva üzleti úton voltam, amikor utazás közben úgy éreztem, fáznak a lábujjaim. Néztem a klímát, nem működött, de a lábaim mégis fáztak. Ma már tudom, hogy ez nem fázás volt, hanem zsibbadás. Napokig, hetekig éreztem ezt a zsibbadást, egyre feljebb, előbb a bokámig, aztán a térdemig, majd a csípőmig, később egészen a mellkasomig. Aztán jött a novemberi PontyShow, melyen másfél órányi séta után összecsuklottam, mint egy colstok. Ennek már fele sem volt tréfa, így a következő héten, kedden az orvosomnál ültem és elmeséltem a tüneteket, amiből ő szörnyű következtetésre jutott: szerinte sclerosis multiplex nevű betegségben szenvedek. Kérdeztem: „Az nem jó?”. „Nem, sajnos az nem”, mondta. Teljes bénulással és szellemi leépüléssel jár. Előbbit éreztem az elmúlt hetekben, az utóbbi már régóta gyanús volt nemcsak nekem, hanem a barátok körében is… persze ez utóbbi csak vicc.
Folytak a laborvizsgálatok, minden eredményem olyannyira tökéletes lett, hogy dicsekedni lehetett volna velük. Ekkor jött az ideggyógyász, aki MRI vizsgálatokat kért, amire december közepén az idén március 17-t jelölték ki időpontnak. Közben, konzultálva az orvosommal a Lyme-kór vonalon is elindult egy vizsgálatsorozat, mert az elmúlt években több - felismert - kullancs-csípésem is volt, ami az általam csak „mozis” betegségnek nevezett sclerosis multiplex-éhez hasonló tüneteket képes produkálni. Innentől felpörögtek az események, mert az állapotom rohamosan kezdett romlani. Ebben kicsit hibás vagyok én is, mert megtudván a vélhető betegségem lefolyását, igyekeztem még viszonylag épen elvégezni több elmaradt teendőmet. Lehet, hogy nem kellett volna…
Nem szeretném egy horgászírásnak tervezett cikket elhúzni magánjellegű ügyekkel, így innentől rövidítem a sztorit.
December 22-én már olyan rossz állapotban voltam, hogy nem tudtam menni, sem egy telefont, sem egy kanalat megfogni, így magánúton intéztem MRI vizsgálatokat, amit másnap, 3-án, karácsony előtt egy nappal el is végeztek. Ekkor derült ki, hogy nem SM betegségben szenvedek, hanem a szerencsétlen emeléstől szétroppant a nyaki 5-ös, 6-os és 7-es csigolyáim közötti porc, a gerincvelőt védő kocsonyás burok pedig kitüremkedett a csigolyák közé. Ez okozta a bénulásomat. A specialista azonnali műtétet javasolt, mert félő volt, hogy visszafordíthatatlan lesz az állapotom. Nagy szerencsémre segítőkészek voltak és január 5-én már az OKITI nevű intézményben lehettem, hogy két nap múlva megműtsenek. több titánlemezt szereltek belém, csavarokkal rögzítve azokat. Március elején kezdtem ismét járni. Legalábbis azt már járásnak lehet nevezni.
Azóta rehabilitálódok, nem emelhetek 5 kg-nál többet, azt is nagy figyelemmel, óvatossággal. Gondolhatjátok, mekkora plusz terhet jelent ez a környezetemnek és mekkora lelkiismeret-furdalást nekem?!
És hát most értünk el a mai írás élmény részéhez, a tanulságokat majd a végén írom le. Az élmény, melyet számomra az utóbbi években a horgászat jelent. Igen, sajnos arról is le kellett mondanom jó időre! Tavaly októberben még zsibbadtan ugyan, de végigéltem egy szép desedai kalandtúrát, majd utána már nem nyúltam horgászbotokhoz, orsóhajtókarokhoz jó ideig. A műtétet végző professzor határozottan eltiltott a nagyhalas pecától, az azzal járó nagy mennyiségű és súlyú felszerelés cipelésétől. Ha tudná, hogy amikor egészségesen cipeltem rengeteg cuccot a vízpartra, akkor sem mindig kellett 5 kilónál többet emelnem, legalábbis halból! Szóval, a horgászat csak álom volt az idei nyár közepéig. Természetesen a tavaszi rendezvényeket leszerveztük, a szezonnyitót és a tavaszi Duna NHT-t is, de horgászni egyiken sem tudtam.
Minden nyár közepén, nyaralás címszóval, egy hetet szoktunk eltölteni Fonyódon, a Szúnyog-szigeten, a Haldorádó Halaton Hétvége szervezése kapcsán is, a fennmaradó időt pedig tényleg a pihenéssel és a horgászattal töltjük. Így terveztük ezt az idén is, de ez most sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, hiszen nem volt még tudható, bírni fogom-e? Szerencsére bírtam…
Nagyon szeretek horgászni. Még ha nem is vagyok mindig sikeres benne, akkor is szeretek kipróbálni új dolgokat, technikákat és néhányat a régiekből is előszeretettel művelek. Ezek a finomszerelékes, nevesítve a feederezés és a nagyhalas, azaz a bojlizás. Bár az idei évtől a Balatonon is nyitottak a bojlisok felé, számomra még nem volt cél a sok cucc cipelése, így maradt a finomszerelékes horgászat.
Az utazás előtt - bár naprakész voltam az újdonságokban - tanácsot kértem több horgászismerőstől, baráttól, mit vigyek? A method technika felé terveztem a próbát, így az idei újdonságokból szereztem be etetőanyagokat, felszerelési tárgyakat és csalikat is. Természetesen a kefires magokat sem hagytam el, még otthon gondosan besavanyítottam egy keveset.
Már alig bírtam kivárni az időpontot, amikor végre ismét élesben is horgászhatok, nem csak fejben. Július közepén, egy hétfői napon kezdődött az ikszelés a fogási naplómban. A nyaraló belakása, pakolás, keverés, kavarás és cammogtam is a horgászhely felé. Biztonsági és kényelmi szempontok okán Willyék előtti stéget választottam, ott legalább szem előtt leszek, ha bármi gondom támadna. Így is többet cipekedtem, mint kellett volna, hát legalább nem kellett messzire sántikálnom. Az átlagosnál több pecás fogadott a parton, de megpróbáltam beférkőzni közéjük. Pár gombóc etetőanyag, pár marék mag a meder közepére és máris mehetett be a számomra akkor még újdonságnak számító method végszerelék. A csalira egy kis folyékony szappan kenve - a színe, a sűrűsége és az adagoló pumpa miatt neveztem el ennek -, a bekent csalit a kosárba gyömöszölt etetőanyagba rejtve, mehet is a jó helyre. Kis várakozás után óriási öröm volt látni a rezgő spiccet, hogy kapásom van, végre halat fogok. Eleinte - sőt ezen a napon végig - a keszegek szánták meg a béna újrakezdőt, amivel meg is voltam elégedve. Csak körülbelül két órát horgásztam, elsőre ennyi is elég volt, meg különben is nyaralunk, így a családi programoknak is teret kellett hagynom!
Másnap szintén csak kevés időt fordítottam pecára, ami ismét a keszegekről szólt. Örömmel láttam, hogy szemben a tavalyi „keszeg” keszegekkel, az idén kicombosodtak és sokkal jobb kondícióban pózoltak a merítőben.
Ekkor még elég hűvös volt, így a fürdőzés ki lett lőve, inkább kicsit csavarogtunk. Estére egy régi tervemet váltottam valóra, amikor vacsorázni mentünk a balatonszentgyörgyi Csillagvár Étterembe. Szeretem kipróbálni a gasztronómiai különlegességeket, túl is vagyunk több Balaton környéki híres étkezdén, de ezt még csak hírből ismertük. hetekkel korábban, telefonon foglaltam asztalt, mert az a hír járta, hogy szezonban meglehetősen zsúfolt és előfordul a torlódás. A híresztelések szerint hatalmas adag kajákkal és pénztárcakímélő árakkal fogadják a betérő vendégeket. Nos, nem csalódtunk. Tényleg hatalmas adagokat, hihetetlenül gyorsan kiszolgálva, kifejezetten gazdaságos áron vacsoráztunk meg. Ajánlom mindenkinek! A vacsora után még egy korty hűvös bort is megengedtünk magunknak Willyékkel, a barátságra. A jó bor kulturált fogyasztása szerintem ünnep, és ez ilyen esetekben be is igazolódik.
Másnap hajnalra csónakos pecatúrát terveztünk, de Willy munkatempója sajnos nem tette lehetővé, hogy vele, így hasonlóan halszakértő barátunkkal, Jantner Csabival vetettük bele magunkat a vízrengetegbe. Kis súrlódást okozott a korai kelés, mert én el voltam szokva a hajnali indulástól, lévén, hogy örültem, ha később is sikerült rendbe szednem magam. Most a 4 óra volt megbeszélve, de sajnos csak 5-kor bírtam elkészülni. Csabi már el is indult és javában pergetett, amikor rászóltam, hogy „akkor mikor is indulunk?” Rendes volt, visszajött értem…
Sajnos ez a reggel hal nélkül zárult, mert hiába a megsokszorozott figyelem, hiába a kevés rutin maximális kihasználása, mégiscsak hiányzott Willy halmágnese, mármint az, ami a fejébe van - nagy valószínűséggel - beépítve! Mindenesetre a botokat csak rövid időre tettük le, hogy a következő hajnalon, ha ismét sikerül időben felébrednem, folytathassuk az aznap félbehagyott tevékenységet.
Ez a nap innentől már a strandról szólt és a szabadidős tevékenységek gazdag tárházáról. Este azért ismét összejöttünk Willyéknél, hogy egy újabb palack hűvös bort áldozzunk be a barátságra! (Az idén azon az egy héten megittam összességében körülbelül 8-10 deciliter bort, ez ugye még belefér az „egyébként nem is iszom alkoholt!” kijelentésbe? :))
Közben persze egy feederbot bevetésre került, horgán magok és férgek keveréke. Mivel a botomtól 5 lépésnyire beszélgettünk, a mozgásom pedig nem egy kifinomult (konkrétan néha úgy járok, mint Chaplin), így az est folyamán fogott pontyokkal együtt minden alkalommal vissza kellett kérnem a Balatontól a botomat. Hol a keverőgyűrű, hol az orsószár akadt bele valamibe, ezzel késleltetve a bot végleges elúszását. Azért jó móka volt… annyi pontyot foghattam, amennyit akartam, illetve ahányszor bedobtam a csalizott horgot.
Aztán jött az újabb hajnali kelés. Ismét nem sikerült elsőre, illetve elsőnek lennem. De Csabi ismét megkönyörült rajtam és megint visszacsónakázott értem.
Az előző nap beakasztott horgot most friss csalival szereltem és egy alkalmas helyen, pár marék mag beszórása után bevetettem. Gyönyörűen beállt a hosszúszárú úszó, jöhettek a kapások. Kis beszélgetés után egyszer csak Csabi szól, hogy „bár nem veszed észre, de életed hala eszi az úszót!” Igen, kicsit elnéztem… de most már a helyzet magaslatán vagyok, hát bevágok. Igen ám, de a tegnap délelőtt lerakott Stradivari boton a horgot beakasztottam az erre szolgáló kis fülbe, ütközésig húztam az orsón a féket és megfeszítettem a damilt. A baj csak ott van, hogy hajnalban a kezdéskor mindössze a horgot akasztottam ki, a féken nem állítottam. Tehát bevágás és irányítás helyett kapaszkodás jutott a bot nyelébe, nehogy már odaadjam a Balatonnak Willy jó öreg matchbotját!? Kapkodtam én fékhez, visszaforgásgátlóhoz, dobhoz, damilhoz, minden mozdíthatóhoz. Csak annyit értem el, hogy a visszaforgásgátló elállításával sikerült a hajtókart eszeveszett forgásba hoznom. Ettől nem lett jobb, talán csak annyival, hogy már kapott zsinórt az eszeveszetten száguldó hal, de megfékezni még nem tudtam. Ekkor kezdtem el a fékkel játszani és a visszaforgást megfékezni. De már késő volt, a főzsinór elszakadt és pár méter damillal, a kevlárszálas nagy úszóval és a horoggal a pittyében a halam eltávozott. (Ha valaki esetleg kifogja, kérem, hogy a megtalált végszereléket juttassa el Willynek!)
Hát, ez a hajnal is hal nélkül fejeződött be.
Talán egy pozitívum még történt e reggelen, amikor fél hétkor egy motorcsónak kötött ki mellettünk, halőrként mutatkoztak be, és amikor felismerték bennünk Willy barátait, ráadásul főnökük csónakjában, csak egy baráti kézfogásra korlátozódott a kapcsolat. Kérdeztem: „Ellenőriztek?” „Á, nem.” „Hát csak nem csónakáztok itt a saját örömötökre kora reggel?!” „Hát, egyébként ellenőrzünk, de nektek biztosan rendben vannak a dokumentumaitok! Zsolti barátai nem szoktak szabálytalankodni.” „Pedig nekünk nincs papírunk!” „Tényleg nincs nálatok az engedélyetek?” „Ja, dehogynem, az itt van!”
Legalább láthattuk, hogy ha tényleg nem lett volna engedélyünk, már komolyabbra váltottak volna… persze, ez azért elég nagy szégyen lett volna a számomra.
Szóval a nyílt vízi pontyfogás ezen a reggelen sem tartogatott trófeákat. napközben áthajóztunk Badacsonyba, amit bár már alaposan ismerünk, de ez az a hely, ahol az ismert dolgok is mindig újabb élményekkel szolgálnak. Ilyen például az elmaradhatatlan borkóstolás. Tanakodás, hogy melyiket ízleljük meg, meg persze, hogy hol. Nem mintha nem lenne hasonlóan finom mindenütt, de mégis. A Rózsakő legyen, vagy egy muskotály, a jégbort kérjük vagy egy hárslevelűt? Vagy esetleg mindegyiket… de a mennyiségi fogyasztás nem az én asztalom, inkább keveset, de a jóból és kulturáltan. Azért végül sikerült dűlőre jutnunk és többféléből több kortyot elfogyasztani.
S, ha már ivás, essen még pár szó az evésről is! Kedden a Csillagvár után nehéz volt a választás, mert nem volt több hasonló hely, ahol ehhez hasonló lett volna a lehetőség. Zamárdiban Maurót szeretjük, ha arra járunk, rendszeresen meg is látogatjuk, de az azért annál messzebb volt, hogy csak úgy beszaladjunk ebédelni, vacsorázni. Balatonszemesen a Kis Tücsök is jó hely, és bár ez jóval közelebb is van, de hasonlóan Mauróhoz, nem az olcsóbb árfekvésű, így csak jobb híján mennénk oda. Végül Fonyódon találtuk meg a számításunkat egy üzemi kifőzdében, pontosabban a rendőrségi konyhán, ahol a szezonban minden délben balatoni specialitásokból állítanak össze menüt. Így volt keszthelyi tejfölös csirkecomb, balatoni harcsapaprikás, badacsonyi paprikás krumpli és egyebek. Az ára megszégyenítően alacsony, a mennyiségek ennek ellenére kiadósak. Igaz, korán kellett menni, hogy biztosan jusson a jobb kajákból, de azért megoldható volt. Tehát nem éheztünk…
A hétvége a Haldorádó Halaton Hétvége lebonyolításával telt, erről már olvashattatok a beszámolójából, így külön nem térek ki rá, mindössze annyira, hogy nagyon jól sikerült, a látszat szerint mindenki jól érezte magát, ráadásul teltházas volt, még plusz helyet is kellett kijelölnünk, csak a pergető szekció volt foghíjas. Szegény Csabi egyedül küzdött a biztos első helyéért, de becsületére legyen mondva, hogy minden tőle telhetőt megtett, nehogy azt mondhassa bárki is róla, hogy „így könnyű nyerni!”. A jövőre nézve valami újítást fogunk bevezetni, hogy ezt a módszert is kellően népszerűsítsük a jelentkezők között.
Vége lett hát ennek a szűk egy hétnek, mely hatalmas jelentőséggel bírt az életemben, hiszen itt derült ki, hogy tudok még és képes is vagyok horgászni, és halat is tudok fogni.
Végszóként - miután az élményeinkről a fenti sorokban olvashattatok - a tanulságokat is le szeretném vonni pár mondatban, íme:
Mindenkit óva szeretnék inteni a meggondolatlanságtól, a hirtelenkedéstől, okuljatok az én esetemből! Higgyétek el, nem 48 évesen terveztem lebénulni, megrokkanni, mégis a saját hülyeségem áldozata lettem. Tudom, ennél jobb állapotban már nem leszek, ez a helyzet vagy állandósul, vagy romlik, most azon kell igyekeznem, hogy ennél rosszabb ne legyen, legalábbis még jó sok évig!
Tehát figyeljetek oda, nem szégyen segítséget kérni és ugyanolyan felemelő érzés másoknak segíteni, ha kérik, ha nem! Most a barátok és a családom jár a nyomomban és lesi, hogy mikor akarok tiltott dolgot művelni, mikor próbálom magam becsapva egy - a megengedett 5 kg-nál - nagyobb súlyt megemelni. És itt van még egy tanulsága a dolognak - igaz, komor tanulság, de végeredményben mégis tanulságos. Úgy kell élni, másokhoz viszonyulni, hogy ha hasonló helyzetbe kerülünk, akkor legyen olyan, aki önzetlenül, szeretetből ápol, segít ki a problémákból!
Mert élni jó, horgászni még jobb, de életünk csak egy van, míg horgászni számtalanszor lehet abban az egy életben, tehát arra az egyre kell nagyon vigyáznunk!
Szerző, fotók: Jeszy
