Mi, horgászok gyakran megtapasztaljuk, hogy vizeink halai bizony napról napra ravaszabbá, óvatosabbá válnak. Emlékeinkben még ott vannak szüleink durva, vastag damiljai, húskampónak titulált horgai, durung botjai, no és végül, de nem utolsósorban gyönyörű, kapitális fogásai. Ezzel szemben ma már a fluorokarbon (halak számára láthatatlan) horgászzsinórról, finom, formatervezett horgokról és leheletkönnyű, vékony botokról beszélünk felszerelésünk összeállítása közben. Mindez feleslegesnek tűnik, hiszen hiába finomodnak módszereink, a régi idők minden sikeres fogása már a múlté.
Halink készségfelismerő fejlődése sem állt meg az elmúlt években. A ponty egy nagy területre történő etetés során profi módon éppen azt a bojlit felejti el bekapni, amelyiket horoggal kínáljuk fel neki. Azt felejti az etetésen utoljára, mielőtt jóllakottan távozik és nagyot kacag magában. A finom szerelék kedvelői is egyre gyakrabban emlegetik, hogy célhalaik már-már szerelékfelismerő diplomára törnek, amennyiben ez így folytatódik. Rablóhalaink, pl. a harcsák immunissá válnak a legkülönfélébb kuttyogatók hangjára. Mintha meg sem hallanák, úgy lapítanak a veszélyforrás hallatán. Az egyik ravasz - talán a legravaszabb - felszíni rablónk, a balin rutinját pedig nem is ragoznám.
Mi vezethette halinkat erre a magas fokú rutinra?
Kedvenceink viselkedését oly sok tényező befolyásolja, hogy a horgászat eredményességére kiható konkrétumokat sokszor lehetetlen meghatározni. Néhány fontos dolgot azonban érdemes szem előtt tartanunk. A hal borzasztó tanulékony és egyáltalán nem buta. A jó és a rossz emlékek, valamint a fajtársak reakciói hosszú időre memorizálódnak bennük. A halközösségek - ezen belül az egyedek - viselkedése a megváltozó környezethez gyorsan képes idomulni. Az ivadékrajok viselkedése és ragadozóink elővigyázatossága jó példa erre. Az ivadékok nagy tömegekben, magas egyedszámú csapatokban úszkálnak, így közelebb engedhetik magukhoz az ellenségeiket.
Ha bármilyen ok miatt csökken az egy csapatban tartózkodó azonos fajok száma, azonnal megváltozik a helyzet: a korábbinál nagyobb távolságot tartva élik életüket. Ragadozóinkat se könnyű fából faragta az élet. Ha egy jól bevált műcsali az adott napon jól működik az nem garancia arra, hogy ez másnap is így lesz, a következőn pedig már csak néhányuk figyel fel rá. Saját tapasztalatom támasztja alá, hogy ha pl. a süllő elvéti a rávágást, utána már csak elkíséri a csalit (vagy még ezt sem teszi), ugyanakkor egy másikkal már első dobásra sikeresek lehetünk. Vizeink nagy nyomásnak vannak kitéve. A sporik folyamatos jelenléte révén állandóan szűkülő életterükbe történő behatolásunk, az egyre rafináltabb eszközök a halak számára mind-mind egyre nagyobb veszélyt jelent. Ez halainkat a kifinomultabb, óvatosabb stratégiák felé „kényszeríti”, azaz az ilyen viselkedésű egyedek nagyobb eséllyel maradnak életben. Azonban vannak olyan uszonyosok is, melyek soha nem találkoztak még horoggal (vagy csak néhányszor), mégis úgy érezzük, kifinomultabban veszik figyelembe a rájuk leselkedő veszélyt, pl. a csalinkat. Azok a példányok vajon már így születtek?
A legnagyobb szelektálást mi, horgászok végezzük!
Horgásztársaim! Álljunk meg egy szóra! Tudja valaki, hogy mióta zaklatjuk horgászbottal vizeinket? Vajon hány évtizede annak, hogy mi magunk elkezdtük szelektálni kedvenceinket a legóvatlanabb, célratörő horgászeszközeinkkel? A szó találó, ezt tesszük mi is: szelektálunk, csak nem természetes módon. Egyre növekvő ütemű, mesterségesen előidézett kiválasztódásra kényszerítjük vizeink kopoltyús állományát. A mi zsákmányaink azok az egyedek melyek az életben egyébként a legsikeresebbek lennének. Miért? Ők a leggyorsabbak, legmohóbbak, legjobban érzékelik a szagokat, ízeket stb..
Az egyedek szintjén létező sok „leg” sikere biztosítja a faj fennmaradását. Igen ám, csak nem a horognál! Az pont az ellenkezőjét, a vesztüket okozza, okozhatja. A horgász leghamarabb ezeket a halakat csapja be, fogja meg és írtja is hosszú idő óta. Ez hatalmas veszteség a fajok genetikai állományát tekintve. Micsoda óriási veszteség ez ránk - horgászokra - nézve is, mert a természetben egyre inkább olyan állományok alakulnak ki, melyeknek a nemzői a horgászati nyomást bármilyen okból hatékonyabban elkerülő, ám a természetes környezetben tán ügyetlenebb halszülők. Ők a természetes versenyben - normál esetben - egyre hátrébb szorulnának. Azért jutnak mégis előnyhöz, mert nem tudták ellopni a felkínált bojlit a pontytársaik elől, de az is előfordulhatott, hogy a csonticsokrot helyette egy rátermettebb falta be (ezzel okozva vesztét), vagy nem sikerült elég gyorsnak lennie és nem érte utol a horgász által vontatott műcsalit. Tán csak ilyen okok miatt maradt nagyobb esélyük a további élethez - emiatt nem horgászzsákmányként végezték. Utódaik örökölhetik e tulajdonságokat, melyeket a horgászok ismét, újra és újra szelektálnak.
Egy kis összegzés a fent leírtak alapján
Marad nekünk és az utókornak egy olyan halállomány, mely egyre kevésbé lenne alkalmas a természetes körülmények közötti életre. Nagyon kifinomulttá neveli őket a „való világ”. Előfordulhat stresszes állomány is, mert az így torzuló viselkedésforma egyre inkább a túlélést fogja jelenteni a nagy nyomásnak kitett vizeinkben. Ezek a változások - akár a lehetőséget megszabó a génállomány szintjén, akár a tényleges életüket befolyásoló torz viselkedés szintjén - kihatnak a növekedésükre a fajfenntartásukra is. Rövidülhet az életük és csökkenhet a betegségekkel szembeni ellenállásuk. Kialakulhat egy olyan összefüggés az ember és a természet kapcsán, amelyről mit sem tudunk mi, pedig egyik félként érintettek vagyunk benne.
Világszerte jellemző, hogy a halászati, halgazdálkodási kutatóintézetek fő feladatuknak az azonnal és minél nagyobb gazdasági hasznot hozó halfajták kitenyésztését tekintik. Mit sem törődnek azzal a folyamattal, ami évtizedek óta zajlik vizeinkben. Bízzunk abban, hogy eljön az idő, amikor a természet eddig feltáratlan titkainak kifürkészése is megbecsült gyakorlattá válik. Viszont addig mi, horgászok a fent említett módon szelektált „legeket” helyezzük vissza éltető elemükbe, a vízbe! Ezáltal talán elkerülhető lesz a különféle halfajok elkorcsosulása és gyermekeink, unokáink is örömüket lelik kifogásukban és szabadon engedésükben. C&R!
