Ezt a cikket csipanyitogatónak szánom. A téma évek óta aktuális, eddig mégsem vette a bátorságot senki, hogy egyáltalán szóba hozza ezeket a vérforraló dolgokat. A közbiztonságról, pontosabban a horgászatról és a közbiztonságról van szó. Régóta hegyezem a ceruzámat, hogy papírra vessem azokat a már-már horrorszámba menő történeteket, amelyek velem estek meg, illetve amelyeknek ismerőseim, barátaim voltak szenvedő alanyai a vízen, vízparton, útban a horgászhelyre vagy éppen hazafelé.
Soha sem fogom elfelejteni azt a kisiskoláskori „élményemet”, amikor a nyári vakációban pajtásaimmal egy Debrecen határában lévő, zavaros vízzel teli, sekély kis vályogvető gödörben tarajos gőtét meg kárászt fogtunk giliszta csalival. Az nagyon menőnek számított közöttünk, akinek tenyérnyi kárászka akadt a horgára. Nekem mindig csak gőte jutott. Rám is akasztották a srácok, hogy „gőte”. Érdekes, erre a becenévre még komoly, műszaki egyetemista koromban is hallgattam. Szóval a srácoknak szép kárászok is jöttek néha, nálam meg csak azok a csúnya kis tarajos kétéltűek jelentkeztek. Elhatároztam, hogy nem szólok a többieknek, és másnap majd egyedül biciklizek ki hajnalban. Éppen azon a helyen fogok pecázni, amelyiken a többiek fogták a kárászokat! Ki is kerekeztem a kis 24-es piros biciklimmel a vályogvető gödörhöz. Bejött a tervem, én is fogtam kárászt, nem is egyet. Annyira belefeledkeztem a halfogásba, hogy észre sem vettem a közeli viskókból kisettenkedő nagy fiúkat. Aztán már késő volt, körbevettek. Lehettek vagy öten-hatan. Elvették a kincseimet, a halacskáimat, és azt a szép kis bambuszbotomat is, amelyiket egy hónappal azelőtt nyertem a Hortobágy folyón megtartott egyesületi horgászversenyen. Nagyon berezeltem. Ma sem tudom, hogyan sikerült kereket oldanom és ép bőrrel megúsznom. A kép, amelyik kiradírozhatatlanul bevésődött a lelkembe az, hogy állva tekerem a kis piros biciklimet a földúton, nyomomban a rosszarcú nagyfiúk ordítanak, én meg csak taposom a pedált, mint aki az életéért kapálódzik. Lehet, hogy akkor valóban az életemért küzdöttem. Annyira meg voltam rémülve, hogy hazaérve beszaladtam a fáskamrába, és ott sírdogáltam, mint egy gyerek. De hisz gyerek voltam! Nem mertem én azokról a dolgokról beszélni senkinek, sem anyukámnak, sem apukámnak. A barátaim előtt meg szégyelltem volna bevallani, hogy sutyiban voltam pecázni, nélkülük. Hogy gyáva voltam és elszaladtam, hát arra sem lehettem nagyon büszke előttük. Maradtam „gőte”, amúgy biztosan átkereszteltek volna „nyuszi”-nak, ha megtudják, hogy elfutottam. Nyuszi ide, nyuszi oda, én azóta nagyon kevés alkalommal voltam horgászni szólóban. Ma már tisztában vagyok azzal, hogy az afféle „nagyfiúk” csakis akkor bátrak ám, ha ők többen vannak, mi pedig egyedül. Ha ketten vagyunk, már nem olyan nagylegények.
Józsi, egyik horgászcimborám egy vele megesett, hasonló történetet mesélt el néhány évvel ezelőtt. A díszlet más ugyan, de a cselekmény dermesztően hajaz az én történetemére. Ha egymástól függetlenül két film készülne a két sztoriból, a plagizálási pert borítékolni lehetne. Magányosan ereszkedett csónakjával az éjszakai csendben a mohácsi Duna-szakasz kőzárásainak tövét dobálva. Nagyon ritkán jut ideje a pecára, ilyenkor viszont teljesen egyedül szeret lenni. Ha harcsára dobál, különösen zavarja, ha más is van a fedélzeten és zörög, mocorog meg ilyesmi. Harcsarablások pukkantak jobbról, balról, nagyon ígéretesnek tűnt a koromsötét éjszaka. A fejlámpáját csak néha-néha villantotta föl, csupán tájékozódás végett, ahogy partközelben sodródott, meg amikor a kis villanymotorjával korrigálgatta a csónak helyzetét. Teljesen belefeledkezett a wobbler ejtegetésébe. Meresztgette a szemét, mert nagyon sötét volt. Arra koncentrált, hogy egészen a kövek előtt csobbanjon a műcsali. Egyszer csak valami halk pocsolásfélét neszelt meg a nagy víz felől, hát óvatosan felkapcsolta a kis LED-es fejlámpáját, és a háta mögé világított. Ekkor megállt benne az ütő! Három vagy négy halászladik tartott felé, mintha be akarnák keríteni. Hogy pontosan hányan voltak, nem emlékszik. Huszonéves suhancféléknek tűntek a sötétben. „Miben segíthetek, uraim?”, szólította meg őket viccesen. Azonnal jött az egyáltalán nem vicces válasz: „Összepakolsz mindent és ideadod nekünk”, ordította át az egyikük. Józsi azonnal rájuk gyújtotta a kézi halogénlámpáját, hogy elvakítsa a vízi útonállókat, majd egyetlen begyakorlott mozdulattal berántotta a négyütemű Hondát és két csónak között átslisszanva kitört, mielőtt a kör bezárulhatott volna előtte. Aznap már nem volt kedve pecázni. Hazafelé menet az első útjába kerülő rendőrnek előadta, mi történt vele és azt is, hogy szerinte ezek a fickók az evezős csónakjaikkal még biztosan a vízen lapátolnak valahol. El lehetne kapni őket. A rendőr azt felelte, hogy nem tehet semmit, hiszen bűncselekmény nem történt. Ha szembesítenék cimborámmal őket, egyetlen ember állítana valamit, sok ember pedig egybehangzóan mást. Például azt, hogy ők csak csónakáztak, és hogy senkivel nem találkoztak a vízen. Aztán hebegett neki még valamit a zsernyák az értékhatárokról is. Józsi barátom meg csak meresztette a szemét, hogy álmodik-e, vagy ez a valóság, és ez egy valódi rendőr lenne előtte, aki a rendet őrzi… Aztán udvariasan megköszönte az egyenruhás segítségét, és fejcsóválva hazament. Azóta egyébként ő sem pecázik egyedül. Azt mondta nekem: „Idefigyelj, Pedró komám, jobb, ha egy barát szuszog a csónakomban, mintha rosszarcú idegenek matatnának itt, nem igaz?” Józsit őszintén irigylem a humoráért.
A következő sztori egy Tisza-tavi, sűrű nádfallal szegélyezett összekötő csatornán esett meg egyik cimborám cimborájával, pár évvel ezelőtt. A koma a telihold fényénél bátran haladt át egy kiöblösödésen, amikor a motorja lefulladt, a csónakja pedig hirtelen lefékeződött. Gondolta, felszedett valamit a csiga. Felbillentette a motort. „Hoppáré, egy háló!”, konstatálta a helyzetet. Azonmód vette is elő a félméteres bozótvágó kését, hogy a hálót szétkaszabolva kiszabadítsa a propellert. A nagy kés megcsillanhatott a holdfényben, mert halkan azt duruzsolta valaki valahonnan, hogy: „Meg ne próbáld!” A srác majd összecsinálta magát. Ki vagy kik lehetnek ezek a banditák, akik olyan bátran lopják a halat, hogy a sima pecást csak úgy megfenyegetik? Nem mert ő megmukkanni sem, csak bogozott, bogozott meg persze izzadt, mint a ló, miközben azt sem tudta, hogy a Nagy Testvér beszélt hozzá, esetleg az Úr szólította meg, vagy csak egy „hávécsé” (helyi vagány csávó) intette óvatosságra. Örökkévalóságnak tűnt, mire gondosan lefejtette a rapsic eszközt csónakmotorjának csigájáról. Ahogy szabaddá vált a pálya, hátra arc és uzsgyi, meg sem állt hazáig. Állítólag a csóka azóta nem horgászik. Egyáltalán nem csodálkozom rajta.
Miskolci barátaim évek óta gázpisztollyal a zsebükben járnak a környező vizekre horgászni. Amikor azt kérdeztem, hogy mi a fenének fegyvert hordani, hiszen az erőszak csak erőszakot szül, Feri barátom azt felelte, hogy a gázpisztoly kereskedelmi forgalomban kapható, legális önvédelmi eszköz, olyasvalami, mint a bűzös borz váladékmirigye. Ha bántják, odadurrant vele. Neki engedélye is van a viselésére, mármint Ferinek. Meg is mutatta nekem a bankkártyaszerű igazolványát. Ha valaki bántani merészelné, közelről jól pofán cserdíti a könnygázszerű lövedékkel, attól aztán „megnyugszik” a koma. „Megnyugszik?”, kérdeztem csodálkozva. Ez persze csak vicc volt, taknya-nyála összefolyik szerencsétlennek, ha avatott kezekben dördül el a gázpisztoly. Feri barátom már többször meg tudta védeni magát a kis stukkerrel. Azt, hogy hol és mikor, persze nem mondta meg, és mindent letagad, ha arra kerülne a sor. Ha vizsgálnák fegyverhasználatának jogszerűségét - mivel semmiféle konkrét jogszabály nincs, csak egyedi elbírálás van -, akkor Feri barátomat még be is meszelhetnék azért, mert meg merte védeni magát egy olyan szarházival szemben, aki késsel fenyegetőzött és el akarta venni tőle a pecabotját. Különben meg, milyen Feri?
Eddig kivétel nélkül a vadvizeken történő pecázás közbiztonsági kockázatait érintő dolgokról ejtettem szót. Ám nehogy megnyugodjanak azok a horgásztársaim, akik kizárólag fizetős vizekre, kereskedelmi horgásztavakra járnak. Történt ugyanis, hogy hármasban kocsikáztunk hazafelé a sötét földúton egy sikeres pontyozó nap után. A horgásztóhoz földút vezet, amely egy kis akácost is átszel. Éppen az erdős részen haladtunk át, amikor a pilótánk egyszer csak megállt: defektet kaptunk. Kiszálltam én is a járgányból. A harmadik srác kicsit távolabb ment és rágyújtott, mi ketten pedig zseblámpafénynél nekikészülődtünk a kerékcserének. Cimboránk a cigit sikeresen elfüstölte, és miközben eltaposta a csikket, belerúgott valamibe. Egy furnérlapocskába erősített facsavart vett fel a lába alól. Sokat sejtetően dugta az orrunk alá a természetidegen tárgyat, miközben mi az emelővel bíbelődtünk. Zoli, a sofőr rácsodálkozott: „Öcsém, facsavar!”.
Nekem azonnal leesett, ha egyedül lettem volna, már túl is lennék a horgászfelszerelésem átadás-átvételén. Ugyanis beszéltem egyszer egy nyomozóval, aki felvilágosított: az a legokosabb dolog, ha soha sem visszük magunkkal az egész peca-hóbelevancunkat, és ilyenkor ellenkezés nélkül odaadunk mindent, ha kedves az életünk. Bankrablás esetére például eleve ezt írja elő a biztonságtechnikai protokoll.
Tovább is van, mondjam még?
Úgy gondolom, többen is tudnák folytatni hasonló történetek sorolásával. Ha egyáltalán szóba hozzuk szenvedélyünk gyakorlásának e sötét, sőt veszélyes oldalát, és megosztjuk ezzel kapcsolatos gondolatainkat egymással, talán megoldást is találhatunk közösen!
Köszönöm a Tunyogmatolcsi Holt-Szamoson szolgálatot teljesítő Molnár István és Tóth Sándor hivatásos halőrök, valamint a győrteleki „rosszarcú” srácok által nyújtott segítséget a fényképek elkészítéséhez.
Írta: Főző Péter
