Hogy az aktuális őszi témánál maradjunk, a harmadik részben is pergető élménybeszámolót mutatunk be nektek. Az első fogalmazás Makáry Sebestyén tollából született és egy igazi dunai balinozásba repít bennünket, míg a második írást a 14 éves Kovács Krisztián készítette, aki Harc a villantóért címmel küldte ezt a pályázatát. Jó szórakozást mindkét íráshoz!
Dunai balinok
Sajnos vége a nyárnak, a naphosszat tartó horgászatoknak. Most is reggel hatkor kelek, de nem azért, hogy edzésre vagy horgászni menjek. Gyakran megesett, hogy ötkor, vagy éppenséggel négykor keltem, de nem éppen iskolába járás végett. Reggelente, mikor még kómásan viszem a kutyákat sétálni a Duna-partra, nézem a vizet, hol járhat a hal? Elmerengek, s ekkor hatalmas robbanás töri meg a vízfelszínt. A jó kis ébresztőre nagyot dobban a szívem.
Eszembe jut a hajnali pergetések zamata. Amikor még félálomban dobálom a műcsalit a vízbe, álmosan tekergetem a hajtókart, és azon gondolkozom, hogy kár volt kijönni, mert csak úgy szalad a Duna. Előző este óta vagy másfél métert áradt. Nagyon fel van kavarodva. Még a lábam előtt se látom a műcsalimat, míg a vízben van. Eközben már a lábamhoz húztam a Salmo Stinget, ami egy hat és fél centis lebegő wobbler, ja és csörgős, ami ilyenkor jól jön. Emelném ki a csalit a vízből, ekkor hatalmas robbanás töri meg a pirkadat csendjét! „Ez aztán az ébresztés”, gondolom magamban és gyorsan dobok néhányat az előttem elterülő pár négyzetméteren. A csalim mellett hatalmasat robban a víz, de nem érzek semmit a boton. Tovább dobálok. Újabb rablás a csalimra, de megint semmi. Dobálok tovább, még egy rávágás, hű ez megvan! Már törne is a mélybe, de ebben a pillanatban kirepül a partra a wobbler. Dobok egy párat, de semmi. Gondolom, ezt az egészet egy hal művelte velem a lábaim előtt, és mivel most megszúrtam, valószínűleg elmenekült. Mindez öt perc se volt. Ezt már szeretem! Nem is sajnálom annyira, hogy elment. Inkább én is továbbindulok, más hely után nézve.
Amíg ezen merengtem, már haza is értem, és mindjárt felülök a vonatra. Újra visszaröpülök a múltba, az előző helyszínre.
A történtek után egy fél órát pergetek üresen, majd egy új helyen húzom tovább igen tempósan a wobblert. Ekkor nagy rávágás! Hatalmas! A legalább tíz-tizenöt méter 18-as damil ellenére szinte egész testtel kirepül a vízből, rázza a fejét, sajnos nem hiába. Kirázza a szájából a horgot. Aztán vége. A víz teljesen leáll. Nemsokára haza is megyek, vegyes érzelmekkel. Talán azért volt ilyen sok kapásom - nekem ez soknak számít - mert az áradó sötét barnás-szürkés Dunában a ragadozó nem találhatott annyi kishalat, mint máskor, de az én csörgős, intenzív mozgású wobbleremet megérezhette, és talán a rossz látási viszonyok miatt tévesztette el a csalimat. De azért a biztonság kedvéért lecserélem a horgait.
Az iskolába derülten lépek be. De hamar leolvad a mosoly a képemről, mikor a németóra kezdődik. Nincs kész a leckém, de nem baj, hisz milyen kalandokban volt részem! A tanár szánakozó pillantást vet rám, és az óra többi részében már nem is méltat figyelmére. Elkezd a stréberekkel - valószínűleg - németül társalogni. Próbálok figyelni, valamit kiszűrni a szövegükből, de belefásulok.
Elgondolkodok a nyár legnagyobb halán, egy dunai balinon.
Este hét felé lementem horgászni, éppen teszem föl a karabinerre az általam favorizált Salmo Stinget, most már új horgokkal, amikor hatalmasat rabol előttem egy termetesebb balin. Gyorsan rá is dobok. Nem számítok nagyon arra, hogy ezt most megakasztom. Általában nem rablásra dobálásokból vagyok eredményes, hanem csak úgy a semmiből csinálok vaskarikát. Persze azért reménykedem benne, hogy megakad. Minden dobás után fogy bennem a hit, hogy meglesz ez a hal. Na még egyet, na még egyet. Bumm! Megvan! Jók ezek az új horgok.
Rövid zsinóron van, mintha ciripelne a fék. Úgy hadonászik a farkával, hogy szinte még engem is lefröcsköl jó pár méter távolságból. Kinn a parton csapdos még egy kicsit, kiugrana a kezemből. De ő már az enyém!
Gyorsan lemérem, egy-két fotó még, és már mehet is vissza. Jó darabig követem a szememmel, ahogy elúszik. Csak egy horog akadt bele, az is az állába. Nem féltem őt, biztos vagyok benne, hogy megmarad. Szép volt, nagy volt! Az idáig pergetve fogott legnagyobb halam. Negyvennégy centi és egy kiló tizenöt deka!
Ha valaki kicsinyelné, teljesen megértem, de csak idén jöttem igazán bele a pergetésbe. Úgyhogy nekem ez a legnagyobb halam.
Ezután egész este néma volt a víz, hiába faggattam.
„Hé, Sebi, kelj föl, vége az órának!”, szól valaki. Kedves tőle. Habár el tudtam volna üldögélni, még egy darabig. Nyelvtanóra lesz. Egyik jobb, mint a másik. De lassan vége a napnak, és ha hazamegyek, lemegyek a Dunára horgászni.
Úgy fél hat tájban érhettem a vízpartra. Látom, hogy a legjobb helyen horgászik valaki. Nem baj, jó lesz nekem máshol is, bár egy kicsit azért sajnálom. Felteszek egy Salmo Minnow-t és már horgászom is. Viszonylag gyorsan húzom balinra, majd lassan, meg- megállítva a süllőknek. Hallottam, hogy nappal is fogtak már süllőket, hát megpróbálom. Egy jónak vélt helyen dobok egy párat balinnak, de semmi. Ezért dobok még egyet, de ezt süllőnek. Alig húzok rajta, máris rávág! Kiugrik a vízből… „De hát ez balin!”, tör rám a felismerés, nem mintha sajnálnám. Igaz nincs is időm, mert már rohan is a mélybe. Zizeg a fékem, zene füleimnek! De nem sokáig. Már a lábam előtt táncol a hal. Szép nagy. Meg is nézem, hogy milyen jól beakadt a szája sarkába a horog. Már venném is ki, de ekkor elkezd csapkodni, és… kirázza a horgot a szájából.
Mindezt még a vízben. De szerencsére résen vagyok, és gyorsan elkapom a grabancát. Megvagy! Gyors mérlegelés, egy pár kép és mehet is. Hálás vagyok neki azért, amit tett. Valószínűleg nem tud róla, hogy mekkora örömet okozott nekem, de azért megköszönöm neki, és azt is, hogy ilyen szép nagyra nőtt. Negyvenkét centis és egy kiló huszonöt deka. Az idáig fogott legnehezebb halam.
Talán nem az számít, hogy balinra vagy süllőre húzom a csalit, hanem az, hogy elkapjam a hal ritmusát. És ha ez sikerül, akkor nem tud ellenállni semmiféle hal az általunk felkínált csalinak.
Ha már elsajátítjuk e technikát, csak úgy jönni fognak a halak. Ugye mindenki tudja, hogy az egész arról szól, hogy becsapjuk a halakat? Ha már „csalunk”, legalább ne éljünk vele vissza.
Élvezzük a horgászat adta örömöket, és tegyünk érte, hogy minél tovább élvezzük és élvezzék mások is! Mindenkinek hasonlóan ilyen szép élményeket!
Írta: Makáry Sebestyén
Harc a villantóért
Üdvözlök mindenkit! Kovács Krisztián vagyok, 14 éves és Perkátán lakom. Szeretnék megosztani egy történetet, ami horgászás közben esett meg velem.
Történt egyszer, hogy a családom férfi tagjaival fejünkbe vettük, hogy most már el kéne menni horgászni. Apu, bátyám, nővérem barátja (Zoli) és én indultunk el hatalmas halakról álmodozva egy adonyi tóhoz. Lázasan pakoltunk ki a kocsiból, hogy minél előbb horgászhassunk. Botok ki, csali fel, bedobás. Ekkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk.
Hosszasan néztük az úszóinkat, de még a víz sem mozgatta őket. Csak a bátyám fogdosta a kishalakat a túlparton. Ezt néztük egy darabig, aztán apu megunta, hogy nem fogunk semmit, fejébe ötlött a gondolat: ő elmegy villantózni. Egy olyan helyet választott, ami egy kis gát, és keresztülmegy a tavon. A gát a mellette levő mindkét oldalon hatalmas kövekkel volt kirakva. Dobált egy párat, majd jött a villantós sablon: követ fogott. Vagy 10 percen keresztül próbálta kiszabadítani a beragadt körforgó villantót, de nem sikerült. A legbosszantóbb pedig az volt, hogy az elakadt villantó a gáttól kb. 1 lépésnyire akadt el. Zoli ezt megelégelte, és a parton talált hatalmas vasmacskával elindult segíteni. Apu kezében a bot, Zoli meg matat a kövek között a vasmacskával. Így ketten akrobatizáltak a parton, miközben a többi horgász csak ült a székében és röhögött rajtuk (ők se fogtak semmit).
De most jön az igazi csavar! A hatalmas vasmacska is beragadt a kövek közé. Együttes erővel próbálták kihúzni, de nem sikerült. Eközben már nem csak a többiek, de ők is röhögtek saját magukon. Ahol a bátyám horgászott, volt egy csónak. Apu elindult felé, hogy majd belülről biztos ki tudja szedni. De mire beleült, Zoli kiszabadította a vasmacskát a villantóval együtt. Izzadtságban úszva jöttek vissza mindketten a kezdő horgászhelyhez. A horgászat továbbra sem vezetett eredményre, senki nem fogott semmit. Gondoltam, elmegyek a villantós incidens helyére úszózni. Hatalmas pakkal a kezemben indultam meg.
Mikor odaértem, a botot gyorsan letettem, de a szerelék belelógott a vízbe, a horgon pedig még fickándozott egy giliszta. Lepakoltam, venném fel a botot bedobásra, hát ahogy próbáltam emelni, valami súlyt éreztem rajta. Kiemeltem, és ott lógott rajta egy szép, tenyeres sügér. Több se kellett, 50 centikre lógattam be a szereléket, de úgy, hogy az úszó nem is állt fel. Random módon emelgettem a botot, és ezzel a módszerrel sikerült még 2 sügért kiszednem. Ezeken kívül semmi sem jött, és a sügérek is visszanyerték a szabadságukat.
Hát ez volt az én kis történetem, remélem tetszett :)
Írta: Kovács Krisztián
Gratulálunk az írás készítőinek, egyúttal bíztatunk minden 17 évnél fiatalabb, tehetségesen fogalmazó fiatalt, hogy ha van papírra, pontosabban billentyűzetre vethető horgászélménye, akkor küldje el nekünk a következő e-mail címre:
palyazat@haldorado.hu
A részletes pályázati felhívást megtaláljátok az írás alatt található Kapcsolódó írások-nál.
Takács Péter (t_peti)
