… már úgy értem, hogy a dolog - úgy tűnik - visszavonhatatlanul eldőlt. Az intenzíven telepített vizeknek, tetszik vagy nem, de helyük van a magyar horgászat meglehetősen színes palettáján. Ne féljen senki, nem kezdek moralizálni, nem áll szándékomban. Sokkal praktikusabb dolgokkal szeretnék foglalkozni. Szokásom szerint a kályhától indulok, de hamar el fogunk jutni a hasznos gondolatokig (remélem).
Szóval a kályha. Az egyik külhoni horgászlapban nemrég szó esett arról a vízről, melyet az angolok minden „commercial fishery” (szabad fordításban értsd: intenzíven telepített horgászvíz) atyjának tartanak. A történet 1971-ben kezdődik, mikor is egy Mike Bozward nevezetű úr és az ő felesége, Josie megvásárolják a West End Farmot. Ez az a területet, ahol az elkövetkezendő években - marhák és birkák nem is olyan csendes társaságában - kialakítják a ma Docklow Pools néven ismert horgászparadicsom jól telepített tavait. Olyan időszakban történik mindez, amikor a királynő alattvalóinak bizony Írországig kell utazniuk, ha megbízható módon pontyot szeretnének fogni valamilyen természetes vízben. A dolog tehát sikerre van ítélve. Aztán valamikor a nyolcvanas években veszi kezdetét az angoloknál a nagy pontyhorgász-láz, mely a mai napig tart és nem kis mértékben merít a Docklow eredményeiből. Mára - amellett, hogy a természetes vizek állapota is sokat javult a kora hetvenes évekhez képest - az ország telis-tele van kisebb-nagyobb intenzíven telepített tavakkal. A „commercial fishery”-ken való horgászat önálló műfajjá vált, a horgászcikk-ipar pedig sokat köszönhet ennek a horgászati módnak. Amit Mike Bozward negyven éve megálmodott, az bizony ma is működik, sőt talán ma sokkal inkább.
Hogy Magyarországon kinek támadt először az az ötlete, hogy létrehoz valami hasonlót, nem tudom. Az azonban bizonyos, hogy én a kilencvenes évek elején már jártam a Balatontól alig néhány kilométerre egy olyan csatornánál, melyet két halastó közé vágtak. Semmi kis víz volt, meg piszok drága is, de a Balatonon nyaraló német turisták igen kedvelték. Szóval nem tudom, ki volt az első, de mára nálunk is szép számmal teremnek a sűrűn telepített vizek. A siker itthon is garantált. Amíg a természetes vizek horgászati lehetőségei nem változnak meg gyökeresen, addig bizonyosan. És ne csak a halak egyedszámának folyamatos csökkenésére gondoljatok! Gondolhattok a szabad, mindenki által látogatható partszakaszok hiányára, az infrastruktúra (kikötők, megfizethető szálláshelyek, megközelíthetőség) alacsony szintjére, a nyilvánvaló és mégis szinte büntetlenül űzött haltolvajlásra, a környezet állapotára, a horgászengedély-árak képzésének megfejthetetlen logikájára vagy a vízen járók (nyaralók, turisták, horgászok, vízi sportok művelői stb.) sokszor minősíthetetlen viselkedésére is.
Persze az intenzíven telepített vizek látogatói sem kizárólag a galamblelkű, a halat és társaikat messzemenőkig tisztelő horgászok köréből verbuválódnak. (Sőt!) Én alapvetően optimista beállítottságú (azaz naiv) ember vagyok, ezért azt feltételezem, hogy sokakat csupán a megfelelő ismeretek hiánya vezet arra, hogy kétségbeejtő dolgokat műveljenek e tavak partján. Ezért gondoltam szükségesnek, hogy összeírjak néhány dolgot. Olyan tanácsokat, melyek talán nem magától értetődőek, de érdemes őket megfontolni. Vannak köztük már kipróbált és bizonyítottan hasznos dolgok és néhány olyan is, ami lehet, hogy csak nekem fontos. Bár azt gondolom, másoknak is az lehet. Íme:
Használd a lehetséges legkisebb méretű, lehetőleg szakáll nélküli horgot!
A fentiekben két dolog is benne foglaltatik, melyek külön-külön is megfontolandóak, együtt pedig kifejezetten. Az egyik az, hogy a lehetséges legkisebb méretű horgot használjuk, amit a körülmények, elsősorban az alkalmazott csali mérete, horogra tűzésének módja és a választott horgászmódszer indokol. Aki pl. lapozgatja az angol horgászlapokat, megdöbbentő számokkal találkozik. Ott bizony elég gyakran pontyoznak 12-14-es méretű, téli-tavaszi időszakban ennél is kisebb horgokkal. Ez még akkor is feltűnő, ha tudjuk, hogy a horogméretek közel sem szabványosak (ami az egyik típusnál, mondjuk 12-es, az egy másiknál 10-esnek vagy akár „véleményes” 8-asnak is elmegy), másrészt az angol „commercial fishery”-k halállománya jellemzően kisebb egyedsúlyú pontyokból tevődik össze, mint nálunk. Ami biztos: minél kisebb a horog, annál kisebb az általa ütött seb. A kis horog mellett szól az alacsonyabb tömeg is, ami miatt a hal könnyebben veszi fel azt. Szimpla vagy dupla 8-10-12 mm-es pelletekkel díszítve a tavalyi évben leginkább 12-es, esetenként 10-es méretű, szakáll nélküli horgokkal pontyoztam ilyen helyeken. Számos 10+-os pontyot és amurt is sikeresen megfogtam ezekkel.
A szakáll nélküli horog előnyeit sem kell sokat ecsetelni. Könnyebben hatol a hal szájába, eltávolításakor nem ejt nagy sebet. Célzott fehérhal-horgászatra nem ajánlom, mert ott a halvesztés gyakoribb lehet az ildomosnál, de minden más esetben csak előnyét tapasztaltam eddig a szakáll nélküli horognak. Arról már nem is beszélve (sajnos ez az én esetemben különösen fontos), hogy a szakáll nélküli horog remekül kiszedhető minden, nem halszerű dologból, legyen az a pulcsink, a cipőfűzőnk vagy éppen a merítőháló.
Több pontyhorgász ismerősöm felvetette, hogy a szakáll nélküli horog is képes bizony csúnya, vágott sebeket ejteni, mivel a fárasztás során akár többször is képes eredeti helyéről átakadni máshova a hal szájában. Nos, az én tapasztalataim szerint ez inkább a nagyobb, 4-es vagy nagyobb méretű horgok esetében fordul elő. A nagyobb kampó képes annyira kitágítani maga körül a sebet egy-egy vehemensebb fárasztás során, hogy a szakáll nélküli tű akár ki is akadhat, vagy oly mértékben mozog kifelé a sebből, hogy egy ismételt húzás hatására vágott sebet ejthet a ponty száján. Különösen igaz lehet ez akkor, ha nagy távolságra horgászunk, amikor is a sok kint lévő zsinór és annak nyúlása miatt a fárasztás legelső részének történéseire nincs elég közvetlen hatásunk.
Kerüld a fonott zsinór használatát, főzsinórként és horogelőkeként egyaránt!
Számos angol horgásztavon tiltják a fonott zsinórok használatát, főzsinórként és horogelőkeként egyaránt. E tiltás oka az, hogy azonos átmérőben ezek a zsinórok a monofil madzagok szakítószilárdságának többszörösét tudják. Ez egyrészről lehetőséget ad a sokkal durvább, erőszakosabb fárasztásra, mely magában hordozza a halak sérülésének nagyobb veszélyét. Másrészt, ha mégis szakad a cucc valahol (egy nádtorzsa vagy épp egy szállítási sérülés ugyanúgy végezhet a fonottal is, mint a monofillal), akkor a hal által magával vitt zsinórdarab nagyobb eséllyel okozza majd az áldozat végét vagy súlyos sérülését. Lehetőség szerint kerüljük e zsinórok használatát az intenzíven telepített tavakon. Itt ugyanis a halak életük során sokkal többször vannak kitéve a horgásszal való „találkozásnak”, ilyen módon esetükben a maradandó sérülések veszélye is sokkal nagyobb.
Két olyan helyzetet tapasztaltam eddig, amik a fenti intelmek ellenére is igénylik, vagy inkább igényelhetik a fonott zsinórok használatát. Az egyik az, amikor a körülmények, például kagylós aljzat teszik szükségessé a speciális, kopásálló bevonattal ellátott multifil madzagok alkalmazását. A másik eset az, amikor a lehetséges zsákmány nagy valószínűséggel nagytestű pontyokból, amurokból áll, és olyan szerelési módot használunk, ahol a horogelőke kifejezetten rövid, 8-10-12 centiméter hosszú. Ilyen helyzetben monofil zsinórok gyakran nagyon rossz hatásfokkal, azaz viszonylag sok szakadással működnek.
Minden esetben használj merítő szákot! A pontymatrac sem árt.
Az angoloknál sok helyen a 4-5 unciás (nagyjából 12-15 dekás) halak alá már illik merítőt tolni. Nálunk sem lenne haszontalan, ha a horgászok nem partra húzgálnának, vagy a levegőben himbálnának ennél lényegesen nagyobb halakat. A „röptetés” során, főképp, ha nem is viselkedik nyugodtan, zsákmányunk számos sérülést szerezhet. Felsebezheti, megszaggathatja a száját a horog. Ne sajnáljuk rá az időt, toljuk alá a szákot!
Sokan ügyességüknek, rutinjuknak köszönhetően meglepően nagyméretű halakat is képesek biztosan kiemelni a merítőből és meg is tartani kézben, míg a horgot eltávolítják. Mások nem ilyen ügyesek. Nekik - és persze bizonyos méret felett mindenkinek - ajánlom a hazánkban pontymatrac néven ismert instrumentumot, ha a halat le kell tennünk a horog kivétele idejére. Hasznos dolog.
Csak az elvinni szándékozott halat tedd a haltartó szákba/pontyzsákba!
A horgászok egyre gyakrabban csupán a halfogás élményéért keresik fel az intenzíven telepített vizeket, a megfogott halakat nem viszik haza. Mégis sokan helyezik haltartó szákba őket, hogy aztán a horgászat végén egyszerre engedjék vissza az aznapi zsákmányt. Valóban, egy szép terítékfotó évek múltán is visszaidézi egy-egy sikeres horgászat emlékét. Mégis azt javasolnám mindenkinek, aki a megfogott halakat nem kívánja hazavinni, hogy azokat a megfogás és néhány fénykép elkészítését követően tegye vissza a vízbe. Számos szigetországi tavon egyszerű a szabály: „No keepnet.”. Nálunk ez még nem elterjedt, de mindenképp megfontolandó.
A leginkább halbarát anyagú haltartó hálókban is (a durva felületű, kifejezetten halgyilkos „dörzsi-típusú” szákokról nem is beszélve), a több órás bent tartózkodás alatt sérül a hal testét borító nyálkaréteg, sőt ennél mélyebb sérülések is keletkezhetnek. E sérülések egy része a későbbiek során majd begyógyul, egy részük azonban utat enged a legkülönbözőbb fertőzéseknek, s az egyed ideiglenesen vagy tartósan legyengül, megbetegszik. Azt gondolom, hogy ez szükségtelen, s ilyen módon kerülendő is.
Bár a helyi körülmények néha megkívánják, mégis az esetek nagy részében szükségtelen nagy távolságra horgászni.
Nem feltétlenül magyar, inkább általános horgászmentalitás az, hogy a legtöbben a távoli dobásokban látják a siker kizárólagos receptjét. Megállunk a parton és megpróbálunk eldobni a horizontig. A legutóbbi időkben elterjedt gigacsúzlis, parittyás, rakétás, esetenként etetőhajós megoldások valamelyike abban is segítségére van a horgászoknak, hogy - ha legtöbbször nem is túl pontosan, de legalább nagyjából - előzetesen megetessék a kinézett távoli horgászterületeket.
Nos, nem szeretném senki kedvét elvenni ettől a horgászati módtól, de azt mindenképp megemlíteném, hogy bizony egy 2-4-6 hektáros tavon nem feltétlenül (mondom: nem feltétlenül!) ez a siker egyetlen útja. Számos eredményes horgászatot abszolválhatunk a parttól 5-10-15-20 méteres távolságban, feltéve, hogy viszonylagos csöndben és nyugalomban tartózkodunk a horgászhelyünkön. Számos tavon kisebb medertörések, a munkagépek által meghagyott egyenetlenségek, esetleg szigetek, nádcsomók, hínárfoltok teszik változatossá és halban gazdaggá a parttól egyébként nem túl távoli helyeket. És akkor ugye még nem is beszéltünk azokról a kitüntetett helyekről, ahová több-kevesebb rendszerességgel nagyobb mennyiségű tápot juttat be a tógazda. Ott mindig találunk néhány kóbor jelentkezőt.
Minden tavon, legyen az akár igen kicsi is, tapasztalható a halaknak többé-kevésbé folyamatos járása, melynek során a meder igen nagy részét felkeresik. A partszéli helyek kitüntetett fontosságúak. Nemcsak természetes vizeken, de az intenzíven telepített tavakon is fontos táplálékszerző helyek ezek, hisz a partról rengeteg, számukra hasznos dolog kerül a vízbe. Beszórják a horgászok (10 emberből minimum 7 ide szórja a horgászat végén megmaradt csalogatóanyagokat), befújja a szél, bemossa az eső vagy a hullámzás. Nyugalmasabb időszakokban vagy csendesebb horgászok közelében sokszor a cipőnk orra hegyénél járnak a szebbnél szebb halak!
A kis tavak közepének folyamatos bombázása két következménnyel járhat, melyek érintik a többi ott horgászót. Rövid távon elűzi a parttól távol nyugalmat, menedéket kereső halakat, némileg növelve ezzel a többiek eredményét. Hosszú távon, főképp, ha ez folyamatosan, jelentős mennyiségű etetéssel is párosul, akkor épp ellenkezőleg, a halak egyre inkább a nagyobb táplálékbőséget ígérő távoli részekre húzódnak, csökkentve ezzel a parti sávban horgászók (pl. rakósozók) eredményességét.
Minden elektromos kapásjelzőn van hangerő-szabályzási lehetőség. Célszerű azt használni!
Az elektromos kapásjelző sokak számára hasznos instrumentum. Eredendően arra találták ki, hogy hosszú, több napos, esetleg hetes horgászatok során lehetőséget adjon a készségek folyamatos „élesen” tartására. Ilyen távon a figyelem már nem koncentrálható folyamatosan a botokra, és az élet szükséges velejárói (evés, alvás stb.) is úgy végezhetőek, hogy közben rögtön jelzést kapunk, ha a felszerelésen történik valami.
Az intenzív tavakon horgászók jellemzően nem töltenek el ennyi időt a parton, a legtöbben csupán egy fél- vagy egynapos pecára jönnek ki. Ennek ellenére, élve az „elektromos” által nyújtott viszonylagos mozgásszabadsággal, sokan ilyenkor is használják e jelzőket. Lelkük rajta, hisz még akkor sem szólhatok ez ellen semmit, ha egyébként megvan róla a magam véleménye. Stimmt. Ami viszont engem - és tudom másokat is - kifejezetten zavar, az az, ha ezeket a jelzőket olyan hangerőn üzemeltetik, hogy a kapásról az egész megyében tudomást szereznek. Az zavar, ha a zsinór spannolásának kényes műveletét is kizárólag e csipogó hang kíséretében tudja horgásztársunk elvégezni. Az zavar, hogy fél tucat horgász képes egy kellemes szombat délutánból folyamatos hangzavart készíteni, pusztán azért, mert a büfében is hallani szeretnék kedvenc jelzőik hangját. Vagy nem erről van szó?
Tudom, hogy manapság hazánkban nem a tolerancia, a mások iránt érzett empátia évtizedei dúlnak, de tisztelettel kérem mindazokat, akik úgy érzik, hogy a kérés nekik szól: Legyenek tekintettel rám és a hozzám hasonlókra! Halkítsák le azt a kütyüt! Előre is köszönöm!
Távozás előtt szárítsd meg a haltartó szákokat, merítő fejeket! Ha erre nincs lehetőség, ezt mielőbb tedd meg otthon!
A merítő szák feje vagy a haltartó háló a horgász családjának egyik legnagyobb ellensége. A horgászat végeztével ezen instrumentumok egyrészt nedvesek, másrészt számos olyan anyag (nyálka, pikkelyek, ürülék, uszadékok, korhadt növényi részek stb.) kerül rájuk, melyek a későbbiek során igen büdössé teszik a nedvességet kapott hálókat. Permanens tisztán tartásukra nem találtak ki még megfelelő módszert, így a látható szennyeződések eltávolítása után két dolgot tehetünk velük. Vagy megfelelőképp megszárítva csomagoljuk el, vagy hermetikusan elzárjuk őket a külvilágtól (ma már kaphatóak olyan műanyag tartók, melyekben a csuromvizes hálókat is nyugodtan bevághatjuk a csomagtartóba anélkül, hogy a kijutó szagtól vagy nedvességtől tartanunk kéne).
Szeretném azonban felhívni a figyelmet egy másik szempontra is. Akár az adott tó vizéből, akár a megfogott halak testfelszínéről vagy ürülékükből kórokozók kerülhetnek a hálókra, melyek számukra ideális körülmények között átvihetők más, az adott kórokozóval nem fertőzött vízterületre. Az intenzíven telepített tavakban a halak egyedsűrűsége viszonylag nagy, ezért a fertőzések veszélye is fokozott a természetes vizekhez képest. Hogy mik azok az ideális körülmények, melyek között e fertőzések esetleg átvihetők? Fontos tényező lehet e nemkívánatos mikroorganizmusok életben maradása szempontjából a nedvesség, a hőmérséklet és természetesen az idő. Ha tehát a háló nedves marad, ha a hőmérséklet (pl. nyári, kora őszi időszakban) kellően magas marad, és ha két horgászat között nem telik el túl sok idő, akkor bizony van esély arra, hogy tudtunkon kívül veszélyes halbetegségek kórokozóit vigyük át egyik vízről a másikra.
Mindez csupán egy lehetőség. Nem biztos, hogy így van, de nem is lehetetlen. Tegyünk hát ellene! Hogyan? Úgy, hogy a horgászat végeztével mindig szárítsuk meg a hálókat, vagy ha erre ott nincs lehetőség, mindenképp tegyük ezt meg otthon még azelőtt, hogy újabb horgászatra indulnánk!
Mindannyian szeretnénk egészséges, jó karban lévő halakra horgászni. Hogy ezt megtehessük, nekünk is célszerű odafigyelni néhány dologra. Ha ezt nem tesszük, a halak beteg(ebb)ek, a körülöttünk horgászók pedig ideges(ebb)ek lesznek. És bármilyen furcsa, ez nem csupán az intenzíven telepített tavak lakóira és horgászaira igaz. Ugyanígy van minden vízen.
Czender Miklós (bogyo)
Fotók: www.docklowpools.com; Czender Miklós
(A felvételek a Ráckevei Duna-ágon és a Verba tanya horgásztavon készültek)
