Gondolatban már temettem a telet, mikor egyetlen hétvége alatt közel negyven centiméter vastagságú fehér paplan takarta be a tájat. Ebben a zord időben nem szívesen mozdul ki az ember, amennyiben az nem feltétlenül szükséges. Az ablaküvegen keresztül nézem a hóesést és közben felelevenedik bennem egy számomra igen kedves tavaly nyári emlék, amit most megosztanék veletek.
Gyermekeimmel rendszeresen látogatom a vizek partját, de nyaranta - a szünetben - tervezünk mindig egy hosszabb túrát, csak úgy, a magunk örömére. Tavaly nyáron a Csépai Holt-Tiszát szemeltük ki ennek helyszínéül. Korábban megfordultam már e csodás holtág partján, szépsége már akkor magával ragadott, s tudtam, hogy „ide még vissza fogok térni”.
A reggeli ébredés akkor nem volt olyan nehézkes a gyerekeknek, mint a megszokott hétköznapokon. Első szóra fel is pattantak, mosakodtak és segítettek pakolni. Egy óra elteltével már vígan szeltük a kilométereket. Áthajtottunk autónkkal a Csongrádot Csépával összekötő, szezonálisan működő - a Tiszát átívelő - fahídon, majd egy balkanyar után elhagyva a műutat, a töltésen haladva egy varázslatos világba csöppentünk. A Tisza árterében lévő zavaros vizű kubikgödrökből, mint valami emlékművek, úgy merednek a semmi felé a vihar és víz tépázta szomorúfüzek. Az ártér felett ragadozó madár siklik az égen zsákmányt fürkészve. Ez a látvány éppúgy megfogja az embert, mint a töltés tövén árválkodó, takaros gátőrház csaholó kutyái, szabadon kószáló juhai.
A töltésen megtett (körülbelül három kilométeres) út végén megérkeztünk a csend, a béke és a nyugalom szigetére. Bámultuk a természet vadságát, a horgászállásig vezető néhány száz méteres út láttán némi aggodalom is elfogott: „Nem lesz egyszerű behozni az autót”. Kint pedig nem maradhatott, mivel járművünk a gyerekek szálláshelyéül is szolgált.
Birtokba vettük horgászhelyünket, a sátram, a rögtönzött konyha és gyerekeim szállásának kialakítása után kezdődhetett az, amiért valójában jöttünk: a horgászat. A gyerekek egy-egy négyméteres spiccbottal vették üldözőbe az aprónépet, még a bottartó állványom sem raktam össze, Ők már sorra fogták a keszegeket. Hanna lányom életében először horgászott úgy, hogy a zsinóron valódi az úszó és a horog is. Ezen a túrán nem volt még ötéves, korábban nem mertem horoggal szerelt botot a kézébe adni. Féltettem a balesetektől. Hihetetlen ügyességgel kezelte a felszerelését, igaz, a csalizás és a halak levétele az én feladatom volt.
Később ezt a feladatott bátyja, Szabolcs vette át tőlem, így volt időm a saját felszerelésem összeszerelésére is. Jómagam - mint az esetek 99%-ában - bojlival próbáltam horogra csalni néhány pontyot. Miután helyére került mindkét felcsalizott horog, beültem a gyerekek mellé a csónak végébe, hogy betöltsem „segítő” szerepet. Nem unatkoztam, elláttak tennivalóval rendesen, ha éppen nem csaliztam, horgot szabadítottam vagy szákoltam, akkor szendvicseket készítettem. Nagyon örültem annak, hogy a nagy korkülönbség ellenére hihetetlen egyetértésben kergették az uszonyosokat.
Kora este az etetésre rátaláltak a kárászok, közülük sem az apróbb méretűek, jellemzően 60 és 80 deka közötti példányok jöttek. Mondanom sem kell, hogy mekkora volt az öröm. Kislányom minden egyes nagyobb hal fárasztása közben sikítva közvetítette a történéseket. Boldogan pózolt zsákmányaival egy-egy fotó kedvéért. A bojlival csalizott horgok körül nagy volt a csend, de ez most egy percig sem zavart, hiszen a gyerekek váltva fogták a termetes kárászokat.
Az esti szürkület lassan ránk ereszkedett, székeinkben ülve, arcunkon széles mosollyal átbeszéltük a nap eseményeit, és már a reggeli „haditervet forraltuk”, amikor megérkezett az első ponty. A szákolást követően örömmel konstatáltuk, nem is olyan rossz, közel hat kilót mutatott a mérleg. A csali ismét a helyére került, a gyerekek közben elhúzódtak „szálláshelyükre”, csacsogásukat felváltotta a békák éneke. Ücsörögtem még egy ideig a parton, elkortyoltam az italomat, majd behúzódtam a sátramba.
Még el sem szenderedtem, mikor megszólalt a jelzőm, és hajnal négyig ez még ötször ismétlődött meg. A halak ereje és a nádfalhoz közeli akadós hely két esetben megviccelt, így négy halat sikerült szákba terelnem. Két szebb példányt pontyzsákba helyeztem, majd a reggeli fotózás után visszanyerték szabadságukat.
A mozgalmas éjszakát sajnos csendes délelőtt követte. A gyerekekkel ott folytattuk a műsort, ahol előző este befejeztük, sorra csalták horogvégre a szebbnél szebb kárászokat. Öröm néha látni a zsinór végén egy-egy „helyi születésű” tő- vagy nyurgapontyot. Picik, szépek, egészségesek, állapítottuk meg közösen.
Míg a gyerekek közös szenvedélyünknek hódoltak, jómagam a „konyhában” szorgoskodtam. Az eredmény egy igen ízletes sertéspörkölt lett krumplival összefőzve, amit jó étvággyal fogyasztottunk el. Ebéd után egy jóízű beszélgetés vette kezdetét, Szabi fiammal azt próbáltuk megvitatni, hogyan tudnánk horogvégre csalni egy szebb példányt az itt élő igazi vad pocakosokból. Közben persze jókat derültünk a „legkisebb” bohóckodásán, amit külön a mi szórakoztatásunkra vitt „színpadra”. Az előadás azonban nem volt zavartalan, néhány csippanás tudatta velem, hogy valaki a bojli körül ólálkodik. Nem sokat tétováztam, megemeltem a botot. A szépen hajló pálca és a zsinór végén küzdő ellenfél erejéből nem volt szabad messzemenő következtetéseket levonni, ezért fiam „mekkora?” kérdésére óvatosságból a „nagyobbacska” szó volt a válasz. A holtágat hihetetlen jó erőben lévő, makkegészséges, igazi „vadpontyok” lakják, így nehéz megmondani látatlanban azt, hogy mekkora súlyú is valójában ellenfelünk. Miután a felszerelés lassan felőrölte a pikkelyes erejét, egy csodás, tíz kiló körüli test pihegett a szákban. Pontos mérlegelésnél 10,1 kilót mutatott a készülék, fotó után közösen engedtük útjára.
Gyermekeim számára a halak visszahelyezése éltető elemükbe már természetes dolog éppúgy, mint a kíméletes bánásmód. Hanna lányom nem volt még hároméves, mikor első hosszabb túráját töltötte velem Pölöskén, ott mindig hangoztatta: „Megsimogatjuk és elengedjük”. Szabolcs fiam kilencévesen fárasztotta önállóan az első bojlival fogott pontyát, tisztán emlékszem minden részletre hét év elteltével is. Gumicsizmája orrán támasztotta meg a botnyelet, kissé görnyedt háttal, jóval a nyél fölött markolta a botot egyik kezével, míg a másikkal az orsót kezelte. Nyugodtan ültem a székemben, figyeltem az eseményeket, nem akartam ott legyeskedni és „osztani az észt”. Azt szerettem volna, hogy sajátjának érezze ezt a csatát, amit teljesen önállóan meg is nyert a végén. Míg szákoltam a halát, elmorzsoltam szemem sarkában egy könnycseppet, nagyon boldog pillanat volt ez számomra.
Nagyfiamnak ez már a sokadik hosszabb nyári horgászata volt, a kislányomnak a harmadik. Bízom abban, hogy ezt még hosszú éveken keresztül meg tudjuk ismételni így, hármasban, sajátjuknak érzik majd ezt az „életformát”, és a természet szeretete mellett jó horgászokká is válnak mindketten.
Írta: Härter Mihály (Gumikacsa)
