Eleinte a következő esetet a manapság oly hányattatott sorsú „érdekes történetek” topikba szántam, de néhány képet is becsempésztem az anyagba, ezért változott a megjelenés is. A történet nem csodahalról, nem drámáról, és - bár félelmetes fegyvert vetettünk be - nem a mai értelembe vett bojlis horgászatról, csupán egy amur és több mint 120 kolléga felett aratott győzelmünkről szól, némi öniróniával.
Jó néhány éve történt, ha úgy tetszik még a múlt évezredben, kb. egy évre rá, hogy Zsolt fiammal együtt pecabotot vettünk a kezünkbe.
Egy Buda környéki tározó napijegyes versenyfelhívását meglátván gondoltuk, megpróbáljuk, így aztán be is neveztem. A döntés mellett szólt az a hatalmas tapasztalat, amivel a már említett egy év során felvérteztük magunkat, valamint a minden akadályt (nem volt sok) elsöprő lelkesedésünk. Éreztük, a stratégia megválasztása és kidolgozása döntő fontosságú lesz, ezért a meglévő 1 bot + orsónk mellé gyorsan vettünk még egyet. Ezen túlmenően mivel akkoriban nekünk minden horgászattal kapcsolatos információ igencsak az újdonság erejével hatott, a felkészülés bizony nem volt egyszerű feladat. Ráadásul a versenykiírás szerint nem a kifogott összsúly nagysága lesz a döntő a helyezéseket illetően, ezért gondoltam, hogy minden leendő résztvevő szeme előtt a minél nagyobb hal megfogása lebegett. Álmainkban - a versenyig hátralévő két hét éjszakáin - mi is hatalmas pontyokkal küzdöttünk.
Egyik ébredéskor egyszer csak megszületett a győztes csali gondolata is, aminek bűvös erejéről olykor-olykor olvastunk már a fiammal, igen, ettől kezdve a mi reménysugarunk a bojli lett. Továbbá valami olyasmiről is olvastunk, hogy ennek a módszernek (is) velejárója a pontos etetés, ezért aztán a versenyt megelőző négy nap reggelén (munkába menet előtt) egy jónak vélt helyre csúzlival belődöztem jó néhány marék olyan golyót, amit éppen az üzletekben kaptam. Volt köztük kis zacskós, meg nagy is, no meg színes is, meg nem is. Bár a csomagoláson olvasható feliratokat teljes egészében nem értettem, arra még ma is határozottan emlékszem, hogy nagyon jó illatuk volt. Kaja tehát rendben, a félig újdonsült felszerelésünk is adott volt, mégpedig egy mára már megszűnt márkájú 3 és egy 3,3 méteres teleszkópos bot, valamint 2 db, összesen 4 csapággyal bíró orsó ugyanattól a cégtől.
És eljött a várva várt nap… illetve eleinte a sötétség, mert bizony jó korán keltünk. Persze nem elég korán, mert biztos, ami biztos elaludtunk, annak ellenére, hogy igencsak izgatottan vártuk már a versenyt. Ennek következményeként, miután túljutottunk a napijegyre várakozók hosszan kígyózó során, lélekszakadva rohantunk a napokkal ezelőtt kiszemelt helyre, ahol… hát persze… két fickón nagyfokú ráutalás jeleit fedeztük fel, miszerint itt és most ők egészen biztosan horgászni fognak, ráadásul természetesen ellenfélként. A pipától nem látva, úgy 10-15 méterrel odébb telepedtünk le egy igencsak szűköcske helyen. Mit volt mit tenni, az előző napok reggeli megpróbáltatásait erősen magán viselő bal kezemmel újra csúzlit ragadtam, és néhány szem híján a maradék bojlikészletünket olyan 40-50 méterre belőttem magunk elé. A két botra szánt szereléket már otthon elkészítettük. Az egyik nem is akármilyen volt ám, ún. helikopter, és bár addig sosem láttunk ilyet, az elkészült mű nagyon tetszett, no meg a neve is felettébb izgalmas volt. A nagy-nagy műgonddal elvégzett csalizási hadműveletet követően a „félelmetes fegyver” végre a dudaszót követően bevetésre került, mégpedig oda, ahová az elmúlt napokban még véletlenül se etettem.
Várakozással teli nyugalom lett úrrá rajtunk, hiszen úgy éreztük, mi már mindent megtettünk a siker érdekében, a többi már csak a halakon múlhat. Múlt is… az idő, de az nagyon! A nagy-nagy nyugalmunk persze igencsak tovatűnt. Kétségek között gyötrődtünk, és olykor már-már pánikhangulat kerülgetett minket, mert továbbra sem történt semmi! Pontosabban annyi azért igen, hogy azok a bizonyos szomszédok a ráutaló magatartásukat kiteljesítették több ponty megfogásával is, még ha nem is voltak hű de nagyok, no de akkor is…
Délig, a verseny végéig talán két óra lehetett már csak hátra, és a legnagyobb örömöt számunkra addig még mindig csak a reggelink elfogyasztása jelentette. Persze az is igaz, ezt a tevékenységet sokkalta több éve gyakoroltuk, mint a pecát.
Ezen töprenghettem, amikor is megszólalt az egyik jelző. No nem az elektromos, hiszen az nekünk nem volt. A vízhatlan, piros-fehér színű, zsinórra csíptethető műanyag kapásjelző hangos csattanással vágódott a bothoz, tökéletesen közvetítve a kapást. A közvetítés oly hatásos volt, hogy én moccanni se bírtam. Nem úgy Zsolti, aki egyetlen vetődéssel a botnál termett, majd belekapaszkodván a végébe a gyönyörű mályvaszínben pompázó bottartó ágasról megemelve az ég felé lendítette a spiccet. A pálca ennek hatására még egy icipicit sem hajolt karikába… mert az orsó fékét teljesen lazára hagytuk. Szerencsére a dobról füstölögve lefutó zsinór sebessége nagyobb volt a lendítésnél, így sikerült gubanc nélkül megúszni az akciót. Ekkor a fiam bevetett egy sajátságos nyeletőfék-rendszert, és a hátsó fék állítógombját fokozatosan tekergetve egyre lassabb forgásra kényszerítette a dobot. Az imént még földbegyökerezett lábaimat addigra már én is közelebb telepítettem az eseményekhez. A bólogató botspicc egyszer csak jelezte, megvan a kontaktus a hallal, majd nemsokára sikerült megfordítani azt, úgyhogy jöhetett a fárasztás. Zsolti egyre közelebb pumpálta, ennek hatására elég szépen jött is a hal, és nemsokára tőlünk néhány méterre a víz felszínén pipálgatott egy amur. Nagyon szép volt, már-már a miénk volt, de még nagyon izgultunk, nehogy elügyetlenkedjük a szákolást. A hal - meglepetésünkre - nagymértékben együttműködött velünk, úgy tűnt, nem tudta, hogy többi fajtársára jellemző módon produkálnia kellene még egy utolsó kirohanást. Mondjuk ezt akkoriban még mi sem tudtuk, és ennek a sok-sok „nemtudásnak” egy villámgyors szákolás lett a vége. A matracként szolgáló füvön ám valami ifjúkori atyai jó tanács mégis eszébe juthatott a halacskának, mert nagy rumlizásba kezdett… persze már későn. Miután megnyugodott, megszabadítottam a szájszegletébe még mindig erősen kapaszkodó testékszerétől, amin még mindig ott figyelt a két csodagolyó. Közös erővel, nagyon óvatosan, de fülig érő szájjal tartószákba csúsztattuk a mi gyönyörűséges ferdeszemű uszonyosunkat.
Hamarosan kiderült, hogy az öt és fél kilójával aznap - ha nem is a világon, de - ezen a tavon a verseny ideje alatt kifogott legnagyobb hal lett. Első hely, éves jegy, és szinte határtalan boldogság, ez jutott nekünk, kiegészülve gyomortájon némi tompa fájdalommal, amit a hazafalé tartó út végigröhögése okozott.
Nos kb. ez volt a mi kis győzelmünk, nekünk természetesen örök emlék lesz, de a történet talán picinyke tanulságul is szolgálhat bárki számára, akár kedveli a bojlis horgászatot, akár nem. Mert az odaadó lelkesedés, a hit, és egy jó nagy adag szerencse (amik adott esetben a nagyobb tudást és tapasztalatot is pótolhatják) elég lehet a sikerhez, továbbá a bojlis sör, a bojlis csoki és a többi bojlis akármi (bojlis külcsín) nélkül - ha néha nem visszük ezeket magunkkal a vízpartra - is lehetséges, hogy fogunk halat.
Lázár Miklós (lujzim)
